KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Volt egyszer egy... Hollywood

A jótevő

Kránicz Bence

Kilencedik filmjében Quentin Tarantino bebocsátja saját magát a szerzők új-hollywoodi paradicsomába.

 

A Ponyvaregény emblematikus jelenetében – az egyikben a sok közül – Vincent Vega és Mia Wallace besétálnak a Jack Rabbit Slim’s étterembe, ahol a pincérek ötvenes évekbeli hollywoodi sztároknak öltözve szolgálják fel az ötdolláros turmixot. Ott van Buddy Holly, Marilyn Monroe és James Dean is, „Jayne Mansfield biztosan szabadnapos”. A bérgyilkos Vincent túl jól ismeri az aranykor filmcsillagait, olyan jól, hogy Quentin Tarantino privát mániáját leplezi le – az egyiket a sok közül.

Tulajdonképpen meglepő, hogy Tarantino csak most, a kilencedik filmjével jutott el odáig, hogy nyíltan a hollywoodi múltról meséljen. A knoxville-i születésű rendező 1966-tól, hároméves korától élt Los Angelesben édesanyjával, az 1969-ben játszódó Volt egyszer egy... Hollywood tehát saját gyerekéveinek idejébe és helyére kalauzol. Személyes, társadalmi és intézményi szinten is az „ártatlanság elvesztéséről” beszélhetünk: a Manson-banda ámokfutása, a Sharon Tate-gyilkosság a világmegváltó hangulatú, virágillatú hippikorszak végét jelentette, a Hollywoodi Reneszánsz pedig a régi Hollywood alkonyát hozta el. Az új Tarantino-film címe nemcsak a mesei hangoltságra, a fikció csodatévő hatalmára utal, hanem magában hordozza a hasonló című Sergio Leone-filmek melankóliáját is, a letűnt kor feletti merengés lehetőségét, amely művészi eszközökkel mindenképp óvatosan közelítendő. Lehet nosztalgikus epekedés, józan elszámolás, vagy lehet gyászbeszéd is.

Tarantino az utóbbi években adott interjúiban rendre a „régi Hollywood” képviselőjének konzervatív pozíciójába helyezte magát. Hangsúlyozta ellenérzéseit a digitális képrögzítéssel és a számítógépes effektekkel kapcsolatban. (Arra a kérdésre, hogy mit veszítenénk a nitrátfilm eltűnésével, nemrégiben azt nyilatkozta, „elveszítenétek engem”.) A változó világ trendjeivel dacoló, vállaltan ódivatú szerző patetikus alakja persze éles ellentétben áll az amerikai függetlenfilm intézményes áttörésének poszterfiújával, a Sundance-nemzedék enfant terrible-jével. A Tarantino által saját magáról megalkotott szerzői imágó leváltása azért kockázatos, mert a rendező eközben továbbra is elegendő művészi fedezetként tekint negyed százada népszerűvé vált stílusára: az intertextuális játékok, a komplex narratív szerkezetek és a parodisztikus, illetve morális súlyától megszabadított erőszak variációira.

A Volt egyszer egy... Hollywood tehát a meghatározó gyerekkori élmények felidézésével és a hollywoodi legendárium felütésével hitelesíteni kívánt kísérletnek is tekinthető Tarantino új szerzői státuszának bebetonozására. A rendező nem filmjeinek önreflektív motívumrétege felől jutott el ehhez a történethez, mert a filmjeiből posztmodern kollázsokat teremtő intertextusok eddig jobbára a beavatottak szűk köre által felismerhető, műfajtörténeti utalásokként működtek – legyen szó a Lángoló város átírásáról a Kutyaszorítóban heistfilmjévé, vagy arról, mit jelentett Pam Grier a Jackie Brown címszereplőjeként –, Tarantino „saját magáról” pedig leginkább csak első komoly munkájában, a Tiszta románc forgatókönyvében vallott. A Hollywood sokkal inkább a Becstelen brigantykkal megkezdett út folytatásának tekinthető, vagyis az életmű legutóbbi valódi fordulatából táplálkozik. Ennek a stratégiának a lényege a történelmi múlt radikális átírása a Tarantinóra jellemző – tehát színpadias, harsány, ironikus, ponyvaízű – fikció révén. Mindehhez már a 2009-es filmben is hozzátapadt a „felnőtté válás” mérföldköve. Tarantino elérkezettnek látta az időt, hogy többé ne csak az olyan lenézett, olcsónak és igénytelennek bélyegzett műfajokat és filmtípusokat kanonizálja újra, szolgáltasson nekik igazságot, mint a harcművészeti film (Kill Bill) vagy az exploitation-horror (Halálbiztos). A filmtörténeti kánon után a történelmi rendet is szatirikus hévvel írta újra, a Becstelen Brigantykban ugyanúgy, mint a rabszolgákat ért évszázados kegyetlenkedéseket utólag – és persze játékosan, gesztusértékűen – jóvátévő Django elszabadulban.

Kinek szolgáltat igazságot az új filmjében? Tágabb értelemben a klasszikus hollywoodi szisztémának, közelebbről Rick Daltonnak, a kiérdemesült B-ligás színésznek, aki tévéwesternekben és híres filmek olcsó utánzataiban alibizik. Pompás háza van, egyelőre munkája is akad, mégis a folyamatos önsajnálat és a valóra nem váltott lehetőségek feletti siránkozás határozzák meg a mindennapjait. Állandó kaszkadőrét és jobbik énjét Frank Boothnak hívják. Daltonnal ellentétben Booth nem érzi úgy, hogy a vesztesek oldalán áll: amíg van lakókocsija, autója, hideg söre, a kutyája pedig hallgat rá, ő elégedett. Sztár és dublőr elválaszthatatlan párosa felveti annak a lehetőségét, hogy egyetlen ember két énjéről van szó, a hangsúlyozottan önreflektív keret miatt pedig adódik az értelmezés, hogy a szerző saját dilemmáit, ellentmondásos attitűdjeit osztotta el hősei között. Dalton és Booth egyaránt tekinthetnek magukra a stúdiórendszer kegyeltjeiként és áldozataiként, búslakodhatnak az átalakuló Hollywood miatt, de örülhetnének is, hogy nekik még mindig jut munka.

Rajtuk kívül Sharon Tate, az új Hollywood csillaga jut fontos szerephez a történetben, akit ugyancsak ambivalens viszony fűz a rendszerhez. Most éppen a csúcson van, sikeres férje, Roman Polanski oldalán élvezi az életet, de világos, hogy Hollywood kihasználja őt. Saját személyisége éppen úgy nem érdekel senkit, mint bugyuta szerepei felett érzett büszkesége. Tarantino azzal erősíti meg Tate egyszerre felemelt és lefokozott státusát, hogy ő maga is kiszorítja a karaktert a filmből: élvezettel legelteti rajta a kameráját, de szöveget alig írt neki, végeredményben pedig az események passzív tanújának mutatja a figurát. Sharon Tate üres marad, de legalább nem válik paródiává, mint a film többi mellékalakja, a fodros ingben ripacskodó Polanskitól a dörmögő Steve McQueenen át a sipákoló Bruce Lee-ig. Mintha Tarantinónak éppen azokról az emberekről nem jutott volna eszébe semmi a felületes evidenciákon kívül, akikhez filmesként, hollywoodi veteránként a legtöbb köze van. A Hollywood egyik legnagyobb hibája, hogy alig akadnak találó figurái, a tabló egésze érdektelen marad, ami annak fényében különösen fájó, hogy Tarantinót az ügyes színészválasztásért, a legapróbb szerepekig terjedő gondosságáért is szokás nagyra tartani.

Ebben a filmben viszont csak Dalton és Booth párosa érdekes. Kettejük évődését a rendező azáltal is próbálja jelentőségteljesebbé tenni, hogy a kortárs Hollywood két legnagyobb férfisztárját, Leonardo DiCapriót és Brad Pittet állítja csatasorba, ám ők sem képesek súlyt adni annak, ami habkönnyű marad: kétórányi panaszkodásnak, illetve derűs autózgatásnak. A folyamatos film-a-filmben játékok, Dalton aktuális sorozatának vagy B-filmjének leforgatott jelenetei is tompítják a valódi történet erejét, elmossák annak kontúrjait. A finálét megelőzően a Hollywoodnak mindössze egyetlen feszült jelenete akad: egy westernparódia, amelyben Booth a Manson-banda tanyájára vetődik, és ott kis híján életveszélybe kerül. Ám itt sem történik leszámolás, nincs párbaj. A western potenciáját vesztette, vagyis átvitt értelemben, a közkeletű párhuzam szerint maga Hollywood gyengült meg vészesen.

A westernidézeteknek a befejezésben is komoly szerep jut, a karneválszerű, valóban magával ragadó fináléban válik ugyanis egyértelművé, hogy Tarantino westernhősként tekint Dalton és Booth párosára, akik mégsem fogatlan oroszlánok: képesek megvédeni városukat, vagyis Hollywoodot a betolakodó banditáktól. A betolakodók jelen esetben természetesen a Manson-banda tagjai, akiket hőseink akadályoznak meg Sharon Tate és vendégei meggyilkolásában. Formailag ez tehát a Becstelen Brigantyk nagy ötletének felmelegítése, semmi egyéb, a jelentősége viszont más: Tate megmentésével Daltont meghívják a Polanski-rezidenciára, amit úgy kell értenünk, hogy lehetőséget kap a közös munkára a Hollywoodi Reneszánsz emblematikus szerzőjével, és maga is az új rendszer részévé, ha úgy tetszik, levitézlett páriából igazi művésszé válhat.

Amennyiben ez Tarantino vágy- és önképe, úgy hamisnak tűnik, neki ugyanis régóta ebben az elitklubban a helye. A kiszolgáltatott hollywoodi „munkásosztállyal” vállalt közössége inkább narcisztikus póz, mint hiteles szolidaritás. Éppen ezért a csattanó minden szórakoztató értéke ellenére sem helyezi magasra a téteket, és csak részben menti meg a Volt egyszer egy... Hollywood túlbeszélt, erőtlen, helyenként unalmas történetét. Ám mégiscsak megrendítő, ha nem is eredményes az igyekezet, amellyel Tarantino meggyógyítaná a politikai, népesedési, környezeti katasztrófába rohanó, értelmét vesztett világot, mindennapjaink ama valóságát, amely a film sugallata szerint a Manson-banda őrjöngéséből született. Az idő kerekének visszaforgatása odakint, a zord világban reménytelen. A hollywoodi jótevő annyit tehet, hogy a mozi hűvösében oltalmat és pillanatnyi megnyugvást ad a hívőknek.

 

VOLT EGYSZER EGY HOLLYWOOD (Once Upon a Time in Hollywood) - amerikai, 2019. Rendezte és írta: Quentin Tarantino. Kép: Robert Richardson. Szereplők: Leonardo DiCaprio (Dalton), Brad Pitt (Booth), Margot Robbie (Sharon), Dakota Fanning (Fromme), Margaret Qualley (Pussycat), Al Pacino (Schwartz). Gyártó: Columbia Pictures / Heyday Films. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 159 perc


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14216