KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
   2016/december
NŐI SZEREPEK
• Baski Sándor: Az üvegplafon alatt Nők a Fehér Házban
• Schubert Gusztáv: „Amerika királynője” Pablo Larraín: Jackie
• Barkóczi Janka: A harmadik hullám Asghar Farhadi hősnői
• Varró Attila: A hiány iszonyata Val Lewton és a női horror
• Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista A szobalány
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Védtelen ártatlanság (Bara Margit 1928-2016)
• Schubert Gusztáv: Csoóri Sándor, a filmes Parázson lépkedő
• Morsányi Bernadett: Makacs fiúk Beszélgetés Szomjas Györggyel
LENGYEL MÉRCE
• Báron György: A nemzet filmművésze Andrzej Wajda (1926-2016)
• Pörös Géza: Nincs alku Andrzej Wajda: Emlékképek
• Zalán Márk: Bedobozolt történelem Lengyel hadiállapot 1981
• Morsányi Bernadett: Bármi megtörténhet Marcel Łoziński dokumentumfilmjei
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: Gengszterből filmrendező José Giovanni
FESZTIVÁL
• Szabó Ádám: Undorból születnek Sitges
• Bartal Dóra: A hátunkon cipelt múlt Jihlava
• Csiger Ádám: Fiatalos kezdés Primanima
• Barkóczi Janka: Aki sosem látta Párizst Window Horses
KÖNYV
• Nagy V. Gergő: A nemzetközi Férfi Tarr 60
TELEVÍZÓ
• Várkonyi Benedek: A pokol másnapján Beszélgetés Olivier Wieviorkával
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rejtélyes bosszú Austin Wright: Tony and Susan
• Alföldi Nóra: Kárhozottak királya Tom Ford: Éjszakai ragadozók
KRITIKA
• Varga Zoltán: X elvtárs A martfűi rém
• Barkóczi Janka: Belső száműzetés Bereczki Csaba: Soul Exodus
• Andorka György: Bölcselmük álmodni képes Doctor Strange
MOZI
• Baski Sándor: Teljesen idegenek
• Gelencsér Gábor: Olli Mäki legboldogabb napja
• Pápai Zsolt: Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
• Forgács Nóra Kinga: Az állam Fritz Bauer ellen
• Kovács Kata: A mélység kalandora
• Vajda Judit: A könyvelő
• Barkóczi Janka: Hideg hegyek
• Huber Zoltán: Mentőakció
• Kránicz Bence: Creative Control
• Roboz Gábor: Az utolsó emberig
• Csiger Ádám: Jack Reacher: Nincs visszaút
• Sepsi László: Bezárva
• Varró Attila: Életem Cukkiniként
• Andorka György: Legendás állatok és megfigyelésük
DVD
• Barkóczi Janka: Magyar Filmhíradó Évfolyam 1956
• Kránicz Bence: Szerelem
• Gelencsér Gábor: Angi Vera
• Benke Attila: Menny és pokol
• Pápai Zsolt: Tripla kilences

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror-trendek

A Predator-filmsorozat

Egyedi példányok

Fekete Tamás

A Predator-sorozat esetében a fő szervező erő a mutáció.

 

Az 1987-ben indult Predator-sorozat több mint 30 éves története alatt idén ért el a negyedik hivatalos, és egyenes áginak tekinthető részéhez (a két vadhajtás, az Alien vs. Predator páros érdekes színfolt ugyan, de legfeljebb rajongói szempontból, és nem illeszkedik a sorozat kronológiájába). A három évtized alatti négy játékfilm manapság igen ritkának számít a folytatásokra szakosodott Hollywoodban, így a meglepően alacsony szám azt jelzi: egyedi példánnyal van dolgunk. A franchise történetének darabjait egymáshoz illeszthetjük ugyan, ám erősen kell dolgozni, hogy ezek szorosabban összetartozzanak – azon kívül, hogy mindegyikben az emberekre vadászó idegen lény a fő motívum. Különösen szembeötlő a korszakolás nehézsége, ha figyelembe vesszük, hogy rendhagyó módon egyetlen visszatérő karakter és színész sincs, valamint ha megnézzük a négy film bemutatásának időpontját: két premier között akár húsz év is eltelhetett. A legerősebb kapcsot az első két rész között, az 1987-es nyitófilm, és a három évvel későbbi folytatás között találjuk, és nem csak azért, mert egyedül itt található átfedés a kreatív stáb részéről. Mindkét filmet a ragadozó figurájának megalkotója, Jim és John Thomas írta, és az első film motívumai érdekes módon köszönnek vissza a közvetlen folytatásban. (Ebből a szempontból különösen árulkodó a két film minősége közti különbség, amiről elsősorban a rendezőket minősíti: a később a Die Hard-széria első és harmadik részét is jegyző, ám ekkor még pályakezdőnek számító John McTiernan profizmusa össze sem vethető az állandó másodvonalba tartozó Stephen Hopkins gyakorlatlanságával, amely elsősorban az akciójeleneteknél szembeötlő).

A Thomas fivérek által megalkotott ragadozó egy láthatatlan, érzékelhetetlen, az emberi szem elől szinte állandóan rejtve maradó figura. A szférák világából érkező lény lopakodva vadászik, alattomosan támad, felülről veti rá magát zsákmányára, gyanútlan áldozatai és a vérengzést látók pedig fel sem fogják, mivel kerültek szembe. Áldozatai az első részben egy titkos (mint később kiderül: hamis indokkal bevetésre küldött) mentőakció kommandósai, akik a dél-amerikai őserdőben találkoznak a rejtélyes idegennel. A folytatásban már a közeljövőben járunk, a helyszín az 1997-es Los Angeles, amely ekkorra a disztopikus vízió szerint már maga is egy elviselhetetlen, veszélyekkel teli nagyvárosi dzsungellé vált: a kábítószer-kereskedéssel foglalkozó bandák között már mindennapossá válik a fényes nappal történő, civil áldozatokkal is járó véres utcai leszámolások, a fegyveresekre vadászó szörny pedig épp a dealerek állig felfegyverzett tagjait szemeli ki első körben magának. Az alapfilm kommandósaihoz hasonlóan a folytatás főhőse, a rendőrségi osztagot vezető Harrigan hadnagy is értetlenül állt a megnyúzott és fejjel lefelé fellógatott holttestek előtt, és mindkét csoport csak fokozatosan ébred rá, mivel van dolguk. Amíg a zsoldosok először a gerillákat sejtik a kegyetlen kivégzések mögött, addig a rendőrök a jamaikai kartell kéznyomát látja a rituális gyilkosságok elkövetésében, vagyis a saját tapasztalataikból próbálnak választ találni a történtekre, mielőtt szembesülnek vele, ezúttal mások a körülmények. Ugyanígy viselkedik a két film maga is: az erős műfajiságot magukban hordozó akciófilmek szövetére hirtelen lecsap egy felülről érkezett, megfoghatatlan, teljesen mást képviselő és más szabályok szerint viselkedő horrorlény, amely eleinte láthatatlanul ült, figyelt és kivárt, majd pedig eluralkodik mindent, felülírva a korábbi zsánert, és kíméletlenül legyilkolva annak minden egyes elemét, hogy átvegye a hatalmat. Így lesz előbb a kommandós filmből, majd a zsarufilmből durva sci-fi-horror, aminek igen árulkodó eleme maga a színészválasztás: az osztagot vezető Schwarzenegger ekkoriban főként akcióban utazott (két utolsó filmje a Kommandó és a Piszkos alku volt), míg a rendőrcsapatot a Halálos fegyver-sorozat Murtaugh-ja, Danny Glover vezeti.

Antal Nimród 2010-es Ragadozókja teljesen megfeledkezik a 20 évvel korábbi sequelről, és az első részből nyer inspirációt: hősei meglepő módon egyáltalán nem is hallottak a Los Angeles-i tömegmészárlásról, ám a látszólag véletlenszerűen összeállt csapat tagjai közül egy valaki tudja, mi történt a guatemalai dzsungel mélyén. Antal a Ragadozó némileg kifordított verzióját készítette el, ennek legkézenfekvőbb példája az a jelenet, mikor az osztag éppen egy olyan csapda fogságába esik, amilyet az első filmben készítettek a ragadozót elfogni kívánó kommandósok. A rendező számára a műfajiságnál és annak felülírásánál érdekesebb a csoportdinamika kérdése (lásd a Kontroll ellenőrgárdáját vagy a Szállítmány rablóbandáját): a 8+1 tagú brigád tagjai nem tudják ugyan, hogyan és miért kerültek a helyszínre, mi alapján lettek kiválogatva, de a film első percétől kezdve tisztában vannak azzal, hogy egy játék részei, leendő áldozatok, akikkel vadászaik csak szórakoznak. A túlélésért folyó harcban az állandó fenyegetettség mellett legalább ilyen vérfagyasztó, hogy nem csupán a lények, de az emberek viselkedése is teljességgel kiszámíthatatlan és önző tud lenni – a csapat összekovácsolódása és összetartása helyett az entrópia diadalmaskodik, és az egyéni érdekek bármikor képesek bármit felülírni. „Mi is ragadozók vagyunk, akárcsak ők. Saját világunk szörnyetegei vagyunk.” – fakad ki a brigád női tagja, az izraeli hadsereg mesterlövésze, majd ugyanezt bizonyítva a főhősnek tekinthető Royce nem az emberek, hanem egy ragadozó segítségére szorul, hogy megszökhessen a bolygóról. Ebben a filmben az idegeneknél sokkal riasztóbb a bennünk élő fenevad, amely bármikor kitörhet.

A folytatások egyre nagyobbat, többet és erősebbet követelő kényszere ugyan a Predator-sorozat esetében is megvan, ám a fő szervező erő ez esetben inkább a mutáció. A széria filmjeiben újabb és újabb egyedek tűnnek fel: nem feltétlenül nagyobbak, erősebbek vagy gyorsabbak, mint a korábbiak, a hangsúly az újdonság erején van, és hogy mennyire különböznek azoktól, akiket eddig ismertünk. A filmek esetében is ugyanez viszi előre a sorozatot: újabb és újabb változatok felbukkanása, ahol a közvetlen leszármazás helyett az új, másfajta test a leginkább szembeötlő, valamint az, hogy mindez mennyire tudja magába olvasztani mindazt, ami korábban hasznosnak és életképesnek bizonyult. Az új egyedek génkészletében mindig található valami a korábbiakéból, ám mindig megjelenik valami más is – lásd az 1987-es dzsungel-akció visszatérő megemlítését, illetve az utána következő filmek merőben eltérő világát.

A mutáció minden korábbinál nyíltabban jelenik meg Shane Black idei munkájában (ahogy ezt három méteres szuper-szörnye is jelzi), amelynek a sorozat történetében egyedülálló módon egyazon forgatókönyvírója és rendezője van. Black filmjének egyik kulcseleme a mutáció, amelynek során az emberek és a ragadozók génállománya összekeveredik egymással, és mint arra fény derül, ez jelenti az idegenek valódi célját a földiekkel. Az eddig főként akció-vígjátékairól ismert, egykor Hollywood legkedveltebb és legjobban fizetett írójának számító Black örömmel ad hozzá minden értékesnek és életképesnek tűnő összetevőt saját teremtményéhez: az első és a harmadik filmhez hasonlóan itt is egy katonákból álló osztag száll szembe a predatorokkal, ám tagjait Antal 2010-es munkájához hasonlóan szinte a vakvéletlen sodorja egymás mellé (ezekben a figurákban csillan meg leginkább az író karakterábrázoló képessége és szellemes dialógusai, amelyek eddig alig kaptak szerepet a sorozatban). A második rész után a helyszínek között megint ott vannak a civilek által is használt nyilvános terek (igaz, Los Angeles után most csak egy kisváros), és ismét feltűnik a tudomány nevében eljáró kutatócsoport (amelynek vezetőjét a korábbi filmben hasonló szerepkörben megjelenő Gary Busey fia, Jake Busey alakítja). Mindenképpen újdonságnak számít viszont az eddigi, meglehetősen pesszimista párhuzam helyett a pozitív hangvételű azonosítás: a ragadozók földi megfelelői ezúttal nem kommandósok, őrült jamaikai drogkirály, vagy akár egymást is hátba döfő katonák, hanem egy kisfiú. Az autista Rory-nak nem csupán ugyanaz a különleges, mindenen áthatoló és mindent másképp érzékelő látás adódott meg, mint a lényeknek, ő is arra vágyik: ha lehetséges, ne is vegyék észre. Úgy tűnik, talán mégsem vagyunk mind ragadozók.

 

PREDATOR – A RAGADOZÓ (Predator) – amerikai, 2018. Rendezte és írta: Shane Black. Kép: Larry Fong. Zene: Henry Jackman. Szereplők: Boyd Holbrook (McKenna), Trevante Rhodes (Nebraska), Olivia Munn (Casey), Jacob Tremblay (Rory), Sterling K. Brown (Traeger). Gyártó: Davis Entertainment. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 107 perc.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13829