KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/augusztus
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Imhol a fa és a tűz Cannes

• Szilágyi Ákos: Félistenek alkonya A szovjet háborús film régen és ma
• Rubanova Irina: „Nem orvosok vagyunk, hanem maga a fájdalom” Moszkvai tudósítónk beszélgetése Alekszej Germannal
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Citromok, fáraók Oberhausen

• Schubert Gusztáv: Új idők mozija Beszélgetés Tóth Jánossal
• Kornis Mihály: „Mindenből Egy, Egyből minden” Fragmentumok Erdély Miklósról
• N. N.: Életműtöredék
LÁTTUK MÉG
• Faragó Zsuzsa: Szerzetesek géppisztollyal
• Nóvé Béla: Tűzvonalban
• Hegyi Gyula: Nászút féláron
• Farkas Ágnes: Az ártatlanság bizonyítása
• Upor László: Támadás a Krull bolygó ellen
• Schreiber László: A láthatatlan ember
TELEVÍZÓ
• Szemadám György: Fehér zászlóval Macskássy Kati filmjeiről – két tételben
• Ardai Zoltán: Tartós maszkok Miskolc
KÖNYV
• Báron György: A mozdulatlan felszín
KRÓNIKA
• Gaál István: A Dajkánk...

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szerzetesek géppisztollyal

Faragó Zsuzsa

 

Olyan ez a film, mint a daloló Celentano maga: harsány és mosolygós, vad és jólfésült egyszerre. Egy régi tévéfelvételen táncol rongybaba-lábakkal, énekel valami dühös dalt (feltehetőleg a szerelemről), amit – bekerített, morcos rablók néznek, és dühösen kattintják el a tévét, mondván: gazember! dagadtra keresi magát, pedig nem kockáztat semmit!

Kettős nosztalgia vezeti a rendező Celentanót ebben a filmben: a hatvanas évek elejének Olaszországára, saját „rongylábú” fiatalkorára emlékezik, s a kockáztatókat, a kemény fiúkat siratja. A fekete-fehérben fotózott, huszonöt évvel ezelőtti Olaszország csöppet sem szép, sőt kiábrándító. A kemény fiúk, a bankrablók viszont rettentő naivak, jóindulatúak, nemesek és erőszakellenesek. A ruhák, sminkek, frizurák hitelesek és pontosak, annál eklekti-kusabb maga a stílus. Celentano ráaggatott erre a filmre egy kicsit a kommersz krimi-izgalomból, a némafilm-burleszkből, a szimfonikus hangzatokkal kisért melodrámából, a kemény politikai drámából, a kedélyes végjátékból, hozzátett egy árnyalatnyi kis neorealizmust, s végül egy felliniádát, filmet a filmben: a főhős, mint filmrendező, saját halálát fotózza.

Dehát ne kötekedjünk: végül is szórakoztató kalandfilmet láthatunk. És Celentano énekel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/08 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5744