KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgács Iván: Oleg Jankovszkij (1944-2009)
VILÁGVÁLSÁGMOZI
• Mihancsik Zsófia: Legmodernebb idők Világválságmozi
• Géczi Zoltán: Aranypolgárok Pénzemberek az amerikai filmekben
• Vágvölgyi B. András: Bankrablók kora A Nagy Válság filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Határátlépők A magyar dokumentumfilm új irányai
• Kolozsi László: Ezt már nem hiszem el Magyar áldokumentumfilmek
• Várkonyi Benedek: Kalandtúra a múltba Beszélgetés Szász János filmrendezővel
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Ádám Péter: A Mozi az úr Nouvelle vague: filmiskolakerülők
• Báron György: Mozimánia Truffaut, a filmkritikus
TERMINÁTOR
• Klág Dávid: T-modell Terminátor 4.
• Bun Zoltán: Digitalizálódó világ-kép Terminátor kontra Terminátor
• N. N.: Terminátor-filmek
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szemmagasság Marketing és a gyerekek
FESZTIVÁL
• Pintér Judit: Fesztivál a határon Trieszt
• Baski Sándor: Közös nevezők Udine
HATÁRSÁV
• Mundruczó Kornél: Pop-ikonok Corbijn-kiállítás
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Betegei vagyunk Aczél
• Barotányi Zoltán: Sötét oldal Szíven szúrt ország
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Múltidők
MOZI
• Varró Attila: Engedj be
• Csillag Márton: Pokolba taszítva
• Vincze Teréz: Jumurta – Egy falusi temetés
• Alföldi Nóra: Coco Chanel
• Forgács Nóra Kinga: Moszkva, Belgium
• Klág Dávid: Rockhajó
• Baski Sándor: Másnaposok
• Sepsi László: Crank 2 – Magasfeszültség
• Vízer Balázs: Adventureland – Kalandpark
• Tüske Zsuzsanna: Excsajok szelleme
DVD
• Géczi Zoltán: Jackie Chan: A nagy balhé
• Alföldi Nóra: Rachel esküvője
• Kovács Marcell: A veszettek
• Varró Attila: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Magyar áldokumentumfilmek

Ezt már nem hiszem el

Kolozsi László

A mozgókép az áldokumentumokkal ér a felvilágosodás korába: szembesítenek a kép hatalmába vetett feltétlen hittel.

 

A gyermekorvosnál egy anyuka azzal dicsekszik, hogy pár napos csecsemőjét nem óvta a szennyezett pesti levegőtől, hanem már rögvest azután, hogy a babát hazaszállították, tett vele egy hosszú sétát, mert – és a magukat jobban értesülteknek gondolók irritáló fölényességével vizslatja közben a szemben ülő anyukát arcát – láttam a tévében egy műsort, amiben megmutatták, hogy pesti levegő kifejezetten jót tesz az intelligenciának. Nem fejtem ki, hogy ő a címbeli tétel ellenbizonyítéka, csak elárulom neki, hogy amit látott, az egy áldokumentumfilm volt (A Wapra-jelentés). Nem érti. Miért is csinálna valaki olyat, hogy becsapja a nézőt, és hozzáteszi, de hát benne volt a Czeizel és a Ranschburg is. A két szakértő elismertségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy családi nevüket is elég megemlíteni, ha valaki érvelni akar, és érve azon mód megfellebbezhetetlenebbnek látszik.

Az áldokumentumfilmek, gondolom magamban, az orvosi váró kényelmetlen fehér székén ülve, nem ártalmasak, a butaság az ártalmas, és ha van értelme az áldokumentumfilmeknek, akkor az éppen az, hogy saját korlátainkra, becsaphatóságunkra, manipulálhatóságunkra döbbentenek rá. A film az áldokumentumfilmekkel ért a felvilágosodás korába, ekkor, ezek megjelenésével kezd megkopni a kép hatalmába vetett feltétlen hit, ezek a filmek voltak az első ékes bizonyítékai annak, hogy mennyire hiszékenyek, mennyire könnyen megetethetőek vagyunk. Az áldokumentumfilmek mintha Abélard-nak a Növekvő városban – Kardos Sándor filmjében – megidézett kérdésével kezdődnének: vajon az értelem és a ráció befoghatja-e valaha Isten fogalmát, megközelíthetjük-e az Istent észérvekkel.

Az áldokumentumfilm készítői egyenlőségjelet tesznek az értelem (okosság) és a szkepticizmus közé: gondolkodó lénynek az nevezhető, akit nem lehet átverni álszakállt ragasztó szakértők véleményével. Az áldokumentumfilmek olyan alkotások, amelyek azt bizonyítják, hogy semmi – még kikezdhetetlennek látszó érvelésünk sem mentes a hittől/hitetlenségtől. A mozgókép sem. Mindannyiunkban ott lakozik Hitetlen Tamás szelleme. Csak akkor hiszünk, ha látunk. De ha látunk, hiszünk. Az áldokumentumfilmek mondták ki először, és immár visszavonhatatlanul, hogy a film a mágiától sem mentes művészeti ág. Nem áldokumentum-e minden David Copperfield-mutatvány, amely azzal ámítja a nézőt, hogy amit lát, az a valóság? Az áldokumentumfilmmel a mozgókép olyan lett, mint egy guru: arra hívja fel a figyelmet, hogy legyünk éberek, értsük meg a világot, és benne magunkat. Vigyázat csalok, mondja az áldoku, kedves néző, soha ne higgy feltétel nélkül a mozgóképnek.

A Kádár-rendszer alatt szó sem lehetett áldokumentumfilmekről, hiszen fennállt annak a veszélye, hogy akkor a honpolgárok felteszik a kérdést, valóban manipulálhatóak vagyunk-e, és ha igen, és ennyire, akkor nem játszik, játszhat-e velünk az állam is, kénye-kedve szerint.

E rendszert a manipuláció, az álhírek és a tévinformációk határozták meg. A leplezés már csak azért sem történt meg, mert a leplezni szándékozók is tisztában lehettek azzal, hogy mennyi a leleplezés büntetési tétele. Felfogható nem egy filmhíradó ál-dokumentum filmként, de ezek végéről mintha rendre levágták volna a mindent tisztázó zárlatot.

Az áldokuknak a rendszerváltás nyit kaput. Hiszen a rendszerváltás éppen azért traumatikus, mert még a legrafináltabbaknak is rá kellett döbbenniük arra, hogy ha kevésbé is, mint a rendszerhű, megtévesztett állampolgár társaik, de meg voltak tévesztve. Ha valamiben, már csak önvédelemből, a cinizmus ellen védekezve, hittek (teszem azt, a magyar fociban), az alapjaiban látszott megrendülni. A képek hamissága volt a rendszer utolsó dobása.

Az igazi Mao idején még nem volt minden állítás bizonytalan, mint az Ecseri tekercsek korában. Még nem volt bevezetve a szkepticizmus a filmnézés megértéséhez elengedhetetlen érzelmek körébe, ekkor, 1994-ben, még minden új információra éhesen ültek be a nézők a moziba, egy dokumentumfilmre. Ez volt a hiszékenység aranykora, a rendszerváltás utáni évtized, hiszen miután minden megkérdőjeleződött, új válaszokra volt szükség. A történelem régi Istenét megdöntötték – a történelem alapszik a tudományágak közül a leginkább a hiten, ezért, hogy az áldokuk nagy része a történelem tényeivel játszik – bárki jöhetett új igékkel, új bálványokkal. Ekkoriban kapták fel például azokat a téveszméket, melyek a sumért és magyart egy ágra vezetik vissza – szörnyű letéteményese e báva hitnek a Nemzeti Színház mögötti Zikkurat is – Jézust magyar ősöktől származtatják, a koronát a sámánoktól. Se szeri, se száma nem volt az áldokukra alkalmas témáknak.

Ezt használta ki Siklósi Szilveszter is, aki miatt magam sem beszélhetek pirulás nélkül butaságról. Hiszen Siklósi engem is megvezetett, be sem mertem vallani, azoknak, akik látták a filmet, hogy csak akkor fogtam szagot, amikor az orosz házaspár nyilatkozott a film végén a központi témáról, Nyikita Hruscsov, chicagói maffiafőnök és pártfőtitkár, valamint Mao – vagyis annak ikertestvére – furcsa kapcsolatáról. Siklósi filmjének csak három hiteles tanúja van, hárman emlékeznek a chicagói Hruscsovra. Egyikük egy fukszos gengszter, egy nagy limuzinban. Ha már tudjuk, hogy a film alkotói megvicceltek bennünket, nem ülünk föl neki, sőt, kinevetjük magunkat, hiszen süt róla, hogy szerepet játszik.

Éppen azért hiszünk egyébként neki, mert annyira közhelyes, mert a gengszter sztereotípiájára épül a karaktere. Milos Forman írta le, hogy a mellékszereplők mindig sztereotípiákra kell, hogy épüljenek. Így van ez az áldokumentumfilmek nyilatkozóival is. Az Ecseri tekercsekben (Czigány Zoltán ötvenhatos áldokujában) a nyilatkozók olyanok, mint amilyenek az ötvenhatról nyilatkozó valódi dokumentumfilmekben az emlékezők: köröttük a cigitől megsárgult könyvhalmok, bús, bordó szvetterben ülnek, nagy keretes szemüvegben a kamera elé. Az áldokuk másik fontos kelléke, a civil nyilatkozó mellett, a szakértő. A gyerekorvosnál okoskodó hölgy azt A Wapra-jelentést (Kocsis Tibor filmjét) látta, ami tele van hiteles személyekkel – akiknek egyébként éppen a tévé adott hitelt. Ma már, a celebek és a bevallottan nem valóságos valóság-show-k (áldoku-e a Szenyorita Szöszi?) korában, olyasfajta hitelnövelő értéke a tévének nincs és nem is lehet, mint a Kádár-rendszer idején, ahonnan a nyilatkozók hitelessége datálható. A hitelesség harmadik garanciája a film stílusa.

Az igazi Mao idején tódultak be hozzánk az infotainment és a természetfilmes tévécsatornák. Az igazi Mao amerikai szakértője úgy néz ki, amilyennek egy amerikai egyetem jónevű tanárát képzeljük (persze a filmek alapján). Nem mindegy az sem, milyen egyetem van a nyilatkozó neve mögé írva.

A Google és a Wikipedia korában már könnyebb megállapítani ki hazudik, és ki nem. Mégis nagy bátorság és botorság lenne azt kijelenteni, hogy a hiszékenység korának befellegzett.

Az áldokuk az ezredvégre, az internet uralmának kezdetére, mégis, éppen a „hiszékenységi hajlandóság” csökkenése okán is, megváltoznak. Míg korábban a leleplezés a film végén történt csak meg, a Stefanovics Angéla, Kálmánchelyi Zoltán, Végh Zsolt alkotta trió (Öszödik pecsét) és Buzás Mihály és Szolnoki József (Leptinotarsa), Szecsanov Martin (Lopott ritmus – Hipi-hopi) idején már nyilvánvaló hogy az áldoku: geg. Egy-egy tipikus jelenséget – azokat a jelenségeket, melyekből süt a butaság – figuráz ki. Ma már nehéz nem szatírát forgatni. A Hipi-hopi egyenesen azt bizonyítja, hogy még a rap is magyar. (Aki nem hiszi, rapeljen utána.)

A rendszerváltás identitásvesztéssel, az értékek átértékelődésével járt együtt. Új identitást kellett építeni. Újra meg kellett határozni honnan jöttünk, kik vagyunk, hol a helyünk, tehát nem tűnt kevésbé nevetségesnek, aki a hunoktól származtatta magát, mint az, aki azt állította, mi mindig is Európához tartoztunk. Az Unióhoz csatlakozással vált csak igazán világossá, hogy akik egy nagyobb nemzet, dicsőbb múlt leszármazottjának szerették volna hinni a magyarokat, azért tették ezt, hogy nagyobbnak lássák magukat, mint amekkorák. A sumérok hátára állva szerettek volna mások fölé nőni. E helyzet természetéből fakadt, hogy azokat, akik e nézetet nem osztották, már nem is nyilvánították magyarnak. Ezeket a ködképeket kergető személyeket csúfolja ki a legfrissebb áldokuk többsége – Szolnoki József filmje, a Hun volt, hun nem volt már-már bántóan. Nem a butaság, hanem a kirekesztés ellen emel szót (és képet). A Hun volt, hun nem volt attól lesz szatíra, amit a kissé ittas hunok mondanak, attól, ahogy viselkednek.

Az Ecseri tekercsek éppen azért a legkevésbé sikerült áldoku, mert túl komolyan veszi magát. A tragédia, mivel az teljesen személyes, és legalább olyan nehéz hitelesen és artikuláltan beszélni róla, mint egy hallucinációról, nem lehet egy áldokumentumfilm eleme. A tragédia a tárgyakhoz nő. Amint megmutatjuk a tragédia tárgyait, azokról lerí, hogy mi történt. A tragédia mellé csak objektív emlékező képzelhető el. Ezért is lepleződnek le az Ecseri tekercsek szenvedélyesen kamerába forduló színészei.

Az eddigi legjobb magyar áldokumentum film azért különleges, mert bár minden ál-dokumentum filmes szabálynak megfelel – a történelem a tárgya, van benne sztereotípiából kreált, zilált, ősz szakértő, sok gyönyörű műtárgy, és archív kép és emlékező – nem leplezi le egyértelműen a célját (ahogy áldokumentum voltát sem). Kardos Sándor Növekvő városa csak látszólag szól egy spirál-alakban növekvő ókori város feltárásáról, a siklósi származású feltáró tudósról, a városban talált műtárgyakról, az ott lakók trianguláris, vagyis háromszögekbe írt írásának megfejtéséről. E filmben mondatik ki, hogy a tudomány is a hiten alapszik. A filmhez a kulcsot az Abélard-idézet adja meg. Ha felismerjük, hogy mindenben csak hinni lehet, így a tudományban és a feltárt kincsekben is, és még a filológia is tartalmaz egy bő maréknyi hitet (ha másért nem, hát azért, mert hinni kell a régiek nagyságában), akkor Istenben is egyszerűbb hinni. Nem azon kell elképedni, hogy minden cáfolható, hanem azon, hogy van, ami egyáltalán nem az. Az, ami semmi máson, csak a hitünkön alapszik. A Növekvő város az egyetlen magyar áldokumentum, ami nem a kételyre épít. A benne megmutatott műtárgyak olyan szépek, hogy jó elhinni, volt „növekvő város” – még ha valójában nem is volt. Mintha a film ezzel azt is mondaná, lehet nem hinni Isten létét, de mennyivel szebb mégis minden, ha mint teremtett világra gondolunk rá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9831