KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/október
• Koltai Tamás: Jancsó-breviárium
• N. N.: Jancsó Miklós játékfilmjei
PRO ÉS KONTRA
• Melocco Miklós: Képhalmaz
• Ciment Michel: Jancsó barbár „Rapszódiája”

• Faragó Vilmos: Könycsepp az óhazáért Magyarok a prérin
• Illés Endre: Solitaire és solidaire Az Őszi szonátáról
• Eörsi István: Kérdezők és kérdezettek Térmetszés
• Kaján Tibor: Vukotić a gondolatrajzoló A játék
• Ablonczy László: Ne feledkezzünk meg a szellemi energiákról sem... Beszélgetés Föld Ottóval, a MAFILM igazgatójával
• Gambetti Giacomo: A 77 éves elsőfilmes Római beszélgetés Cesare Zavattinival
• Szalai Györgyi: Ki ismeri Fekete Pétert? Fekete Péter
• Hankiss Elemér: Mit csinálna Maigret Kaliforniában?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Viva filmművészet! Moszkva
• N. N.: A XI. moszkvai nemzetközi filmfesztivál díjai
• Matos Lajos: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Jerney Judit: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Rózsa János: Díjözön az Arénában Pula

• Gaál István: A római filmfőiskolán Egy vendégtanár jegyzetfüzetéből
• Kristó Nagy István: Disney világa
KÖNYV
• Hámori Ottó: Eleven filmtörténet
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Az első kísértés
• Dániel Ferenc: Gyere, igazodj el
• Gervai András: Az asszony is ember
• Schéry András: Vendégek vadnyugaton
• Loránd Gábor: Szótagrejtvény
• Dániel Ferenc: Visszajelzés
• Fekete Ibolya: A kétbalkezes és az örömlány
• Zalán Vince: Nem féj a feje a harkálynak
• Báron György: A busz
TELEVÍZÓ
• Miklós Pál: Pusztuló műemlékeink nyomában
• Rozgonyi Iván: A dialógustól balra Beszélgetés Bornyi Gyula tévéoperatőrrel
• Békés Tamás: A képernyő – holnap
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyarok a prérin

Könycsepp az óhazáért

Faragó Vilmos

 

Emigránsai minden országnak vannak, de nincs minden országban emingráns-kérdés. Boldogabb nemzetek polgárai ottragadnak valahol, vagy átköltöznek valahová, esetleg két országra szól a tartózkodásuk: hol itt laknak, hol ott, anélkül, hogy választásukat erkölcsi megítélés kísérné. Hemingway hol Párizsban élt, hol Havannában, de ez nem tette őt emigráns amerikaivá. Gauguin sem emigráns volt Tahitin és Sergio Failoni sem Budapesten. Tőlünk emigrálni – mindig ítélet alá esett. És nemcsak a Thököly-, Rákóczi-, Kossuth-szabadságharcok fájdalmas kibujdosóira gondolok, akik a bitó elől menekültek, hanem azokra a kivándorlókra is, a múlt századvégtől máig, akik a nyomorúság elől menekültek vagy akik egyszerűen valamely életformaváltás reményébe menekültek bele. Mi, óhazaiak, nem tudunk tárgyilagosan gondolni rájuk.

Már azokra sem tudtunk, akiket az első nagy hullámok sodortak ki a századfordulón tőlünk. Csak haragos szeretettel tudtunk. Megsirattuk őket, mint akiket örökre elveszítünk, hiszen rajtuk a nagy költő ítélete: „Szívet cseréljen az, ki hazát cserél.” Volt idő, e század második felének elején, amikor gyanakvó szigorral gondoltunk rájuk, megtagadtuk őket, vagy – önéletrajzainkban – tagadtuk azt is. hogy léteznek. Volt idő, még mindig e század második felének eleje felé, amikor bíróságilag is elítélni kezdtük őket egy újabb kivándorláshullám sokkhatására. És volt idő, ez már mostanában, amikor irigy gunyorossággal gondoltunk rájuk; ekkor neveztük el „idegenbe szakadt hazánkfiainak” őket, ám ezt az atyáskodó elnevezést ironikus mosollyal illett emlegetni; ekkor váltak irodalmi figurává a kávéházi nénikék, akik nyugatról kapott cuccaikkal meg az autós-villás gyermekek-unokák fényképeivel dicsekedtek; és ekkor éledt újjá a századelő „dollár-papa”-figurája a szórakoztatóipar fórumain, Joe bácsi, aki hazajön látogatóba és akcentusának oktondi bájával belemondja a szocialista rendszer szemébe: menynyire el van ragadtatva tőle.

Most pedig ott tartunk, hogy nincs haragvó szeretet, nincs gyanakvó szigor, nincs kitaszítás és viccelődés sincs. Most meghatódás van. Most elérzékenyülten fedezzük fel, hogy akiket haragunkkal, gyanakvásunkkal, vicceinkkel kitaszítottunk, azoknak többsége, ha első-második nemzedékbeli, akkor szeretettel, ha harmadik-negyedik nemzedékbeli, akkor identifikációs érdeklődéssel gondol ránk. Most ünnepélyesen konferenciázunk, nyájasan szabadegyetemezünk, patriótásan nosztalgiázunk, mosolygósán folklórprogramozunk és kíváncsian riporterkedünk köztük tollal-kamerával, mintha egzotikus népcsoportot tanulmányoznánk: elgyönyörködünk „Paprikás Weisz” nemzetiszín szalagos Herz-szalámi kínálatán, meghatódunk Mrs. Mary Balogh szabolcsi dialektusán, elborongunk egykori hírességek honvágypanaszain és elégtétellel nézzük befutott hazánkfia szemén a könnycseppet, amikor akáclombos kis falujára emlékezik.

Az az új magyar riportfilm, amelyet Magyarok a prérin címmel Révész György rendezett, ennek a meghatódás-szakasznak lett egyik színvonalas dokumentuma. A film készítői magyar parasztfalukat fedeztek fel a nagy kanadai búzatermő síkságon. Az egyik falut Kaposvárnak hívják, a másikat Esterházynak; a kamera helikopteren száll át fölöttük, aztán a földre huppan és csinos házakat mutat, művelt kiskerteket, szép lakásbelsőket, helyenkint a bevándorló-ősök néprajzi használati tárgyait, aztán templomokat látunk, temetői sírköveket, magyar klubot; és megszólal egy-két első nemzedékbeli öreg, felidézik az újhonalapítás legendába vesző emlékeit, két néni magyar népdalt énekel, értelmiségiek beszélnek az emigráció megosztottságáról, a magyarságtudat ébrentartásának nehézségeiről, kanadai hivatalnok bizonykodik, milyen fontos, hogy az ország etnikai csoportjai megőrizzék sajátosságaikat – mindez szép színesben, jól kiválasztott riportalanyokkal, tisztes szakmai rutinnal. Zavarónak a kuszasághatást keltő vágásokat érzi a néző (erre mondja Szakonyi Adáshibájának tévénéző családja, hogy „kapkodják a képet”), meg azt a meddő nyomozást, amelyet a filmesek Esterházy falu névadójának földerítéséért folytatnak, felborítva a film időarányait. Csattanónak egy hazatelepülő értelmiségit szánt a rendező, meg azt a könnycseppet, amely egy ottmaradó néni arcán csordul végig. Meghatódásunkat reméli ettől, és meg is hatódunk.

De én abban bízom, hogy ezen a meghatódás-szakaszon is túljutunk egyszer. Hogy lesznek ugyan emigránsaink, de nem lesz nálunk emigráns-kérdés. Hogy természetes tárgyilagossággal tudunk kivándorlóinkra gondolni majd. Hogy boldogabb nemzet leszünk mi is; szívesebben látnám filmdokumentumait ennek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8106