KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hasonneműek szerelme a filmvásznon

Őrültek-e az őrült nők?

Fáber András

Nem lévén bejáratos a magyarországi filmforgalmazás kulisszái mögé, képtelen vagyok hitelt érdemlően megállapítani, egyszerű fordítói melléfogás-e, vagy pedig az illendőség mindent eltakaró köntösében tetszelgő prüdéria számlájára írandó, hogy a La Cage aux folles című ügyes francia bulvárvígjátékot Őrült nők ketrece címen tartották keresztvíz alá. Akárhogy történt is, a kritika általában jóindulatúlag fogadta, a közönség nagy része pedig hosszú hónapok óta jóízű kacagással nyugtázza a Jean Poiret sikerdarabja alapján készült kommerszfilm fonák helyzeteit és jellemeit. Edouard Molinaro rendezése tisztességes iparosmunka, Ugo Tognazzi és a jobbára krimikből ismert, marcona rendőrfelügyelők szerepében feltűnt Michel Serrault alakítása színészi bravúrteljesítmény, ennyiben akár napirendre is lehetne térni az ügy fölött. Lehetne, ha csak erről volna szó. A Cage aux folles magyarítása kétségkívül némi leleményességet igényelt volna. A cage szó ebben a kontextusban nem ketrecet, hanem mulatót jelent. A folle pedig – mind Eckhardt Sándor francia–magyar nagyszótára, mind az ismertebb francia értelmező szótárak szerint – bolond, őrült, eszement, elmeháborodott nőt; igen ám, de a film témája ismeretében ez valahogy nem stimmel. Üssünk föl talán egy rétegnyelvi szótárat, például a kitűnő filológus, François Caradec művét, a Dictionnaire du français argotique et populaire-t (Larousse, 1977), hátha bölcsebbek leszünk tőle. És csakugyan, a 116. lapon meg is találjuk a keresett szót, ekképpen: folle n. f. homosexuel. A keresett nőnemű főnév tehát éppenséggel nem őrült nőt jelent, hanem homoszexuális férfit – alkalomszerűen transzvesztitát, vagyis olyat, aki a maga vagy mások szórakoztatására nőnek öltözik – s ez már pontosan fedi a film alapszituációját. Bizony, erről van szó, még akkor is, ha feltesszük, hogy egy nőimitátor nem szükségképpen izé... hogy is mondjam... (gondoljunk több közismert parodistára), mint ahogyan valószínűleg a színész, Michel Serrault sem az. Játékának külön pikantériája, hogy egy alkatilag férfias férfi játszik el egy olyan nőies férfit, aki hol férfias férfinak, hol nőies nőnek próbál látszani, aszerint hogy a cselekmény különböző fordulatai mit követelnek tőle. De még emiatt sem volna érdemes a filmre több szót vesztegetni.

Az előbbi nyelvészeti jellegű fejtegetést az a tény indokolja, hogy tudtommal ez az első olyan Magyarországon bemutatott film, amely elejétől végéig homoszexuális környezetben játszódik – ami a kritikusok és a közönség egy részében nem csekély feszengést váltott ki. Nem csoda, ha rövid tartalmi összefoglalójában a műsorújság is ugyancsak kerülgeti a forró kását: „Vígjáték egy kétes hírű mulatóról, ahol nőnek öltözött férfiak a sztárok; a mulató tulajdonosairól.” És ebből a szempontból a cím – akaratlan vagy szándékos – „félrehallása” olyan jelenség, amely fölött nem árt kissé hosszabban elmélkedni, annál is inkább, mert a szóban forgó első fecskét feltehetőleg újabbak fogják követni. Nem árt tudnunk, hogy a „bűnös Nyugat” több országában évek óta külön fesztiválokat rendeznek az „efféle” filmeknek, s hogy több rendező – hamarjában Pier Paolo Pasolini, R. W. Fassbinder és Chantal Ackerman neve jut eszembe – olyan, jelentős alkotásokkal gazdagította az egyetemes filmművészetet, amelyek témája ugyancsak kemény dió lenne a műsorújság szerkesztőinek. Egy szó mint száz: a homoszexualitás mint téma, visszavonhatatlanul bevonul a filmművészetbe, s mit sem von le a jelenség súlyából, hogy ezt a hetvenes évek elején a nyugati társadalmat elárasztással fenyegető szexhullám hátán tette. Jellemző, hogy az emberi kapcsolatok mélységeit kutató nagy alkotók nem várták meg a rajtpisztoly dörrenését, s a maguk útján járva nem riadtak vissza a probléma ábrázolásától. A férfi és férfi, illetve nő és nő „különleges barátságának” témája Ingmar Bergmant, Federico Fellinit, Luchino Viscontit, Bob Fosse-t egyaránt megihlette – elég, ha A csend, a Satyricon, a Halál Velencében és a Kabaré című filmekre utalunk; nyomait egyébként nem nehéz felfedezni Jancsó Miklós vagy Mészáros Márta műveiben sem (a Magánbűnök, közerkölcsök című, Magyarországon nem forgalmazott Jancsó-film egyik főszereplője például hermafrodita).

Mint tudjuk, a viktoriánus Angliában a széklábat is illett védőhuzattal eltakarni, nehogy látványa illetlen képzeteket keltsen a szemlélőben – ettől persze a székláb azért még székláb maradt, s az emberek sem váltak kevésbé „illetlenné”. Mindössze annyi történt, hogy a társadalmi képmutatás folytán sokan váltak üldözötté, szerencsétlenné, lázadóvá.

A jelen írás címeként szereplő kérdés, noha – meglehet – maga is „illetlen”, hasonló korlátokat feszeget: a társadalom által elfogadott (elfogadható) emberi magatartások határait kívánja megkérdőjelezni, hiszen az emberi társadalmak kezdetétől napjainkig nincs megnyugtatóan tisztázva: kiáltsunk-e inkvizítorért, bakóért, porkolábért, elmeorvosért, ha valaki más, mint mi magunk – esetleg ha másmilyen, mint amilyennek mi látszani akarunk.

Mielőtt bárki is tévedésbe esnék, kijelentem: nem kívánok az Amerikában megindított Gay Liberation Front elnevezésű csoportosulás hazai apostolának felcsapni, ez ugyanis – esetleges fordítói „félrehallásokat” elkerülendő – nem a vidám liberálisok, hanem a homoszexuálisok polgárjogi színezetű mozgalma. Témám csupán a deviancia ábrázolása a művészetben és annak társadalmi befogadása, azaz – szűkítve a kört – a homoszexualitás ábrázolása a filmvásznon és annak közönségvisszhangja ma Magyarországon.

Mint már sokan megírták, a normális és a patologikus magatartás határainak, egymáshoz való viszonyának vizsgálata a kezdetektől napjainkig egyik fő témáját képezte minden magasrendű művészetnek, hiszen a művész általában máshogyan ítél, másként mérlegel, mint a bíró vagy a közvélemény. A művészet egyik legfontosabb társadalmi funkciója mindig is az volt, és várhatóan még sokáig az is marad, hogy magatartásmintákat adjon a társadalom tagjainak, korábban a tételes mítoszok (vallások) köntösében, később azoktól különválva, önálló mítoszokat teremtve.

A régi görögök – az emberiség normális gyermekkorát élvén – nem tekintették bűnnek a homoszexualitást (Platón, Sappho írásai és sok vázarajz tanúsága szerint). A nemi szerep, a gender role részének tekintették, mint a természethez közel álló népek általában. Része volt a beavatási szertartásoknak és a házassági ceremóniáknak is: elég, ha a Hermaphroditos-mítoszra vagy Hymenaiosra gondolunk. Amikor azonban a kereszténység összekapcsolta az erkölcsöt a szexualitással, érthető módon egyszersmind a homoszexualitás is „gátlás alá” került. Mint Susan Sontag írja: „Mióta a kereszténység megnyitotta a licitet, és figyelmét a szexuális viselkedésre összpontosította, ami az erény gyökere, kultúránkban minden, ami a nemiséghez tartozik, »speciális eset«, és jellegzetesen ellentmondó állásfoglalásokat idéz elő.” (A pusztulás képei, Európa, 58.) Ha „eredendő bűn” minden nemi kapcsolat, hogyan is ne számítana annak az azonos neműek közötti? – véli a jámbor keresztény. A szexualitás – mutatis mutandis: a homoszexualitás – mint „bűn” a mai filmművészet számos vallásos indíttatású alkotóját befolyásolta. Gondoljunk csak Hans-Jürgen Syberberg Ludwigjára, Visconti Elátkozottakjára, Walerian Borowczyk vagy akár Federico Fellini több alkotására. A tolerancia is megjelenik több műben: például Tony Richardson Egy csepp méz című filmje nem „merész” volt vagy „bátor”, hanem líraian emberséges.

Mi a rendezők véleménye? Lássuk először a nézőkét.

A tekintélyes francia polgári hetilap, a Nouvel Observateur 1980. július 18–25-i számában a közvélemény-kutatás során megkérdezettek 34%-a gyógyítandó betegségnek, 26%-a leküzdendő nemi eltévelyedésnek, 27%-a pedig a nemiség elfogadható formájának tartja a homoszexualitást. Vajon Magyarországon milyen számadatokat kapnánk? Magyarországon, ahol egy falu lakosságának túlnyomó többsége boszorkánynak tartott egy anyókát csak azért, mert öreg és magányosan él. És nem a múlt században történt mindez, hanem 1980-ban, mint arról a televízióból értesülhettünk. Boszorkánykérdés, cigánykérdés, homoszexuális-kérdés, de a jobb memóriájúak kedvéért mondhatnék zsidókérdést is: mind egy tőről fakad. Közös gyökerük a türelmetlenség, ami a másmilyen, az eltérő (vagy a csak annak képzelt) elutasításában, esetleg üldözésében nyilvánul meg, bűnösnek vagy betegnek tartva mindenkit, aki nem olyan, mint ő (vagy akit csak másmilyennek képzel).

Korábban azt állítottam, hogy a normális és a patologikus emberi magatartás mindig is tárgya volt a művészetnek. Ezen belül a normális és patologikus szexuális magatartás azonban csak olyan korokban (ógörög kultúra, reneszánsz vagy a századvégtől napjainkig), amikor az uralkodó ideológia nem üldözte. Ennek folytán a szexualitással kapcsolatos magatartásmintáink – enyhén szólva – hiányosak. Szavunk sem igen van rá: szexológusok a megmondhatói, milyen nehéz nemi kérdésekről beszélni, hiszen az orvosi szakkifejezések és a trágárságok között egyszerűen nincs közvetítő nyelvi réteg.

A film – mint mondani szokták – a széles néprétegek művészete, akár a mozivásznon, akár a televíziókészülék képernyőjén jelenik meg, ilyenformán rendkívül nagy szerepe van a művészet által kidolgozott magatartásminták közvetítésében, így az autonóm emberi magatartás (és ebből következően a mások autonómiája iránt tanúsított tolerancia) normájának közvetítésében is. Mégis, a homoszexualitás témáját a társművészetekhez képest jelentős késéssel, egy divathullám nyomán vetette fel, egy olyan társadalmi közegben, amikor a homoszexuálisok az össztársadalomba beilleszkedni kívánó szubkultúrát alkotnak (egyes országokban például követeléseik között szerepel, hogy házasságot köthessenek). Veszélyessé pedig egy kisebbségi csoport akkor válik a társadalomra (akár forradalmár, akár bűnöző, akár feminista, akár homoszexuális), amikor nem tud vagy nem akar beilleszkedni az adott struktúrákba. A történelemből tudjuk, mennél merevebbek ezek a struktúrák, annál több az „ellenség”; a boszorkány, akit aztán üldözni kell. Társadalmi struktúráink rugalmasságának próbája pedig az, hogy mennyi másságot tudnak eltűrni vagy integrálni – s ebben nagy szerepet játszhatnak a másságról szóló filmalkotások, még az olyan pikáns vígjátékok is, mint Edouard Molinaro filmje.

Nem nagy ügy az egész, nem nagyobb, mint egy székláb. Lehet szemérmesen letakarni, lehet kihívóan közszemlére tenni, csak egyet nem érdemes vele csinálni: elfűrészelni. Mert akkor aztán legföljebb a földre tehetjük a... oppardon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7626