KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/október
• Zalán Vince: Történelmi ingajárat Együttélés
• Koltai Tamás: Falusi Siegmund és Sieglinde
• Hegedűs Zoltán: Vektoranalízis Krzysztof Zanussi filmjei
• Kovács István: A létezés harmóniájáért Krzysztof Zanussi
• N. N.: Krzysztof Zanussi filmjei
• Feuer Márta: A halál tartósít, az élet elemészt Gaál István – készülő operafilmjéről
• Zsugán István: Brácsaversenyek, nem pop-slágerek Beszélgetés Maár Gyulával
• Greskovits Béla: Meghasonlott humánum Ólomidő
• N. N.: Eseménynaptár Ólomidő
• Zoltai Dénes: Vadonlakók operamániája, fényben és ellenfényben Fitzcarraldo
• András László: Egy világtörténelmi erkölcsbotrány Eltűntnek nyilvánítva
• Szilágyi Ákos: A fonák tudat meséi Panelsztori
• Fáber András: Színházi jelenetek háborús időben Az utolsó metró
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Észak dél mellett Taormina
• Zsugán István: Új szerzők, fiatal nemzetek Locarno

• Bódy Gábor: A fantom elment – a fantom visszatér Luis Buñuel
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Borsalino
• Lajta Gábor: Anna és a vámpír
• Harmat György: A két rodeós
• Varga András: Kémek a lokálban Őrült nők ketrece II.
• Kapecz Zsuzsa: A repülő szélmalom
• Soós Péter: A szép ismeretlen
• Harmat György: Hüvelyk Panna
• Kapecz Zsuzsa: A Szervezet
• Greskovits Béla: Prof. Kuruzsló
• Varga András: A tagrifti csata
• Zsilka László: Csak egyszer szeretünk
TELEVÍZÓ
• Szilágyi János: Hatvanhat – tizenhatodszor Beszélgetés Bán Jánossal
• Koltai Ágnes: Kísérlet a túlélésre A Fiatal Művészek Stúdiójáról
TÉVÉMOZI
• Hegedűs Zoltán: Egy halálraítélt megszökött
• Bikácsy Gergely: Jeanne d’Arc

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Locarno

Új szerzők, fiatal nemzetek

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Úgy látszik, nemcsak a könyveknek, a fesztiváloknak is megvan a maguk sorsa. Azt írja Stefano Reggiani, a La Stampa Locarnóba kiküldött kritikusa: „milyen jó volna egyszer egy olyan fesztiválon részt venni, amelyik tíz napig tartana és tíz filmet mutatna be, szigorú előválogatás után, s csupán a válogatók által legőszintébben vállalt, garantált minőségű alkotásokat”... Aztán némi malíciával fejtegeti, hogy az „elefantiázis” ragálya a jelek szerint megállíthatatlanul terjed a fesztiválokon; a gigantomania Cannes-ból elszabadult vírusa ellen az olyan – régebben rokonszenvesen egyéni karakterűnek megismert – filmtalálkozók sem immunisak, mint a locarnói mustra.

Persze, jórészt érthető a szervezők ilyen vonatkozásban tett engedménye: tavaly csaknem sikerült megbuktatnia őket az európai filmnagyhatalommá földuzzadt Gaumont-cég mindenható elnökének, Toscan du Plantier úrnak, aki zsűrielnökként megtagadta a díjak odaítélését (mert állítólag saját cége amolyan fiókreklámfórumává szerette volna bekebelezni a nagy hagyományú ticinói fesztivált – lásd: Filmvilág, 1982/12. szám); s persze a szállodások, meg az idegenforgalomban érdekelt egyéb vállalkozók is jobban örültek, hogy idén eseténként a Piazza Grande szabadtéri vetítésein átlagosan is több mint 3500 fizető néző foglalt helyet.

David Streiff, az ambiciózus ifjú igazgató azzal a mindkét „felet” kielégítő okos kompromisszummal érte el ezt az eredményt, hogy a Főtéren kizárólag immár világhírű filmeket tűzött műsorra – versenyen kívül; a 11 országból érkezett 15 versenyfilmet pedig délutánonként vetítette a Morettina nevezetű iskolaközpont mozitermeiben.

Persze, sokan vitatták ezt a megoldást is, arra hivatkozva, hogy a fesztivál alapszabályzatának 4. pontja szerint „új szerzők és filmművészeti szempontból fiatal nemzetek alkotásainak” fóruma ez a találkozó; s a mindig valami új szenzációra éhes legelszántabb filmbarátok kritikáikban is megfogalmazták azt a kifogásukat, hogy – különösen az esti vetítések műsora – kissé a cannes-i fesztivál reprízének hatott. S valóban: a versenyen kívüli program legjavát olyan, Cannes-ban már világhírt szerzett alkotások adták, mint Bresson kivételes remekműve, A pénz, Imamura Narajama balladája, Saura bravúros Carmenje, Oshima fizikai és pszichikai kegyetlenkedésekben tobzódó Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence című, itt is élénken vitatott filmje, a francia Patrice Chéreau A sebesült férfija, illetve Kézdi-Kovács Zsolt Visszaesőkbe. (Mindezekről részletes beszámoló olvasható a Filmvilág 1983/8. számában megjelent cannes-i tudósításban.) Volt azonban e versenyen kívüli szekcióban egy világpremier is: François Truffaut Végre vasárnap! című fekete-fehérben forgatott krimije, amely félreismerhetetlenül magán viseli ugyan a mester fölényes szakmai tudásának kézjegyét, mégis főként úgy hatott, mint a két főszereplő : Fanny Ardant és Jean-Louis Trintignant számára rendezett jutalomjáték. Kellemes meglepetést szerzett a belga Chantai Akerman (akit néhány éve, mint az úgynevezett „hyperrealizmus” irányzatának iskolát teremtő váteszét ünnepelte a nyugat-európai kritika egy része) új filmje, az Egy egész éjszaka. Akerman radikálisan – már-már impertinens módon – szakított mindenféle dramaturgiai, narrációs konvencióval: egész filmjét önálló, egymással semmiféle kapcsolatban nem álló epizódokból építi fel, így „cselekménye” is elmesélhetetlen. Mégis, a forró nyári éjszakán a legkülönfélébb helyszíneken fölvett összefüggéstelen, de önmagukban egytől-egyig lenyűgöző hitelességgel megkomponált esemény-foszlányok együttesen olyan sajátosan egyéni légkört árasztanak, hogy elementáris hatásuk alól az is nehezen vonhatja ki magát, aki (mint e sorok írója is) hajlott arra, hogy a belga rendezőnő előző filmjeinek nemzetközi kritikai sikerét csupán a lilalelkű sznobizmusnak tulajdonítsa... Egyértelmű csalódást okozott viszont az amerikai Jim McBride óriási reklámkampánynyal beharangozott Breathless című filmje, amely Godard immár filmtörténeti klasszikusnak számító Kifulladásig-át próbálta a mai Los Angeles kulisszái között új életre kelteni. Azon túl, hogy Jack Nitzsche remek rockzenéje a képi ritmust is meghatározó, dramaturgiai szervező erőt is képvisel, s a főszereplő Richard Gere a legjobb amerikai filmszínészi játékstílus mesteriskoláját mutatja be: – az ifjú Jim McBride egyhamar kifullad a jó „öreg” Godard nyomdokain loholva... Különösen – s nyilván nem véletlenül – az olasz kritikusok körében keltett megkülönböztetett figyelmet a hazájában több hivatalos elismerést is szerzett Gianni Amelio Szíven találva című filmje, egy úgynevezett „poszt ‘68-as” egyetemi tanár és tizenöt éves fiának melodramatikus históriája. Az új-konzervativizmusra és feltétlen tekintély-tiszteletre hajló kamasz fölfedezi, hogy apja kapcsolatot tart fenn néhány terroristává lett egykori tanítványával, s amikor az apa segíteni próbálja a menekülésben az egyik – mellesleg rendkívül vonzó külsejű – körözött terroristanőt, rájuk szabadítja a csendőrséget...

Rátérve most már a versenyprogramra: a többszáz jelenvolt kritikus egybehangzó véleménye szerint az idei, 36. fesztivál színvonala nagyjából olyan volt, mint a fesztiválok sokévi átlaga: sem jobb, sem rosszabb. Mi persze igazán nem panaszkodhatunk, hiszen diadalmasan folytatódott a magyar filmművészet sokéves locarnói sikersorozata. (Mint ismeretes, már 1947-ben díjat kapott itt a Valahol Európában; aztán – időrendi sorrendben – a Nappali sötétség, az Álmodozások kora, a Szegénylegények, az Apa, a Szemüvegesek, a Mérsékelt égöv, a Jelenidő, az Utazás Jakabbal, a Tűzoltó utca 25, a Cséplő Gyuri, A ménesgazda, a Majd holnap, a Psyché és a Panelkapcsolat nyert különféle díjakat, illetve okleveleket.) Idén Erdőss Pál Adj király katonát! című filmje „tarolt”: megkapta az Arany Leopárdot, (a zsűri, egyhangú döntésének indoklásában külön kiemelte a főszerepet játszó Ozsda Erika és a név szerint is megemlített három operatőr, Koltai Lajos, Pap Ferenc és Szabó Gábor „rendkívül meggyőző és hatásos” művészi munkáját) ; – sa filmet ezenkívül elismerő oklevéllel jutalmazta a Kritikusok (a FIPRESCI)-, valamint a tizenhárom egyetemi hallgatóból álló Fiatalok Zsűrije is. S itt kell megjegyezni, hogy a magyar filmművészet számszerűleg is imponálóan képviseltette magát az idei locarnói fesztiválon: a nagydíjas Adj király katonát!, és a Piazza Grandén versenyen kívül vetített Visszaesők mellett a FIPRESCI-válogatásban szerepelt Sándor Pál Szerencsés Dánielje, valamint Jancsó Még kér a népje az „Alain Tanner tiszta lapja” elnevezésű külön szekcióban. (Ez utóbbi speciális locarnói kezdeményezés: idén harmadszor kértek fel egy híres svájci rendezőt, hogy jelölje meg azokat a filmeket, amelyeket legtöbbre becsül, illetve amelyek leginkább hatottak saját művészetére. Tanner többek között egy Lindsay Anderson-, egy Bresson- és egy Odzu-film mellé választotta ki Jancsó művét.)

Apropó, Odzu! 1979-ben Locarnóban rendeztek Európában elsőként nagyszabású retrospektív sorozatot az eladdig ismeretlen japán rendező műveiből, s ennek nyomán kezdődött e rendkívüli mester nyugat-európai felfedezése. Idén azt regisztrálhatták a kritikusok, hogy egy negyedik, Európában eddig szintén teljesen ismeretlen japán klasszikust kell följegyezniök a „klasszikus trió”: Midzogucsi, Kuroszava, Odzu neve mellé. Az 1969-ben, 64 éves korában elhunyt Narusze Mikio húsz, 1931– 1964 között készült alkotását tűzték műsorra (összesen 87 filmet forgatott, ebből 69-nek maradt fenn kópiája); s ez a gazdag retrospektív a reveláció erejével hatott a locarnói érdeklődőkre.

Visszatérve a versenyfilmekhez: az Ezüst Leopárd díjat az izraeli Daniel Waschman Hamsin című filmje nyerte el. A hamsin egy forró sivatagi szél neve; a történet valahol Galileában, egy kis faluban játszódik. A zsidó Birman-család régóta jószomszédi viszonyban él a telekhatáros arab Abassz-famíliával; de amikor Birmanék szép leánya komolyan beleszeret az arab Abassz-család náluk béreskedő fiába, a makacs előítéletek – no meg a külvilág ellenségeskedéseiből e békés falvacskába is lecsapódó indulatok – előidézik a véres tragédiát. Jószándékú, a megbékélés vágyát kifejező – noha dramaturgiailag is, megvalósítását tekintve is – kicsit naiv film. Hasonlóan az Iránból emigrált Parviz Sayyad Amerikában forgatott A küldetés című alkotásához, amely Bronz Leopárdot nyert. Egy fanatikus khomeinista diák (?) azzal a feladattal érkezik New Yorkba, hogy „likvidálja” a sah egyik ex-diplomatáját. A gyilkosságra készülő fiatalember véletlenül megismerkedik fölöttesei által kijelölt áldozatával – akit mellesleg maga a rendező alakít –; fokozatosan összebarátkoznak, s mivel nem hajlandó végrehajtani a gyilkosságot, őt ölik meg.

Az Ernest Artaria emlékére alapított díjat kapta az 1957-es születésű New York-i feketebőrű Spike Lee, a Joe-nál, a borbélynál, Bed-Stuyban levágják a fejeket című filmjéért. Bed-Stuy az egyik brooklyni fekete gettó-negyed, amelynek több mint háromszázezer lakosa a nyomor és a bűnözés határmezsgyéjén tengődik; – Spike Lee erről rajzol eleven, némileg dokumentarista hangvételű, helyenként együttérző iróniával fűszerezett helyzetképet... Szintén nyert egy Bronz Leopárdot a brazil Hermano Penna Oetulio őrmester című filmje; erről azonban – a mi, meglehet, finnyás – ízlésünkkel keveset mondhatunk: elképesztő bőséggel csobogó művértócsáktól iszamos, vadul kusza história.

A különféle szekciókban összesen 85 játékfilmet vetítettek az idén Locarnóban; s ehhez társult még a most először megrendezett Tévéfilmek Versenye is (ezen összesen kilenc, a Leopárd Szeme névre hallgató díjat osztottak ki a benevezett 18 tévéfilm között, s ráadásul 52-t versenyen kívül, információs vetítéseken tűztek műsorra); – e számok ismeretében talán fölösleges is mentegetőznie a krónikásnak, amiért képtelen mindenről beszámolni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6617