KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/augusztus
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Imhol a fa és a tűz Cannes

• Szilágyi Ákos: Félistenek alkonya A szovjet háborús film régen és ma
• Rubanova Irina: „Nem orvosok vagyunk, hanem maga a fájdalom” Moszkvai tudósítónk beszélgetése Alekszej Germannal
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Citromok, fáraók Oberhausen

• Schubert Gusztáv: Új idők mozija Beszélgetés Tóth Jánossal
• Kornis Mihály: „Mindenből Egy, Egyből minden” Fragmentumok Erdély Miklósról
• N. N.: Életműtöredék
LÁTTUK MÉG
• Faragó Zsuzsa: Szerzetesek géppisztollyal
• Nóvé Béla: Tűzvonalban
• Hegyi Gyula: Nászút féláron
• Farkas Ágnes: Az ártatlanság bizonyítása
• Upor László: Támadás a Krull bolygó ellen
• Schreiber László: A láthatatlan ember
TELEVÍZÓ
• Szemadám György: Fehér zászlóval Macskássy Kati filmjeiről – két tételben
• Ardai Zoltán: Tartós maszkok Miskolc
KÖNYV
• Báron György: A mozdulatlan felszín
KRÓNIKA
• Gaál István: A Dajkánk...

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Macskássy Kati filmjeiről – két tételben

Fehér zászlóval

Szemadám György

 

 

1

 

A kritikus(i) szemmel megvert atya manapság gyakran kerül tudathasadásos állapotba. Én is így jártam legutóbb, amikor kiskorú gyermekeimmel egy –i a gyermekközönség körében igen népszerű – egyórás rajzfilmet néztem végig. A nézőtér sötétjében hozzámbújó kisebbik lányom szeizmográf-érzékeny testén minden emóciót érzek, melyet a vásznon látható események kiváltanak. Már any-nyi is elég, ha csupán a színek válnak kissé komorabbá, vagy a kísérőzenébe vegyülnek nyugtalanítóbb effektusok, hogy minden izma megfeszüljön. Amikor aztán a maga leplezetlen valóságában megjelenik előttünk a Gonosz, kislányom szinte belémfúrja magát. A nézőtér több pontjáról sírás hallatszik. Végül persze győzedelmeskedik a Jó. Felszabadult nyüzsgés, kacagások, felkiáltások. Vége. Felgyulladnak a fények. Izzadt kis kezek fonódnak a szülőkébe, s teljes a boldogság.”Ez az igazi, a hálás közönség!” – gondolja az ember, s hazafelé menet már el is kötelezzük magunkat, hogy a filmet megnézzük még egyszer, hogy veszünk olyan matricát, amelyen a főhős, az Aranyos, vagy legalább a Nevetséges látható, s hogy majd le is fogjuk rajzolni őket a Gonosz Akárkivel egyetemben. Ekkor már azt is sejtjük, hogy gyermekeink egy darabig szinte kizárólag ezeket a figurákat fogják rajzaikon reprodukálni, s ugyanezek öntik majd el lakásunkat poszterek, trikók, műanyag babák, kirakós játékok, ki-festőkönyvek, tolltartók és egyéb giccsek formájában. És itt áll be az a bizonyos tudathasadásos állapot! Legalábbis nálam. Merthogy gyermekeim önfeledt lelkesültsége közepette kritikát készülök írni e rajzfilmről, s – gaz árulásom miatt némiképp röstelkedve – már fogalmazgatok is magamban valami olyasmit, hogy a rajzok ezerszer látott giccs-sémákat követnek, hogy az animáció egyetlen irányelve szemlátomást a munkamegtakarítás, és még sok más, ezekhez hasonló, csúnya vádat. Az ember ilyenkor általában két megoldás között választhat: vagy leadja a ledorongoló írást, s megjelenésekor eldugja az érdeklődő gyermekei elől, vagy – és talán ez a könnyebbik megoldás – megírja, hogy a film tetszett a gyermekközönségnek s ez a mértékadó, hiszen az nekik készült. Ez esetben éreztethetjük, hogy semmiféle esztétikai morgolódásnak nincs helve, mert a fogékony és tiszta-szemű kis nézők ítélete megbízhatóbb, mint a miénk, vásottlelkű felnőtteké.

A cikk ezzel meg is lenne, de az én fejemben továbbra is ott mocorog néhány kínos kérdés. Például ilyenek: ha gyermekeim véleményét most irányadónak tekinthetem, akkor miért kell nekik majdan műalkotás-elemzést tanulniuk? Vagy akkor miért nem vettem meg nekik a múltkor azt a szörnyű akármit, ami viszont nekik nagyon tetszett? Egyszóval: miért bízok meg most ilyen hirtelen az ízlésükben? Vagy csak az én gyermekeim rossz ízlésűek? De hisz nemcsak az enyémeket, hanem egy egész mozira való gyermeket nyűgözött le ugyanaz a silányság! Lehet, hogy véletlenül mind rosszízlésűek voltak? Egyáltalán: lehet-e egy gyermek rosszízlésű?

Még súlyosabbá válhat állapotunk, ha történetesen rajzot tanítunk, s mindennap ereznünk kell azt a kínosan bevallhatatlan tényt, hogy a kreativitás kibontakoztatása során milyen óriási ellenállással találkozunk éppen a gyermekek részéről, ám ugyanakkor tanítványaink milyen – alig érthető – örömmel készítik másolatok százait a grafikailag legsilányabb minőségű rajzfilmfigurákról. Persze tudjuk: önmagunkká lenni, kreatívnak lenni erőfeszítést kíván. Arról lenne talán szó, hogy gyermekeink csekélyebb képességűek és rosszabb ízlésűek lennének nálunk? Ezt látszik igazolni az is, hogy szívesebben tesznek ki szobájuk falára bármilyen felnőttrajzolta giccs-miki-egeret, mint azt a saját maguk készítette festményt, melyet mit gyönyörűnek tartunk. (A felnőttek által rajzolt, ám gyermekrajzot imitáló mesekönyv-illusztrációk sem nyerik meg kis olvasóik tetszését úgy, mint azt készítőik képzelik.)

Ugyanakkor minden pszichológus, minden művészetpedagógiával foglalkozó ember azt állítja, hogy minél kisebb egy gyermek, annál inkább él benne a kreativitás. Ezt tapasztalhatjuk is, hiszen egy hatévesnek nem okoz különösebb gondot lerajzolni családját, barátait, szobáját, vagy kedvenc tárgyát, míg ugyanez a gyermek tizenhat éves korában már meg sem kísérli ezt, mondván: nem grafikusnak készül ő, hanem – mondjuk – autószerelőnek. Osztálytársa pedig – aki történetesen képzőművészeti főiskolára készül – nem alkot, hanem jobb-rosszabb sémákat utánoz. („Jobb” sémák szorgos utánzása esetén esélye is lehet majd a felvételin.) S miközben mindketten bosszúsan röhincsélnek a gyermekvilág teljességélményét sugárzó Klee művészetén, ugyanazokért a „szadi-szexi-sci-fi”-képekért lelkesednek. Elveszítenek hát valami velük született képességet felnőtté válásuk során a gyermekek? Nyilván igen, s csak keveseknek adatik meg, hogy ezt a képességet felnőtt korukig megőrizzék.

Am még mindig itt a kérdés: mi a helyzet az én két, festő-rajzoló kisgyermekemmel, meg a többi kicsivel, akiket lám: a legfantáziátlanabb, leggiccsesebb rajzfilm is képes eksztatikus lelkesedésbe hajszolni?

A felvetett kérdésekre korántsem egyszerű válaszolni, de mindenképp azzal kell kezdenünk, hogy a serdülőkort még el nem ért gyermekek világát jóval nagyobb távolság választja el a felnőttek világától, mint ahogyan azt általában elképzeljük. Mondjuk úgy: egy másik univerzumban élnek, melyet a benne fellelhető jelenségek sokarcú, változékonyan kapcsolódó totalitásigénye jellemez. A gyermek állandóan kísérleteket végez, kipróbál, átalakít, saját képére formál. Ez a „célszerűtlen” magatartás – éppen sokirányúsága miatt – jóval labilisabb, célszerűen „szelet-emberré” vált felnőtt magatartása. Gyermekeink tanítása pedig jelenleg többnyire csak azt a célt szolgálja, hogy lépésről-lépésre belekényszeríthessük őket a felnőttvilág játékszabályai közé, s ezek elfogadtatásával hozzánk hasonló felnőttet faraghassunk belőlük. Eközben azt is elhitetjük velük, hogy minden tekintetben „kevesebbek” nálunk. Ok pedig figyelmes engedelmességgel feltekintenek ránk, s önként lemondanak bizonyos velük született képességeik kihasználásáról. „Polihisztorságuk” egy idő múlva eltűnik, s annak árán, hogy bizonyos irányban valóban több tapasztalatot szereznek, a világhoz tevőlegesen egyre kevesebb közük lesz. Számukra csak mozaikszerűen töredékes részletek, adatok léteznek majd, melyek alakítást nem, csak elfogadást tűrnek. Ezzel a másik, felnőtt világgal szemben a gyermekben tehát nem alakulhat ki kritikai érzék, s ezért is helytelen és értelmetlen esetükben jó vagy rossz ízlésről beszélni. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a felnőtt valamiképp kevesebb, mint a gyermek, vagy hogy a felnőttnek vissza kellene térnie a már elvesztett gyermekvilág Paradicsomába (pedig mintha némely, gyermekattitűdöt imitáló kortárs képzőművészeti gesztusok ezt kísérelnék meg), de azt igen, hogy az érzékeny gyermeksze-mélyiséget óvatos tapintattal megőrző, folyamatos dialógussal emberré érlelő nevelés teheti csak többé a felnőttet, mint az gyermekkorában volt. Direktívákkal és korbács-cukor idomítással manipuláló tanítási gyakorlatunk viszont nem érleli meg az embert, hanem gyermekségét feledtetni akarván, csonkít.

Tudathasadásos állapotom soron abból ered, hogy lépten-nyomon tapasztalnom kell gyermekeim fogékonyságát a készen kapott információk, a mesefilmek, a popzene, a játékok és minden új iránt. S bár nyitottságuknak örülnöm kellene, ugyanakkor védtelenségük miatt féltem is őket. Mert egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy érdemesek vagyunk a bizalmukra. Ilyen jellegű kételyeimet fokozzák az olyan termékek, mint az a cinikusan profi rajzfilmgiccs, melyért ők annyira lelkesednek. Végül: ha már ilyen nagy gondolati vargabetűt tettünk meg csupán azért, hogy érzékeltetni tudjuk egy művész munkásságának igazi tétjét, az ő „magányos hős” szerepét, etikus különállását, akkor hadd tegyek fel még egy utolsó kérdést: vajon sokan lennénk-e képesek arra, hogy nem felnőtt hódítóként, hanem ajándékot és jó tanácsot vivő fehér zászlós követként merészkedjünk a gyermekek és felnőttek világa közti – oktatási stratégiákkal szabdalt – senki földjére?

 

 

2

 

Macskássy Katinak a Televízió megbízásából született rajzfilmjei láttán arra a meggyőződésre jutottam, hogy ő egyike e fehér zászlós követeknek.

S ahogy az már a követekkel lenni szokott, túlontúl jó célpontot is kínál. Mert az egyik oldalról nézvést azzal lehetne pergőtűz alá venni, hogy alkotómódszerével és kamerájával ő is csak manipulál. Beleszól a gyermekek öntörvényű világába. A másik oldalról pedig azzal támadhatnánk rá, hogy nem formálja meg eléggé a gyermekvilágból kiemelt anyagot, s hogy nem értelmezi azt tudományos hitelességgel. Nos, én valahogy nem szívesen célzok meg fehér zászlós követeket. Már csak a magam tudathasadásos állapota miatt sem.

Macskássy Kati régebbi filmjei bizonyítják, hogy neki sikerült eljutnia abba a távoli, még felfedezésre – s nem leigázásra! – váró gyermekvilágba, melybe a felnőttutazók közül csak olyan kevesen jutnak el. ő a nyelvet is érti. Ünnepeink című munkája, ez a gyermekek által rajzolt és animált film, mely állami ünnepeinkről hagyja – rajzban és szóban – vallani őket, bármilyen közönség körében sikerre számíthat. Mint azt magam is tapasztaltam: vetítését fel-felharsanó kacagás szokta kísérni. A felületes szemlélő számára nem több ez a filin a jól ismert „gyer-mekszáj”-sztorik füzérénél, s ezt éppen egyik erényeként tartom számon, mert a rendező – minden agresszivitást nélkülöző – tapintatát látom benne. Maeskássy Kati nem vágja a legkellemetlenebb igazságokat a néző szemébe. Tudja, hogy e gesztussal csak azok elfogadását tenné lehetetlenné. Ezen a filmen akár nevethetünk is. A látványt kommentáló – gyermekekkel készített – riport-részletek felejthetetlenül komikus torzításain, tévesztésein is nevethetünk, meg a pedagógusok erőfeszítéseinek vereségén is, akik jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálnak papirosízű vezércikk-szólamokat verni a kelleténél keményebbnek bizonyuló kócos kis koponyákba. Én inkább az utóbbin nevettem, ám korántsem igazi jókedvvel. Mondhatni: szomorúan. Hiszen jól tudjuk: a kemény kis koponyáknál – hosszú távon – a frázisok még keményebbeknek bizonyulnak. A film nézése közben azon is eltűnődhet az ember, hogy e frázisok miért léphetnek azoknak a fontos eseményeknek a helyére, amelyekről szólnak, s miért képesek azoknak eredeti lényegét elfedni. A gyermekek naiv zagyvaságai minket, felnőtteket parodizálnak, hiszen mi magunk fogalmazunk így köztulajdonunkról: nemzeti történelmünkről. Ennyire vagyunk képesek! Az események és az ünnepek igazi értelmét megéreztetni, átadni? Ugyan kérem! a film éppen azt bizonyítja, hogy gyermekeinkben egy dolgot sikerült csak elültetnünk: a zavarodottságot. Ezen aztán mulathat ám, akinek még van kedve hozzá! Egy rajzfilm közege, persze, egészen más, mint egy hasonló tematikájú szociográfiáé, s így derűsebben regisztrálhatjuk a végeredményt, de azt sem árt tudnunk – amit persze a film nézőjének nem kötelessége tudni –, hogy Macskássy Kati olyan széles körű előkészítő munkával látott neki filmje forgatásának, hogy azt akár szociográfiai vizsgálatnak is tekinthetjük. Nagy gondot fordított például arra, hogy a filmben megnyilatkozó gyermekek közt legyenek olyanok is, akik az úgynevezett „elit” iskolákba járnak, s olyanok is, akik a külvárosok hátrányos helyzetű gyermekei közül verbuválódtak. Zavarodottságuk egyöntetűsége így talán még elgondolkoztatóbb.

Feltűnhetett az olvasónak, hogy a filmről szerzett benyomásaimat elsősorban a benne elhangzó szóbeli közlések határozták meg. Talán furcsának is tűnhet ez egy színes rajzfilm esetében. Nos, megvallom: a látvány – a szöveget ellenpontozó gyermekrajzoké, melyeket gyors vágások és egyfajta leegyszerűsített mozgatás kelt életre (az animálást maguk a gyermekek készítették) – ezúttal valóban másodlagosnak tűnt számomra. A rajzok persze gyönyörűek. Frissek, expresszívek, egyszóval: afféle gyermekrajzok, ellentétben a szóbeli közlésekkel, igazi örömet nyújtanak a nézőnek. Ám ez a film éppen disszonanciái miatt figyelemreméltó. Ismét csak feltűnhet az embernek, milyen óriási a távolság a kétféle közlósmód között, hiszen a nem-reproduktív, alkotó megnyilvánulás még a szuverén gyermekvilágból származik. Abból a gyermeki énből, mely a világot nem állandó változásain keresztül, hanem – az archaikus ember módjára – örökös ismétlődéseiben, egyfajta állandó szereposztás hierarchikus statikusságában észleli. A gyermekek szeretik a biztonságot nyújtó ismétlődéseket – ezt minden mesét mondó szülő jól tudja. A statikusság iránti igény magyarázza, hogy míg természetes otthonossággal kezelik a képzőművészet eszköztárát, addig a gyermek védtelen a mozi „totális támadása” ellen. Talán az Ünnepeinkben alkalmazott, visszafogott animálás is ennek a ténynek a rendezői felismeréséből származik. Ugyancsak a változatlan helyzetek iránti gyermeki igény megnyilvánulását láthatjuk abban, hogy tudatukban a negyvennyolcas szabadságharc eseményeire kopírozódhatnak akár a második világháború eseményei is. Merthogy a „csata” az mindig csak csata, s a lényege mindig ugyanaz: vannak, akik ölnek, s vannak, akiket megölnek. (S tényleg olyan nevetségesen gyermeteg gondolat ez?)

Következő filmjében, a Családrajz-ban Macskássy Kati már nem engedi meg a nézőnek azt a távolságtartást, amit az tjnnepeink vetítésekor felfelhangzó nevetés jelzett, mint ahogy a filmet készítő gyermekeket is sokkal inkább érintették az itt vizsgált problémák. Mert a Családrajz a családról, az embereket összekötő legerősebb szálakról, a szeretetről és annak hiányáról szól, s néha bizony igen fájdalmas pontokat érint. A gyermekeink által elónktartott tükör szomorú képet mutat. Szinte beleborzong az ember, amikor látnia kell, hogy ők sokkal többet tudnak mirólunk, felnőttekről, mint azt gondolnánk, s mint mi őróluk. Ez a film megdöbbentő dokumentuma annak, milyen tudatossággal és beletörődéssel vállalják önnön kiszolgáltatottságukat. Azt, hogy szinte semmiféle hatással nem lehetnek azokra a családon belüli felnőttjátszmákra, melyek éppen őket sújtják leginkább. Mint kiderül: a válást szinte már a házasság szükségszerű fejleményének tekintik. Fontos információkat hordozó film ez, mert nyilvánvalóvá teszi, hogv gyermekeinknek – akik többnyire csak cselekedeteink szenvedő alanyai van önálló véleménye, melyről mi alig-alig szerzünk tudomást. A film készítése során a benne közreműködő gyermekcsoport alkotóműhellyé kovácsolódott, s ezzel a kisebb létszámú társasággal – amely most is szívesen vállalta rajzai animálását – feltételezhetően könnyebb dolga volt a rendezőnek. Az Ünnepeinkhez, képest a filmben látható animációs ötletek gazdagabbak, sokrétűbbek. (Olyannyira, hogy az ember néha a háttérből irányító felnőtt instruktor közvetlen hatását is felfedezni véli itt-ott.)

Ha az Ünnepeink és a Családrajz olyan tükör, melyet a gyermek tart elénk, s amelyben riasztóan pontos képét láthatjuk szűkebb és tágabb társadalmi környezetünknek, akkor az Egy másik bolygó című film a tükörkép képzeletbeli módosítása. „Mit vinnél magaddal a mi világunkból arra a bizonyos másik bolygóra, abba a paradicsomi Utópiába – valahogy így hangzik a film alapkérdése, ám azok a riportrészletek, melyek a gyermekek által adott lehetséges válaszokat hivatottak képviselni, ezúttal nem annyira meggyőzőek, mint az előző két filmben voltak. Mert a kérdés elhangozhatott volna úgy is, hogy: „Milyen dolgokat tüntetnél el?” Vagy durvábban: „Miket semmisítenél meg?” S tudnivaló: ezt a kemény szembesülést sem a gyermekek, sem mi nem vállalnánk. (Mert: vállalható-e mondjuk egy részegesszadista apa „felszámolásának” vágya? Apropó: az Utópiába átmenteni kívánt személyek között feltűnően kis gyakorisággal szerepelnek az apák!) így tehát marad a kerülőút, s kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy gyermekeink konstruktív véleményalkotásra kevéssé képesek, mint azt már korábban említettük. A Családrajz vádiratai sem kritikai éllel vagy ellenjavallatot tévő konstrukti vitással hangzanak el, csupán helyzeteket regisztrálnak. Éppen ez benne a torokszorító. A kiszolgáltatott engedelmesség. Nos, ebben a filmben is engedelmesek a kis riportalanyok, s ezért többnyire sztereotip válaszokat adnak. Ez – azt hiszem – nem a gyerekek és nem a rendező hibája, hanem a feltett kérdésé, mely első látásra sok lehetőséget látszik rejtegetni, ám parttalan-sága miatt a válaszokból sem kerekedhet ki olyan markáns kép, mint amilyen az Ünnepeink vagy a Családrajz esetében összeáll. Az Egy másik bolygó képzeletbeli világa csak némi rendezői segédlettel képes egységessé válni. Macskássy Kati érezhette ezt, s talán azért is nyúlt ahhoz a megoldáshoz, hogy gyermekrajzok nyomán készített, felnőtt animator mozgatta grafikákat alkalmazott filmjében. Korábbi munkáihoz képest újdonság az is, hogy ezúttal natúr filmrészleteket is felhasznál, s ezeket többször montírozza az animációval. Egyszóval: elejétől végéig gyermekkéz rajzolta, animálta filmjei után most más eszköztárhoz nyúl, s ezzel óhatatlanul megbontja munkáinak eddigi – a gyermekvilág dokumentarista tolmácsolásával elért – egységességét. A gyermekrajzok eredendő expresszivitása is eltűnik, s a cell-animáció technikai meghatározottságából adódó, kissé kifestő-könyvszerű dekorativitásnak adja át helyét. Amennyire pontos és jó ötlet a natúrfilm reális világának „átfestése” – hiszen tartalmilag is éppen erről van szó –, ennek formai megoldásában annyi ellentmondást vélek felfedezni. Mert amikor az érzelmesen sejtelmes, igen ízléses színű natúrképben a leegyszerűsítetten dekoratív motívum megjelenik, akkor mintha visszájára is fordítaná az eredeti szándékot. Inkább elrontja annak esztétikumát, semmint ideálissá színezné. A reális világot megjelenítő képsorokat tartom éppen kissé túl-idealizáltnak, jólfésültnek, mint ahogy a benne megjelenő, elmerengő kisfiú portréi is azok. Lehet, hogy az is csak a mi vágyképünk, hogy gyermekeink ilyen torzulásmentesen és ilyen konstruktívan tegyenek javaslatokat közös világunk megváltoztatására.

Macskássy Kati egy ismeretterjesztő filmsorozatot is készített (Testünk). Ebben próbálja meg a legnehezebbet: gyermekeknek beszél önmagukról és az őket körülvevő világról. Megpróbál „fájdalommentesen” tanítani, korrekt, fontos tényeket gyermeknyelven megfogalmazni és játékos együttgondolkodásra kész-teni, dialógust kezdeményezni. Egyszóval: megkísérel kidolgozni egy olyan módszert, mely ugyan egyoldalú – hiszen csak „fogyasztára szánt” filmről van szó –, ám mégis valódi pedagógiának lehetne nevezni. E vállalkozás sikeréhez persze csak a Televízió által nyújtott körülmények adhattak némi reményt. Merthogy fenti célok eléréséhez egy olyan paradicsomi „másik” világot kellett felépíteni, amelyben – mintegy a külvilágtól gondosan szeparált laboratóriumban – létrejöhetett ez a hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető csoda. Macskássy Kati ezúttal nem csupán egy filmsorozatot készített, hanem rákényszerült arra is, hogy meghúzza egy védett terület határait, s e Paradicsomból gondosan kiirtson minden zavaró tényezőt. Nagy gondot fordított arra, hogy ebben a játéktérben, amelyben az általa kiválasztott gyermekcsoport dolgozott, minden berendezési tárgy a lehető legesztétikusabb és minden használati eszköz a legjobb legyen. (Talán nem vagyok vele túl igazságtalan, ha azt állítom, hogy gyermekszereplőinek kiválasztásában is valami efféle vezérelte.) No persze! Könnyű neki! De ki dolgozhat manapság hasonló körülmények között! – kiálthat fel a filmsorozat láttán akár az összes pedagógus. De ez esetben másról van szó. Macskássy Kati igényessége egyúttal azt is demonstrálja, hogy kizárólag ilyen igényekre alapozottan, ilyen maximalista módon lehet és érdemes pedagógiai tevékenységet folytatni. Ebben pedig igaza van. Az elkészült sorozat – véleményem szerint – remekül tölti be a neki szánt szerepet, bár itt-ott talán felfedezhető benne a sok bába kezenyoma, akik túlzott aggályoskodássai kímélték meg a gyermek és felnőtt nézőt a legkülönfélébb konfliktuslehetőségektől. (Az egyik rész kényes pontján például – amely a „hogyan születik a kisbaba?” kérdésére igyekszik igen kimerítő és pontos választ adni –, a szöveg komikusan száraz tudományossággal próbál meg gyorsan átsiklani. Hirtelen „hímvessző” meg „hüvely” említtetik meg, mely testrészek mibenléte, helyük és funkciójuk nem nyernek magyarázatot.)

Macskássy Kati biztos kézzel fogta össze az élő játék (nem színészi, hanem igazi játék!), a gyermekrajz-animáció és a szemléltető ábrák kínálta anyag egészét, s ez bizony nem kis dolog. Ismét bizonyítania sikerült, hogy nem csupán az egyik legsajátabb arcú magyar rajzfilmes, hanem valóban „meghatalmazása van” a gyermek- és felnőttvilág közötti nehéz terepen közlekedni. Ha én lennék a helyében, akkor következő lépésként dilettáns felnőttrajzokból készítenék filmet, mely arról szólna, hogy mi, felnőttek hogyan vagyunk gyermekek. Meg hogy milyen csacskaságokat gondolunk a gyermekeinkről. Hadd nevessenek egyszer ők! Persze lehet, hogy nem is nevetnének.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/08 55-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5748