KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/augusztus
• Szilágyi Ákos: A film elszakadása
• Schubert Gusztáv: Kis magyar vállalkozás Beszélgetés Erdős Pállal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tükörjátékok Cannes
• Zilahi Judit: „Nem a nevettetés nehéz” New York-i beszélgetés Woody Allennel
• Koltai Ágnes: A jövő ígérete Oberhausen

• Bikácsy Gergely: A halál legyőzése Cinématographe Lumière
• Lumière Louis: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Lumière Auguste: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Xantus János: Hiteles illúzió Cinématographe Lumière
• Esterházy Péter: Mi ez? mi van? mi legyen? mi lehet? A Horus archívum pályázata a Gödöllői Galériában
• Bán András: A forradalom reklámképei A 20-as évek szovjet filmplakátjai a Műcsarnokban
• Kézdi-Kovács Zsolt: Testvérünk, Jarmusch
• Zsombolyai János: Ezer nap fogyókúra
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Mit kezdjünk az ördöggel?
• Gáti Péter: A pópa lánya
• Koltai Ágnes: Átlagemberek
• Ardai Zoltán: Éljen D'Artagnan!
• Szkárosi Endre: Önbíráskodás
• Hegyi Gyula: Piszkos munka
• Tóth Péter Pál: Vadlovak
VIDEÓ
• Boros István: A kis-nagy üzlet
TELEVÍZÓ
• Báron György: A zseniális kamasz Kawalerowicz régi filmjei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Magándíj, talk-show, aréna Nyári jegyzetek
KÖNYV
• Bársony Éva: Római szalonbeszélgetések
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Nemessányi Attila: Henri Pialat halálára

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Nyári jegyzetek

Magándíj, talk-show, aréna

Faragó Vilmos

 

Aki televíziós jegyzeteket ír, nem hagyhatja szó nélkül a tévéjátékok június végi mustráját: a veszprémi találkozót – így kezdem, ezzel a korrekt és unalmas mondattal. Ám ezt a korrekt és unalmas mondatot június 22-én vetem papírra, olvasható pedig csak augusztusban lesz. Én még előtte vagyok a találkozónak, az olvasó pedig annyira utána lesz, hogy el is felejtheti. Vajon hogyan alakul a nézők tetszése, milyen értékrendben állapodik meg a szakma, és miként dönt a zsűri?

Az átfutási idő huncutsága miatt vakon tapogatózhatnék tehát, ha alkalmazkodnom kéne a nézői tetszéshez, a szakmai értékrendhez és a zsürori (?) döntéshez. De nem kell alkalmazkodnom. Van saját tetszésem, értékrendem és döntésem.

Aranyalma-díjamat (ritkán vagyok ennyire magabiztos) két produkciónak adom. A Nők iskolája az egyik, a Vonzások és választások a másik.

A két találkozó közti ciklus már-már remekmű-gyanús darabja az egyik, és igencsak élvezetes alkotás a másik. Pedig a receptjük igazán egyszerű. Már a régi görögök is tudták (hajaj, de mennyire), hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb (vagy legalábbis érdekesebb). Végy tehát néhány embert. Helyezd bele őket egy kapcsolatrendszerbe. Gyújts lassú tüzet alájuk, és nagyon vigyázz, amikor fölmelegedvén mozogni kezdenek, legyen meg az illúziójuk, hogy ez a mozgás szuverén. Hogy saját akaratuk taszítja őket egymáshoz, vagy egymás ellen. De tudd, és nézőid is érzékeljék szívszorongva (ám tudatuknak csak a legalján), hogy ez nem így van. Mert nem az akaratuk, hanem nagyobb erő taszítja egymáshoz vagy egymás ellen őket. Hogy ezt az erőt ösztönnek vagy osztály-meghatározottságnak, sorsnak vagy istennek érzékeli-e a néző, azzal ne törődj, ez elnevezés dolga, bízd a teoretikusokra. Egyre vigyázz még: az emberi mozgás, egy kölcsönös kapcsolatban, gesztusok rendszere, finom jelek karakter-meghatározó sokasága, ezért – noha művi a helyzet, hiszen te teremtetted – minden gesztus természetes legyen és minden jel életjel. Ami művi, így kelt élethatást, így válik művé. Szorongva ugyan, hogy a nézőseregben hatássá emésztődik-e majd, de tálald mosolygós arccal. Főztöd kész. A többszörösen vizsgázott mesterszakács, Fehér György, fanyarul sírnivaló létértelmezést sugall egy voltaképp banális történettel. Valami „örök emberit”, mondanám, ha ez a jelzős szókapcsolat nem volna oly kietlenül elcsépelt. A másik szakács viszont, Deák Krisztina, éppen ezzel a művel mestervizsgázott. Szinte laboratóriumi a helyzet: négy elem, két férfi és két nő találkozik, katalizátoruk az érzelem és az összezártság, s megindul köztük a vonzások és választások kémiai folyamata. A kísérletező gyöngéden kíváncsi, empátiával teli, mint aki személyesen is érdekelt ebben az embervoltunkat vizsgáztató folyamatban. Még mindig nem tudom, hogy a tévéjáték karakteresen különbözik-e a mozis játékfilmtől, de azt tudom, hogy mindkettő különbözik a könyves irodalomtól. A tévéjátékot – hogy banális dolgot mondjak – rendezik, fényképezik, játsszák és nézik; a könyvet írják és olvassák. Mégis azt kérdezem: vajon Fehér György és Deák Krisztina rendezéséből, az operatőrök igyekezetéből, a színészek játékából összeáll-e két ilyen produkció, ha nincs mögöttük az irodalom két óriása? Különösen, ha az egyiket Molière-nek, a másikat Goethének hívják.

Citrom-díjamat (itt már bizonytalan vagyok, mert a határ fölfelé véges, lefelé végtelen) ugyancsak két produkciónak adom. Az Egy fiú bőrönddel című az egyik, és a Fehér rum című a másik. A két találkozó közti ciklus sok fiaskója közül való mindkettő. Nemcsak bizonytalanul mondom ezt, hanem fájdalommal is, két okból. Az egyik: a rendezők, Szőnyi G. Sándor és Esztergályos Károly többszörösen bizonyított tehetsége. A másik: a téma maisága. Fáj, hogy jó rendezők bicskája tört bele egy-egy számomra is kívánatos vállalkozásba. Lehetek annyira antisznob, hogy a témát is fontosnak tartsam, és kíváncsian bámuljak a képernyőre, ha azt ígérik: meg lesz mutatva most, és meg lesz magyarázva a világ, amelyben élek. De hát itt csinált világot kínáltak, nem művet, hanem művit. A mai újsematizmus szokványhelyzetét: motiválatlanul, az action gratuite rutinjával lázadó fiatalokat, „személyi kultuszos” szülőkkel a háttérben. Hiába a bibliai igazság a „gyermekeikben bűnhődő szülőkről”, hiába a rendezők jó szándéka, az operatőrök bravúrja, a színészek igyekezete, a gesztusok nem természetesek, a jelek nem életjelek – a két történet hiteltelen. Viszolyogtat, pedig megrendíteni akart. Ha volt jogosultsága az aranyalma-díjas kérdésnek, talán van a citromdíjasnak is: vajon nem az-e a baj, hogy a két produkció mögül hiányzott az irodalmi fedezet?

 

*

 

Szűken két év is elég ahhoz, hogy a tévéjegyzetíró kivallja magából műfaj vonzalmait. Önismétlés tehát, ha azt mondom: gyermeki örömmel tölt el minden televíziós életdokumentum. Minden megrendezett spontaneitás. Minden élő adás, minden körkapcsolás, minden „talk-show”. Műfajhatára mindegyiknek rugalmas, műfajszabályait mindegyik maga teremti (és változtatja meg), az utóbbinak – a „talk-show-nak” – például csak két feltétele fix: kell hozzá egy műsorvezető „tévészemélyiség”, aki úgy kíváncsi, hogy nem intimpista, úgy rámenős, hogy nem gátlástalan és úgy oldott, hogy nem jópofa; és kellenek hozzá olyan beszélgetőtársi „életszemélyiségek”, akik szeretik a kíváncsi, a rámenős, az oldott műsorvezetőt, magyarán: veszik a lapját. Minthogy az elmúlt őszi-téli-tavaszi idény műsoraiban két ilyen „talk-show” is támadt, és minthogy a fix feltételek mindkettőben jelen vannak, annyi a jegyzetírói dolgom, hogy örömmel regisztráljam Vitray Tamás Tele-feréjét és Baranyi Ferenc Szó, zene, képét. Legföljebb ennyit még: Baranyi Ferenccel nemcsak új műsort nyertünk, hanem új személyiséget is. Pontosabb, ha azt mondom: korábbi ilyen-olyan szereplései után ebben a műsorban talált rá igazán legjobb tulajdonságaira. Valami komázás jellemezte a kamera előtt, hátba veregetős jópofáskodás – most vált mértéktartóbbá, most vált szeretnivalóvá. És még annyit: mindkettőjükre leselkedik egy-egy, műfajukból és személyiségükből származó veszély. Baranyi máris elszaladóban van az „egy kis ez, egy kis az” esztrád-rutin irányába, holott eredetileg szép emberi dokumentumokkal is szolgált; Vitray pedig elszaladóban van a kuriózus partnerek irányába, holott eredetileg nem az volt „talk-show-jának” érdekessége, hogy valaki kétszáz kilós, pedig nemrég még sportoló volt, hanem az, hogy valaki remek humorú, természetes viselkedésű és beszédű ember. Pedig nemrégen még politikus volt.

 

*

 

Ezt már nemigen lehetne az átfutási idő huncutságának nevezni, hiszen rossz tréfánál is több: a futballközvetítésekről írtam jegyzetet az elmúlt havi – júliusi – számába, tücsköt-bogarat összehordtam erről a legelőbb, legdrámaibb, legtévészerűbb műsorról, még azzal az analógiával is előhozakodva, hogy a televíziós futballmeccs olyan, mint a kínai opera, mert ismerjük minden mozdulat jelentését, és mégsem olyan, mint a kínai opera, mert savát-borsát a véletlenek adják. Természetesen ezt is két és fél hónappal korábban írtam: a brüsszeli mérkőzés előtt. Hát itt aztán csakugyan a véletlen uralkodott. Újságíró- és tévészakmai szempontból nézve: lezuhant a csillár. Élőben, több ezer újságíró, tévékommentátor és négyszázmillió néző szeme láttára. Mindent megírtak már róla, mint tévéműsort is minősítették, sajnálkozva azon, hogy a magyar kommentátor számára valóban lezuhant a csillár: nem tudott megbirkózni azzal a feladattal, amely elé ez a véletlen eseménysor, ez a rémlátomás állította. Az esemény csakugyan fölvet kommunikáció-szakmai, sőt kommunikáció-etikai kérdéseket, de hát jóval több ez ennél, futballszakmai kérdésnél is több, mert az emberség – tehát az emberiség – jövőjére kérdez rá. Az óriási sajtóvisszhangból engem Bodor Pál írása ütött szíven, hiszen a magam vétkére döbbentem rá: nem az aréna gyilkosaira mutogatott vádlón, hanem saját, váratlan indulataira: „Én attól félek, hogy ott a képernyő előtt, kétségbeesett tehetetlenségemben, a spontán erőszak láttán – a szervezett erőszakra vágytam.” Gumibotos rendőrrohamra. „Talán sortűzről is álmodoztam.” És: „Az indulattól, a félelemtől, az undortól és az irtózattól fejemben összement a humanizmus, mint a tej.”

Hát így állunk most, 1985 nyarán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6057