KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/augusztus
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Imhol a fa és a tűz Cannes

• Szilágyi Ákos: Félistenek alkonya A szovjet háborús film régen és ma
• Rubanova Irina: „Nem orvosok vagyunk, hanem maga a fájdalom” Moszkvai tudósítónk beszélgetése Alekszej Germannal
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Citromok, fáraók Oberhausen

• Schubert Gusztáv: Új idők mozija Beszélgetés Tóth Jánossal
• Kornis Mihály: „Mindenből Egy, Egyből minden” Fragmentumok Erdély Miklósról
• N. N.: Életműtöredék
LÁTTUK MÉG
• Faragó Zsuzsa: Szerzetesek géppisztollyal
• Nóvé Béla: Tűzvonalban
• Hegyi Gyula: Nászút féláron
• Farkas Ágnes: Az ártatlanság bizonyítása
• Upor László: Támadás a Krull bolygó ellen
• Schreiber László: A láthatatlan ember
TELEVÍZÓ
• Szemadám György: Fehér zászlóval Macskássy Kati filmjeiről – két tételben
• Ardai Zoltán: Tartós maszkok Miskolc
KÖNYV
• Báron György: A mozdulatlan felszín
KRÓNIKA
• Gaál István: A Dajkánk...

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

A Dajkánk...

Gaál István

 

Így, névelővel és „j”-vel, nem „y”-nal. Móricz Zsigmond beszélte le az ipszilonról. Megfogadta. Bármennyire közhelyszerű a képzettársítás – így lett Dajkánk. Most itthagyott bennünket. Mindinkább növekszik a hiány érzete, amlókképek jelennek meg, lelkifurdalások erősödnek – jaj, az élők adósok maradnak mindig, – elmaradt telefonhívások főbenjáró bűnökké terebélyesednek.

Fenség volt mozdulataiban, járásában, dolgokhoz való viszonyában, a létezésében, sugárzás áradt belőle, vibráló napfolt-tevékenység, nem nyugtalanító, ellenkezőleg: áradó impulzusokat szórt a világba. Olyan volt, mint egy nemzetségfő a matriarchátus idején, akinek leszármazottjai családnevükben viselik a matróna-őst, törvényhozó, hagyományteremtő, évszázadok múlva is fölismerhető késő utódaiban.

Ülnek ketten saját szarkofágjuk tetején, archaikus, bölcs mosollyal, felénk fordulva, fölkönyökölve, mint az etruszkok, példájaként egy ritka társi létezésnek, amelyben betongyámként állt egyik a másik mögött és viszont. Hiszen titok-e, hogy a Csontváry-film forgatásakor Margitka szerepvállalásának feltétele volt, hogy a férje elkísérhesse Taorminába saját költségükön. Az az ember követte a halálba önként, akiért kiállt, amikor börtönben volt. De nemcsak érte állt ki. Ki tudja, hány ember köszönheti megmenekülését Margitkának a negyvenes évek közepén?

A lakásból ne legyen színész-múzeum – így a végrendelkezés. Ha lehet, kedvenc költője kapja meg. A balatoni telek a mozgássérülteké.

Izzó szeretetkohó volt ez a csöpp asszony, sohase méricskélte a csapolás mennyiségét, hiszen az ösztöneivel tudta, hogy ennél értékesebb aranyfedezet nem létezik, ez nem áru, amivel sáfárkodni lehet, hanem mesebeli kincs, amelynek bűvös paradoxonként sajátja, hogy mennél több fogy belőle, annál inkább gyarapodik. Ez az ösztön vezérelte a színpadon is, ahol mindezt tudatosan, a mesterség fölényes ismeretében remekbe készült keretbe formálta. Bőkezűen ontotta tehetségét, páratlan megfi-gyelőképességét kamatoztatta akárhány emberi alakba bújva, addig fészkelődött az illető bőrében, míg sikerült az alkímia bravúrja: az azonosulás. Nem volt más „trükkje”.

A sors úgy hozta, hogy már tizenegy esztendős korában családfenntartó – kilenc testvére volt –: előbb mint rikkancs, aztán mint színész. Megvolt hát a valóság-háttér, ahonnan meríthetett, megjegyezvén egy-egy apró, mégis olyannyira meghatározó emberi gesztust, s elraktározván, hogy egyszercsak elővegye, leporolja, s gazdagon ékítve örömöt szerezzen vele a közönségének.

A díványon sorban kirakott ruhák. Mit adassunk rá? Nem lehetséges: ezt a fehér blúzt, kettős fodrú gallérral. A clownok viselnek hasonlót.

A végtisztességnél sokan vannak a közönség közül, meglepően kevesen a szakmából. Nem tudják, kit temetnek? A fejfán dátum: a mai. Az is csak figyelmeztetés. Hiszen varázslóval van dolgunk. Könnyen megtörténhet, hogy a kerítésen kívül kissé rekedtes hangján felkacag, orrot mutat nekünk, hunyorít, majd átugrik a jegenyefák tetején. Nem dobok rögöt a sírba. Úgyis visszajár közénk. Csak járjon. Igen nagy szükségünk van rá.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/08 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5751