KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A standfotó művészete

Volt egyszer egy filmgyár…

Palotai János

Markovics Ferenc fotókiállítása az Alexandra könyvesházban.

 

Volt egyszer egy filmgyár, ahol olyanok éltek és dolgoztak, mint „A Fábri,” „A Jancsó”, „A Makk” „A Huszárik” meg „A Tóth Janó”, „Az Illés Papi”. Munkájukat olyanok standfotózták, dokumentálták, mint a B. Müller Magda, Inkeyék, Markovics Ferenc. Az ő majd 40 éves filmgyári munkásságából rendeztek nemrég kiállítást.

Markovics a ceglédi fotóklubban kezdte a pályafutását, akárcsak Lőrincz József operatőr (Bűbájosok), aki később egyengette földije útját a film(gyár) felé. Ő is jelentkezett operatőrnek, a seregből „szökött ki” a felvételire 1957-ben, de katonaként nem volt esélye. Fotóriporterként „vigasztalódik”, úgy érzi, így kevésbé kiszolgáltatott, mint operatőrként, de a filmtől nem szakadt el. Lencsevégre kapja Anthony Quinnt pesti forgatásán, 1966-ban. Amivel két dolgot bizonyított: az amerikai stábfotós modern felszerelésével szemben az ő Praktisixe archaikusnak tűnt ugyan, mégis sikerült a kép, azaz bebizonyosodott, a riporterségen túl van érzéke a portréhoz is. A képen, az arcon átsejlik valami olyan „embertelen”, mint az ősfotográfiákon, amikor a modellek úgy ültek a kamera elé, mintha az objektív szoborrá hipnotizálna. A színész arca brutális, mint egy vademberé. Baudrillard szerint azok a legszebb fényképek, amelyek vademberekről készültek, mert úgy néznek szembe az objektívvel, mint aki a halállal dacol, nem ripacskodik, de nem is közönyös. Nem Zampanót látjuk, nem Zorbát, hanem Anthony Quinnt. Markovics képe is szép, az egyik legszebb a kiállításon.

Párja a Huszárik-portré: arcán megrepedezett agyag. A Csontváry forgatásán a rendező magán próbálta ki, amit a szereplőn látni akart, s ami a filmben talán fel sem tűnt. Ezért ott a képnek nincs meg az a teljessége, mint a fotográfián, amihez nem lehet mit hozzátenni. Ez a kép túl van az esetlegességen, egyedi és általános, ami úgy jelenthet valamit, ha arcot/maszkot ölt: „porból lettünk”, az ember/művész küzd itt az anyaggal. Arc és maszk együtthatásában a maszk végsőkig letisztulva – mint az antik színházban – maga a jelentés. Hogy mi tesz egy arcot egy társadalom „lenyomatává,” azt az is látja, aki nem ismeri Huszárik szenvedéstörténetét. Markovics elkerüli a banalitást: nem a színészt mutatja maszkban, hanem a rendezőt, aki Csontváryval azonosította magát. Ide vehetjük a Makkról készült sorozatot, ahogy a rezignált bölcs „maszkja” mögül „előhívja” a derűt, az érzelmeket.

Csinált szép fotókat is, főleg nőkről: Darvas Liliről vagy a „Szkalla lányokról”, amelyek önálló műalkotássá váltak. A Macskajátékban a múlt hangulatát csak bonyolult fotóeljárással lehetett felidézni. „Daguerrotipizálva” örökítette meg, amint a Szkalla lányok a Dunánál integetnek, majd a fotópapír helyett használt alumíniumlemezt olyan „titkos” folyadékba mártotta, amitől a kép aranyszínt kapott. (Párizsból hozták az anyagot, amit már nem gyártanak, a cég is megszűnt, ezért is lett a kép egyedi darab.) E filmhez fűződik Markovics másik fotós bravúrja: két műtermi felvétel között, csak a maga örömére sziluettképet készített a két lányról, ebből lett a Macskajáték plakátja.

Minden képnek története van, ezek egy része olvasható a kiállításon (Képírás és betűvetés), amikből az is kiderül, a fotográfus nemcsak mesélni, de írni is tud (írásai meg is jelentek). Markovics azonban nem a képességeinek tudja be mindezt, hanem hogy szerencsés csillagzat alatt került a filmgyárba, 1969-ben, szemtanúja volt a fénykornak – és a hanyatlásnak is. Ötven film és tévéjáték fotósaként dolgozott Makk-kal, Huszárikkal – négy, illetve két alkalommal – s egy külföldi produkcióban, Az operaház fantomjában is szerepet kapott. Közben olyan sztárokat fotózott, mint Anna Moffo, Michael York, Maximilian Schell, (nem is szólva a hazai írókról, képzőművészekről). És ő csinálta az utolsó fotót Fábri Zoltánról (1991), egy éve pedig Illés Györgyről, háttérben a kihunyt lámpákkal. Amivel csak azt akarta jelezni, hogy egy korszak véget ért… Szeretett volna még Koltai Lajos mellett fotózni, mi pedig szeretnénk e képeket albumban is látni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8933