KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/augusztus
KRÓNIKA
• Csala Károly: Christian-Jaque halálára
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Általános vérmérgezés Cannes
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Hüllőesztétika King Kong-tanulmányok

• Békés Pál: Kampányok és ügynökök Amerikai dokumentarizmus
• Antal István: Tilos az Áhítat Jack Smith (szelleme) Budapesten
• Bérczes László: Egy másik fickó Budapesti beszélgetés John Lurie-val
• Dániel Ferenc: Legyezőjátékok monszun idején Ozu-életműsorozat
• Schubert Gusztáv: Aranykulcsocska Megszülettem, de…
• Fáber András: Az árnyék tükörképe Beszélgetés Alain Robbe-Grillet-vel
KRITIKA
• Földényi F. László: Érzelmek zűrzavara Foglalkozása: neonáci
• Bakács Tibor Settenkedő: Your Ghost Kristin Hersch
• Ardai Zoltán: Az eklektika diadala Kika
• Takács Ferenc: Kisrealista karnevál Méregzsák
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Kalifornia
• Hirsch Tibor: Rosszlányok
• Turcsányi Sándor: Backbeat
• Harmat György: Vipera
• Székely Gabriella: Ace Ventura – Állati zsaru
• Bíró Péter: Menekülés Absolomból
• Harmat György: Féktelenül

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Megszülettem, de…

Aranykulcsocska

Schubert Gusztáv

Életműve nem himnusz a Felkelő Naphoz, hanem makacsul újra és újra megismételt finom gúnyrajz. Finom, mértéktartó, precíz – japán.

Ozu mindenekelőtt: rejtély. Persze, minden valamirevaló művész és műve az. De Ozu mesterműveihez hozzáadódik valami zavarbeejtő titok: mondhatni a belülről bezárt vágószoba titka. Mert egyfelől ott a zsigeri (és nem is annyira szellemi) bizonyosság, hogy ez itt bizony egy botrányosan nagy művészet. Itt bűntény forog fenn, lemészárolva a közhelyek, feldúlva a japán (és amerikai és francia) filmakadémia: a melodráma, a szalonvígjáték és még sok egyéb. Másfelől: az ajtó belülről kulcsra zárva. És semmi nyom. Ugyan hogyan követte el ezt Ozu? Mitől nagy művészet ez? Mikor kis híján elsüllyed az unalomban, és mégsem tudjuk letenni. Miért nem alszunk el, és ha mégis, miért sóvárgunk vissza a következő filmre újra meg újra. Cui prodest? – kérdezi magától a tanácstalan detektív. Az Ozu-kritikus számára ilyen életmentő kérdés lehet: ugyan mit csinálnak Ozu hősei? A legtöbb filmdetektív túl könnyedén válaszolja meg ezt a kérdést: semmit, csak élnek, és az élet már csak ilyen: kis semmiségek füzére. Ha így van, miért nem emelkedik nagy művészet rangjára mondjuk a Szomszédok, amely szintén a köznapokból vétetett, sőt, még eseménydúsabb is. Nem csekély esztétai szofisztikával most kivághatnánk magunkat: igaz, hogy az Ozu-hősök élete eseménytelenebb, mint a legunalmasabb magyar lakótelep hétköznapjai, de amíg a Szomszédokban fordulatos drámának van álcázva a szürke lét, Ozunál színről színre, lényegére csupaszítva jelenik meg létezésünk mélységes unalma. Túl azon, hogy ezt az unalomesszenciát nem szívesen kortyolgatnám óraszám, nem is nagyon hinnék egy olyan „kérlelhetetlen realistának”, aki „szembesít az élet végtelen unalmával,” az „ÉLET” nem unalmas, nem tud az lenni, üres, mint egy színpad, lehet rajta halálsápadtan is, színesen is játszani. Ha nem történik rajta semmi, akkor ez a dráma. Ozu kamerája nem unalmas történetet ír, az Unalmas történetet írja. Ami a világ létező leghorrorisztikusabb története, tudjuk Csehov óta: egy el nem élt, be nem váltott, üres lapokkal visszaadott élet… ha miszlikbe vágnak, kerékbe törnek, az sem ekkora dráma.

Ozu – minden ellenkező látszat ellenére – nem tájképfestő, hanem (film-)színházi szerző. Hogyan is hagyhatna ki ekkora helyzetet, egy „unalmas történetet”? Az ellenkező látszat persze nagyon szuggesztív: a bambusznádak árnyai hajlonganak a sózi-n, a teafőző gőzölög. Végtelen nyugalom. Sehol egy szereplő, a jelenet nem szól semmiről – hacsak nem a csönd és a nyugalom méltóságáról. Mikor ez a hangulat megteremtődik, belép egy szereplő, és kezdetét veszi a történet. Üres szobák, néptelen tájak, sziklák, fák, árnyak játéka, a tatami erezete, esőcseppek – ezekből áll Ozu költészete. A nyugalom tengere? Pontos kifejezés, feltéve, ha ironikusan értjük. Ozu nem nagyszakállú bölcs öregember – hatvanéves korában már meg is halt –, és láthatóan nem volt koravén. Ha szemlélődött, hát nem éppen öregesen, távolkeleti ínyességgel élvezkedve az unalomban, hanem inkább amerikaias pimasz öniróniával: fuck it, jól belefulladunk a nyugalom tengerébe!

Ozunak humora van. Ozu imádja a nőket, vibráló, fékezhetetlen szellem… vegyük már észre, az ilyen fickónak Nipponia szertartásrendje börtön. Életműve nem himnusz a Felkelő Naphoz, hanem makacsul újra és újra megismételt finom gúnyrajz. Finom, mértéktartó, precíz – japán. Ahogy a halál-tó Magyarország miatt lázongó, gyötrődő Ady magyar. („Én nem vagyok japán?”) Ozu úgymond zseniálisan kitalálta a tatamin guggoló, moccanatlan kamerát, meg Bressont megelőzve az eszköztelen, „fehér színészt”. Nem kellett kitalálnia semmit, elég volt, hogy eredendő – japán? – arányérzékkel észrevette; a történet magáért beszél, feltárja magát, nem kell operatőri, színészi játékkal utánamenni.

Felteszem magamnak újra a mentőkérdést: mi történik Ozu filmjeiben, ha nem történik bennük semmi, mit csinálnak az Ozu-hősök, ha nem tesznek semmit? Nos, egy Ozu-film nem attól izgalmas, eredeti, művészi, hogy – nagyon elegánsan, nagyon nemesen – nem történik benne semmi, hanem attól, ami nem történik meg benne. Ozu minimalizmusa nem művészi fogás: lélegzetvisszafojtva figyel, mert amit lát, az lélegzetelállító.

A pillanat, amikor a fegyver a halántékhoz szorul, cseppet sem unalmas; hogy itt az unalom – a külső, belső okokból meg nem élt, visszafojtott élet – a gyilkos fegyver, nem kevésbé drámai, a különbség csak annyi, hogy amíg az unalom végez áldozatával, az bizony eltart egy darabig – száznegyven–százötven percig, fél évig; életfogytig. De hogy ez a finom, vértelen horror unalmas volna?

A klasszikus, a magára talált Ozu mindenesetre megelégszik ezzel a kitartott drámai pillanattal, nem tér vissza az okokig, nem megy el a végkifejletig, amennyit mutat, az is elég. A pályakezdő Ozu még szertelen, megmutatja a drámát – a tragikomédiát – kezdettől végzetig. A Megszülettem, de… Ozu 1932-es némafilm-remeklése az arany kulcsocska, amely megnyithatja előttünk a későbbi, zártabb, rejtélyesebb filmeket. A Megszülettem, de... annak az elbukott lázadásnak a tragikomikus története, aminek a későbbi filmekben már csak a következményét látjuk.

Egy hivatalnok atya családostul a város szélére költözik, hogy a vállalattulajdonos közelében lehessen, remélve, hogy az majd felfigyel rá. Miközben lassan csordogál az apa története, a fiúcskák annál lázasabb életet élnek. A város érdes részén komisz kölykök garázdálkodnak, fejbecsapnak fapapuccsal, elszedik a tízórait, érdemes jóba lenni velük. A két tökmag mégis inkább fellázad, és lassanként megfékezi a kölökbandát, amely immár az ő – szelídebb, gyermekibb – kormányzásuknak engedelmeskedik. Az apa eközben ugyancsak sikereket ér el, bejáratos lesz a tulajhoz. Itt akár be is lehetne fejezni a filmet, perfekt heppiendnek látszik. Csakhát ekkor Ozu – miután eddig szándékosan áltatott – ütközteti a két „karriertörténetet”, és az apa diadala gyermekei győzelme mellett végre annak látszik, ami: végzetes vereségnek, a szabadság megcsúfolásának. Fordított pedagógiai hősköltemény, ahol az apa kapja a makarenkói pofont? A film még ebben a rendhagyó üdvtörténetben sem állapodik meg. A hős lurkók éhségsztrájkba kezdenek szolgalelkű apjuk miatt. Erőszakkal, rábeszéléssel nem lehet őket jobb belátásra bírni. Nem is kell, létezik egyszerűbb csodafegyver: a kívánatosan párálló rizsgombóc. Szent a béke. Másnap a papa hivatalba, a két gyerek iskolába megy. Elvégeztetett.

Megszülettem, de… – nem akarok felnőni. Mert amire tanítanak, amit a felnőtt világból magamba szívok, az éppen hogy nem működik ebben a hosszúnadrágos rendben. Csehovnál egy egész világ tűnik el a nyugtalanság tengerében. A régi elvek, élvek, vágyak még árván pislákolnak, fel-felizzva parázslanak, de előbb vagy utóbb ki kell hunyniuk. Ozunál a nemzedékek közötti híd hull a mélybe. Megszülettem, de… nem erre; nem a szürke és férfiatlan hivatalnok életre, nem az elhullajtott férfiingekért hajlongó asszonyi pária-létre. Ozunál nem szikkadt vénlányok, hanem szerelemre termett, mandulaszemű, párducmozgású kisasszonyok vonakodnak felnőni, házasodni. Akkor már jobb pártában, lányságban maradni. „A gyerekek figyelnek bennünket.” Figyelnek, érdemes volt-e megszületni. Egyiküket Ozu Jasujirónak hívták.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=702