KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2018/október
INGMAR BERGMAN 1918-2007
• Murai András: Érintésre vágyva Testbeszéd Bergman filmjeiben
• Gelencsér Gábor: Bergmania Jane Magnusson: Bergman 100
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 1.rész
• Soós Tamás Dénes: A Nyugat alkonya Nemes Jeles László: Napszállta
• Pető Szabolcs: Fába vésett történelem Beszélgetés Szabó Attilával
• Lichter Péter: A roncsolódás melankóliája Kerekasztal-beszélgetés a videókultúráról
• Barkóczi Janka: A nagy játék Beszélgetés Kurutz Mártonnal
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Sötét varázsigék Alan Moore képregényei
• Varró Attila: Sötét oldalak Alternatív képregényfilm
• Huber Zoltán: Papok és kurvák Prédikátor: képregény és tévésorozat
HORROR-TRENDEK
• Hegedüs Márk Sebestyén: Véget nem érő rémálmok Horror és franchise
• Sepsi László: Nevelő szándék Slender Man – Az ismeretlen rém
• Varga Zoltán: Folytassa a sikoltozást! A horrorfolytatások átka
• Fekete Tamás: Egyedi példányok A Predator-filmsorozat
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A halál másfél órája Erik Poppe
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Embernek csúnya, szörnynek szép Határeset / Kékről álmodom
• Margitházi Beja: Idegenek, ismerősök A monostor gyermekei; Könnyű leckék
• Kolozsi László: Csiki-csuki Nyitva
MOZI
• Soós Tamás Dénes: A néma forradalom
• Huber Zoltán: Downrange
• Baski Sándor: Izlandi amazon
• Lichter Péter: Keresés
• Varró Attila: Egy kis szívesség
• Kovács Kata: Briliáns válás
• Vajda Judit: Bűbájosok
• Kovács Gellért: Nevem Thomas
• Pethő Réka: Alfa
• Kovács Patrik: Az utolsó pogány király
• Kránicz Bence: Sötét bűnök
• Benke Attila: Peppermint – A bosszú angyala
• Hegedüs Márk Sebestyén: Victor Crowley
• Sándor Anna: Sötét folyosók
DVD
• Pápai Zsolt: A rodeós
• Benke Attila: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás II.)
• Kovács Patrik: Telivérek
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Varga Zoltán: Grease

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája

Egy század dióhéjban

Ruprech Dániel

Varga Anna könyve a filmtörténet kevéssé elemzett korszakáról.

Az 1908 és 1918 közötti orosz filmmûvészet ritkán kerül tanulmányok középpontjába, pedig a korszak egyik legfontosabb alkotójának, Jevgenyij Bauernek a filmjei sok szempontból elõremutató alkotások. Varga Anna kötete pótolja e hiányosságot. Viszonylag szûk filmográfiával dolgozik, elsõsorban az orosz melodráma eszközeire, filmtörténeti helyére és társadalmi képére kíváncsi (Bauer mellett fõként az elsõ orosz játékfilm, a Sztyenyka Razin, valamint Protazanov, Csardinyin és Viszkovszkij filmjei kerülnek szóba).

Az egyes filmek ismertetése és értelmezése rendkívül alapos. Módszere, melyben a cselekményt követve, szinte képkockáról képkockára vizsgálja végig a mûveket, kitekintése a filmtörténet egészére (beleértve az amerikai horrorfilmet is), illetve stílusa, retorikája sokban hasonlít Király Jenõ munkáihoz. E filmek tulajdonképpen variációk egy témára, a bukása elõtt álló cári Oroszország dekadens világának reprezentációi a melodráma osztályellentéteket firtató, társadalomkritikus mûfajával. Varga Anna ezt mutatja ki cselekménymintáik, visszatérõ motívumaik, karaktereik részletes elemzésével, összevetve az orosz kultúra sajátosságaival. Ám párhuzamosan mindezzel a szerzõ túllép e filmek korán, és olyan általánosító megállapításokat tesz, melyeknek igazságtartalma bizonytalannak tûnik. Történetileg a film noir elõképeit látja meg bennük, társadalmi mondanivalójában pedig egész századunk kritikáját, miközben apokaliptikus képet fest kapitalizmusra épülõ korunkról („ma ugyanott van az emberiség, ahol Oroszország volt a forradalom elõtt” – írja).

Nézzük elõször a korai melodráma esetét a film noirral: a szerzõ meghatározása némileg pontatlannak tûnik, bár mondanivalóját ez közvetlenül nem sérti. Többek között abban látja e filmek jelentõségét, hogy gyónva beszélnek korukról, a kapitalizmus társadalmának kegyetlen bírálatát adva, megteremtve azt a nõtípust, aki késõbb a film noirok „bestiájaként” tér majd vissza. Meggyõzõen érvel amellett, hogy e filmek – amennyiben megvalósítják a társadalom és egyén szembehelyezkedését, az egyén külsõ okoknak köszönhetõ bukását – valóban tekinthetõek a film noirok szellemiségének korai kidolgozóiként. Azonban úgy tûnik, túl általános mûfajt alkot az „orosz film noir melodráma” elnevezéssel, melyben olyan mûvek is helyet kapnak, amelyek úgy vélem már nem felelnek meg a film noir minimális definíciójának (bármennyire körbehatárolhatatlan irányzat volt is ez). Amíg a francia lírai realizmus, mely tartható az amerikai film noir elõképének, hõseit a társadalom perifériájára számûzte, addig tengerentúli rokoncsoportja egy olyan világképet rajzolt fel, ahol bármi megtörténhetett egy kiismerhetetlen és ellenséges társadalomban, mindenki bûnössé válhat, akár ténylegesen, akár a tévedés áldozataként. A film noir azonban nemcsak bizonyos témák használatát jelenti, hanem egy olyan nézõpontot is, melybõl hõsei eltévelyedésének folyamatát szemlélheti. A korai orosz némafilm egy olyan világot ábrázol, ahol a kizsákmányolás, az arisztokrata és tõkés rétegek ellehetetlenítik az alsóbb osztályokat, akiknek ezek után két lehetõsége van csupán: vagy erkölcsileg elbuknak, de anyagilag gazdagodnak, vagy öngyilkosok lesznek. Ezt ábrázolják például A nagyváros gyermeke és A század gyermekei címû Bauer-filmek, vagy Csardinyin mûve, a Hallgass, bánat, hallgass…. Számomra azonban nem egyértelmû az Életet az életért film noir-volta (nem nyilvánvaló a fõhõsnõ erkölcsi bukása, illetve a társadalom vagy „világ” bûnössé tevõ attitûdje, az elveszettség helyett megerõsödési folyamatot láthatunk). A halál után vagyA néma tanúk esetében pedig teljesen eltûnik a film noir-kapcsolat. A kérdés azért is izgalmas, mert a magyar film noir meghatározása – mely mûvekre a szerzõ is hivatkozik olykor – hasonlóan homályos egyelõre. Találóak viszont az európai modernizmussal vont párhuzamok, és érdekesek a nyolcvanas évek horrorfilmjeire tett utalások is, bár egyik-másik túl nagyvonalúnak tûnik (hiába gondolkodom, nem jövök rá, mi a közös Cronenberg munkáiban és A halál után címû film harmadik harmadában, bár a kijelentés, miszerint „úgy indul, mint egy Hitchcock-film, úgy folytatódik, mint egy Antonioni, és úgy végzõdik, mint egy Cronenberg” – mindenképpen frappánsan hangzik).

Elsõ két rétegében a könyv kiolvassa e filmekbõl saját korukat és elhelyezi õket a filmtörténetben. Van azonban egy harmadik réteg is, melynek a film inkább eszköze, mint tárgya. Varga nem a „valóságot” hívja segítségül az alkotások értelmezéséhez, hanem utóbbit faggatja elõbbirõl. Egy ponttól mintha e filmek háromoldalúra egyszerûsített világképét (a jó, a rossz, és a változó) maga a szerzõ is átvenné. A kapitalizmusra tett vádló megállapításai elrugaszkodnak a filmmûvészettõl, melyekkel – igazságtartalmuktól függetlenül – fekete-fehér szembenállásként vázolja föl e társadalmi rendszert (kizsákmányolók és kizsákmányoltak). Hogy a tízes évek orosz filmje mennyire képes beszélni a mai világgazdasági helyzetrõl, kérdés, de amit ezek a filmek el tudnak mondani, és amit Varga felró a kapitalizmusnak, gazdasági-politikai rendszerektõl független, örökérvényû problémáknak tûnnek.

L’Harmattan Kiadó, 2011.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 49-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10727