KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Fehér éjszakák

Vesszőből font emberek

Huber Zoltán

Az Örökség író-rendezője a kulturális szakadék mélységeibe taszít.

 

A horror friss reneszánsza a kollektív rossz közérzet csalhatatlan fokmérője. Bár a mostani vonulat feltérképezése és címkézése még folyik, az már most pontosan látszik, hogy a stílusos ijesztgetésen túllépve néhány alkotónak sikerül ráéreznie a közönség artikulálatlan szorongásaira. Míg az új trend legnagyobb szerzősztárja, Jordan Peele az identitás égetően aktuális kérdéseit boncolgatja, az Örökséggel berobbant Ari Aster a családi kapcsolatok útvesztőjéből indul ki. Második filmje, a Fehér éjszakák izgalmas műfaji játékként, éjfekete komédiaként, szürreális kapcsolati drámaként és vitriolos politikai kommentárként is nézhető.

Maga az alaptörténet már-már ironikusan egyszerű. Egy csapat amerikai egyetemista, köztük egy szüleit és testvérét gyászoló lány egy távoli svéd faluba látogat, hogy részt vegyenek a zárt közösség hagyományos nyári fesztiválján. Aster ezúttal is néhány markáns horror-panelből építkezik és rendkívül takarékosan csepegteti az infókat, szándékosan provokálva a néző türelmét. Hiába tudjuk, hogy a falucska lakói korántsem egyszerű hagyományőrzők és a pogány szertartások sem ártatlan néprajzi előadások, a fokozatosan feltáruló igazság igen felkavaró. Akár láttuk a megidézett műfaji klasszikusokat, akár nem.

Az író-rendező a normalitás vékony határán egyensúlyozva végig kényelmetlen bizonytalanságban tart minket. Az egyre szaporodó baljós jelek és nyomok önmagukban nem túlságosan kirívóak, hisz egy másik kultúra részei. A falakra festett furcsa ábrák, a bizarr táncok és dalok, a meghökkentő ruhák és szokások pont annyira különösek, mint bármelyik számunkra idegen közösség hagyományai. A néző maga is úgy jár, mint az angolszász szereplők, azaz kívülállóként próbálja dekódolni a látottak mélyebb jelentéseit. A képlékeny fogódzók és önkéntelenül használt merev értelmezési keretek azonban könnyedén tévútra vihetnek, amit a film rendkívül morbid humora is vastagon aláhúz.

Aster leheletfinoman rajzolja el a különféle rítusokat és így a liberalizmus egyik központi dilemmájával szembesít. Hőseink nyitottak és műveltek, ám végül a legszörnyűbb eseményeket is a kulturális különbségek törvényszerű létezésével magyarázzák. A néző előbb-utóbb rádöbben, hogy velük ellentétben kénytelen feladni a kívülálló antropológus kíváncsi nézőpontját. A Fehér éjszakák egyik nagy kérdése, hogy pontosan mikor kellene megtörténnie mindennek. Vajon meddig tolerálható egy veszélyes tradíció és hol húzódnak a zárt közösségek és szekták közötti határok?

A film nemcsak jótékonyan nyitva hagyja a fentieket, de a főszereplő személyes drámájával tovább is lép a kínálkozó társadalmi áthallásokon. Aster mélyebben csak a hősnő előtörténetét tárja fel előttünk és az ő személyével tartja egyben az eseményeket. A főcím előtti rövid felvezetésben nemcsak a nő borzalmas családi tragédiáját mutatja meg, de a lappangó párkapcsolati problémáit is pontosan felvázolja. A Fehér éjszakák ennyiben a másiktól való elszakadás és a társas függőség ellentmondásait is felvillantja, ami egy újabb kapcsolódó réteggel gazdagítja a történetet. Florence Pugh egyszerre formálja esendőnek és határozottnak a figurát, ami tökéletesen passzol a filmet átható izgalmas kettősségekhez.

Az Örökség vérfagyasztó családi tragédiájával ellentétben a Fehér éjszakák nem a torkot szorítja össze, hanem ütemesen és kitartóan fricskázza a nézőt. Aster a menetrendszerű rémisztgetés helyett a szorongásunkat táplálja és pontosan tudja, a hideg precizitás a hirtelen elszabaduló erőknél is félelmetesebb lehet. Külön bravúr, hogy a film szinte végig nyílt térben, szikrázó napsütésben játszódik, mégis hátborzongató. Hiába a kellemes északi fények, a színes virágok és a kedves mosolyok, a szereplőkkel együtt száguldunk a szakadék felé. Végig érezzük, hogy a tragédia elkerülhetetlen, a történetek rideg kíméletlensége mégis sokkoló. Akár tetszik, akár nem, a helyzet sajnos rémisztően ismerős.

 

FEHÉR ÉJSZAKÁK (Midsommar) – amerikai, 2019. Rendezte és írta: Ari Aster. Kép: Pawel Pogorzelski. Zene: The Haxan Cloak. Szereplők: Florence Pugh (Dani), Jack Reynor (Christian), William Jackson Harper (Josh), Will Poulter (Mark), Vilhelm Blomgren (Pelle). Gyártó: Square Peg / B-Reel Films. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 147 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14221