KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/március
• Grunwalsky Ferenc: Andrej Tarkovszkij
• Kovács András Bálint: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• Szilágyi Ákos: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Báron György: Léhán, komolyan Magyar film, 1986
• N. N.: A MUOSz Filmkritikusi Szakosztályának díjai
• Lukácsy Sándor: Gyász-zsoltár, (félig) gyerekhangon Elysium
• Barna Imre: „Nagy átverések folynak itt” Vakvilágban
• Kósa Ferenc: A Béres-ügy Naplójegyzetek
• Nagy László: Megszületett Híradás egy ígéretes hatású szerről
• N. N.: Az utolsó szó jogán Potréfilm dr. Béres Józsefről
• Bikácsy Gergely: A tájfun szeme Nantes
LÁTTUK MÉG
• Waszlavik László: Magic – Varázslat (A Queen Budapesten)
• Nóvé Béla: Veszélyes őrjárat
• Schubert Gusztáv: Nő a volánnál
• Ardai Zoltán: Sárga Haj és az Arany Erőd
• Nagy Zsolt: Asterix, a gall
• Baló Júlia: Szikét kérek!
• Tamás Amaryllis: Békés ég
• Mannhardt András: A gésa
• Nagy Zsolt: Rock Rióban
• Schreiber László: Hajnalcsillag
• Nóvé Béla: Kakukk a sötét erdőben
TELEVÍZÓ
• Kazovszkij El: Mnouchkine Molière-je avagy a színház és Jákob létrája
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Cary Grant (1904–1986)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Naplójegyzetek

A Béres-ügy

Kósa Ferenc

 

Dr. Béres József az egyik legsúlyosabb népbetegség föltartóztatásán fáradozik immár három évtizede. Tevékenységével kapcsolatban ellentmondásos híresztelések, hiedelmek és előítéletek alakultak ki országszerte. Forgatócsoportunk – még 1976-ban – arra vállalkozott, hogy dokumentumfilmet készít dr. Béres József munkájáról, sorsáról.

Műfajából eredően filmünk a valóság tényeiből és eseményeiből építkezik, valóságos emberi sorsokat, véleményeket és vallomásokat rögzít, de igyekszik föltárni a jelenségek mögött meghúzódó mélyebb, lényegibb és általánosabb érvényű összefüggéseket – tehát az igazat is, nemcsak a valót. Elfogulatlanul, türelemmel és körültekintően végeztük a dolgunkat, noha már az első forgatási napon rá kellett döbbennünk, hogy az igazság késlekedése – mint már annyiszor a történelem során – választott témánk esetében is emberéletekbe kerülhet. Félreértés ne essék: a film készítői nem valamely tudományos hipotézis megítélésére és elbírálására vállalkoztak, hiszen ebben nem illetékesek. Munkánk során szinte naponta tapasztalhattuk, hogy az igazság kiderülését milyen végzetesen akadályozhatják a különféle előítéletek. Vallottuk és valljuk, hogy a társadalmunkban föltorlódott előítéletek elleni küzdelemben minden gondolkodó ember illetékes lehet, sőt: e küzdelem nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is, mert olyan térségben élünk, ahol az előítéletek örvényeiben milliók vesztették el az életüket.

Filmünk közvetlen témája tehát a Béres-ügy, s a körülötte örvénylő előítéletek dokumentálása. Munkánk során olykor-olykor kegyetlen közegellenállásba ütköztünk, de eredeti szándékunkhoz, hogy a teremtő gondolatot segítsük kiszabadítani az előítéletek csapdáiból, vagyis hogy „túllépjünk e mai kocsmán”, és elvergődjünk „az értelemig és tovább” – minden erőnkkel igyekeztünk hűségesek maradni. Tíz türelmes esztendőre volt szükség, amíg filmünk a dobozok homályából a nyilvánosságra kerülhetett. Mindezt nem panaszképpen említem: azzal biztatjuk magunkat, hogy talán volt ennek a tíz esztendőnek valami erkölcsi hozadéka is: az előítéletek hívei nem vághatják az arcunkba, hogy elkapkodtuk a dolgunkat, s mindazok pedig, akik ügyünk mellé álltak, e tíz év során meggyőződhettek róla, hogy szándékunk megvalósításához volt bennünk elegendő alázat.

Ilyenformán tehát sem a filmünkben, sem a filmen kívül nem panaszkodunk és nem is vádolunk senkit. Az ország nehéz gazdasági helyzetben van. Ha ki akarunk lábolni öröklött és újratermelt bajainkból, mindenekelőtt – vagy ha már másként nem megy, további késlekedések nélkül – szembe kell néznünk az igazsággal. Tegnap könnyebb lett volna, de holnap biztosan nehezebb lesz, mint ma. Az utolsó szó jogán című film ezt a szembenézést ajánlja, a maga szerény eszközeivel ebben próbál segíteni.

Amilyen rendhagyó volt a vajúdás a film megszületése körül, éppoly rendhagyó a film hossza is. Bármenynyire próbáltuk is tömöríteni a több mint tíz órás anyagot, 270 percnél rövidebb változathoz csak az igazság valamilyen érzékeny sérülése árán juthattunk volna el, ez pedig felelőtlenség és tiszteletlenség lett volna a film szereplőivel és majdani nézőivel szemben is. így hát a tisztelt nézők türelmét és megértését kérjük filmünk szokatlan hossza miatt.

Az utolsó szó jogán című film megtekintését azoknak a nézőknek ajánljuk, akik érdeklődnek embertársaik valóságos gondjai és reményei iránt, akiket érdekel, hogyan és mivégre élünk itt és most: magyarként a hazában, emberként a nagyvilágban.

 

*

 

...Réges-régen, még süvölvény koromban a kollégiumi szobám falára anyám, apám, Bartók és József Attila fényképe volt kiszögezve, s a fotók közt kockás papíron néhány útra való mondat József Attilától: „Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és beleágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem »művészet«? Hát akkor fütyülök a »művészetre«, én többet akarok, én azt akarom, ami kell.” Éveken át együtt éltem ezekkel a mondatokkal, velük háltam, velük ébredtem, velem voltak a tanulmányaim, az álmaim, az első szárnypróbálgatások idején, sőt még szerelmes óráimban is, mivel a kockás papír éppen az ágyam fölött volt. Nem csoda hát, ha e néhány sugallatos szó belémfeszült, mint vekkerbe a rugó, vagy méginkább úgy, mint valamiféle pészméker: mértékre intette a szívverésemet.

József Attila e néhány mondata engem egyebek között arra ébresztett rá, hogy a nagybetűs Művészetnél léteznek fontosabb dolgok is a világban: egyetlen embertársunk olyan amilyen kisbetűs élete előbbrevaló, szentebb érték, mint a legfennköltebb műalkotások bármelyike. Mindezt azért említem, mert e szerény, de szilárd fölismerés nélkül aligha történhetett volna meg, hogy filmes létemre beleártsam magam a hivatásomtól olyan végletesen és végzetesen távoleső témába, mint amilyen a Béres-ügy.

Ama bizonyos józsefattilai kell, aminek a keresésére indultam, eleven emberek sorsában, sóhajaiban, néma tekintetében volt elrejtve. Hosszú hónapokon át egyebet se csináltam, minthogy mászkáltam egyik menthetetlennek ítélt betegtől a másikig, üldögéltem az ágyaiknál, hallgattam vallomásaikat életről, halálról, sorsuk alakulásáról. Melléjük szegődtem kísérőnek, útitársuk lettem az ösvényen, amely a lenni, vagy nem lenni határán húzódik, s amelyen előbb vagy utóbb mindannyiunknak végig kell slattyogni, akár van hozzá kedvünk, akár nincs. Velük örvendtem az éledés jeleinek, osztoztam aggodalmaikban. Életre szóló élményekkel gazdagodtam, kezdtem megérteni a mezítlábas szerzetesek hajdani bóklászásait járványok idején – noha nincs bennem hajlandóság semmiféle vallásos buzgalomra. Egy orvos, aki egész életében gyógyítással foglalkozik, nyilván megmosolyogja elérzékenyülésemet, de nekünk, filmeseknek ritkán adatik meg, hogy közvetlen közünk legyen valóságos emberek valóságos életének megtartásához... Egyszóval a Béres-film igazi, megtartó erejű vállalkozás volt. Életem talán legszebb, leghasznosabb napjait éltem: nem az órákat, a perceket is sajnáltam alvásra tékozolni. Említettem már, milyen világosan láttuk munkatársaimmal együtt, hogy a Béres-ügy körüli igazság késlekedése a szó szoros értelmében emberéletekbe kerülhet. Munkánk során szinte hallani véltük a múló időt, miként Ady hallotta a napsugarak zúgását. Ebben a magasfeszültségben dolgozva sokszor el is felejtettem a foglalkozásomat, és őszintén szólva néha még az is kihullott az emlékezetemből, hogy a leforgatott anyagokból valamiféle művet is létre kéne hoznom. Azt akartam, hogy az igazság hatalma alakítsa majd ki a művet, ne én hatalmaskodjak az igazság fölött. A céltudatos filmrendezést, a műfaj megválasztását, az esztétikai megfontolásokat az elfogulatlan látás, a teljes nyitottság, a lehető legteljesebb igazság iránti alázat szándéka váltotta föl. Ezért is forgattunk tizenhat milliméteres, fekete-fehér nyersanyagra. De nem akarok szerénykedni: bizakodom, hogy nem a megteremtett, de meglátott élettények természetes áradata mélyén föl-fölfénylik majd ama többet akarás, a kell megkísértése, amelyről József Attila beszélt.

Többen -– még a legközelebbi barátaim közül is néhányan – igencsak csóválgatták a fejüket kamaszos el-szánódásom láttán. Sehogyse fért a fejükbe, hogy miért forgatok amatőr-küllemű filmet, miért teszem ki magam a formátlanság, az esetlegesség szélfúvásainak. Baleknak véltek, aki merő jószándékból, szabolcsi bolondériából belevakult egy krumplis ember küldetésébe, és ámokfutó lett. Gyanússá akkor váltam előttük, amikor fölhangoltságomban megvallottam, hogy amióta a Béres-filmet csinálom, nemcsak boldognak, hanem szabadnak is érzem magam. Ilyesmit ugyebár normális értelmiséginek nem illik mondania manapság, különösen itt, Közép-Kelet-Európában nem, mert könnyen konformistának nézik az embert, ha otthon érzi magát a hazában. Bizonygatnom kellett, hogy nem vesztettem el a józan eszemet, és hogy az arányérzékem sem hagyott cserben: tudom, milyen térségben élek, sőt, van némi fogalmam még a szabadság szó jelentéséről és jelentőségéről is. Szerencsére ezek a kételyek és gyanakvások csak addig tartottak, amíg 1976 őszén levetítettem a mintegy tízórás filmdokumentációt – azon mód ömlesztve, vágatlanul, ahogy az események elénk tárultak a valóságban, még a csapók is rajta voltak a snitteken. Húszan-harmincan ülhettek a vetítőben, főként a barátaim, a munkatársaim és néhányan szellemi életünk kiemelkedő személyiségei közül. Meggyőződhettek róla, hogy mindaz, amit korábban nehezen követhető lázbeszédnek véltek, létező és filmre is rögzített valóság. Mi tagadás, jól estek a biztató szavak Illyés Gyulától, Déry Tibortól és másoktól is, de számomra mégiscsak az volt a legfontosabb, amikor Nagy László vállamra tette a kezét és csöndesen azt mondta: „Erről van szó, Ferenc”. Laci tekintetéből megéreztem, hogy nem vagyok egyedül, („hogy egy bolond százat csinálna, a száz pedig milliomot” – írta nem sokkal a vetítés után Béres Józsefnek ajánlott versében.)

Talán mondanom sem kell, madarat lehetett volna fogatni velem.

Éjszakánként azon gondolkoztam, lesz-e elegendő erőm megóvni az igazságot akár a saját reményeimmel és kételyeimmel szemben is...? Rá merem-e bízni magam mindarra, amit láttam és megéltem...? Lesz-e bátorságom leegyszerűsödni az igazság iránti teljes alázatig, anélkül, hogy megalázkodnék bárki véleménye előtt, akár még a hatalmi rangra emelt vélemények előtt is...? Szabad maradok- e...?!

De akármennyire forgolódtam is az ágyamon, abban biztos voltam, hogy emberhez méltó gondjaim támadtak.

 

*

 

Talán távolról, túlontúl távolról kezdem a töprengést... írott történelmünk során annyi embertársunkat öltük meg, mint ahányan ma élünk a Földön. Valahányszor eszembe jut ez az adat, mindig beleborzongok. Nem hiszem, hogy rajtunk, embereken kívül létezne élőlény, amelyben akkora hajlandóság volna az ön-pusztításra. Még rágondolni is riasztó: az idők folyamán tizennégyezervalahány háborúra találtunk okot s különféle magyarázatokat, és annyira hozzászoktunk a szinte szakadatlan gyilkolódáshoz, hogy háborúk híján hovatovább unatkozni kezdtünk; így hát a lélegzetvételnyi békeidőkre kitaláltunk magunknak egy sajátos társasjátékot: tördeljünk pálcát azok fölött, akik valamiért különböznek tőlünk. Például máshonnét jöttek, vagy másfelé igyekeznek, másként szólítják istenüket, más a bőrük, a hajuk, a szemük színe, vagy egyszerűen csak másként gondolkodnak, mint mi. Ez a lelemény fölöttébb olcsó, ugyanakkor folyamatos szórakozást ígért a legkülönfélébb korokban és égtájakon, hiszen még két tojás sem egyforma, mi emberek pedig különösképpen különbözünk egymástól, gyakorlatilag bármikor, bárkire ráüthető a másság bélyege – s ha már különbözni merészel a szerencsétlen, bűnhődjön is érte annak rendje-módja szerint. Máglyára küldtünk, lenyakaztunk, kerékbe törtünk, főbe lőttünk ki tudja hány embertársunkat és még csak föl sem ötlött bennünk, hogy a tőlünk különbözőknek éppúgy joguk van élni, mint nekünk, sőt – miként az idők múltán számtalanszor bebizonyosodott – némelyik jámbor áldozat igaza akár erősebb is lehet, mint amit mi kétely nélkül igazságnak képzelünk... A máglyák, a bitók, a tilók, a guillotinok ugyan kimentek a divatból – „finomul a kín” –, szelídültek a ceremóniák, de az öröklött átok, a hajlandóság, hogy elvitassuk embertársainktól a másság esélyét, a génjeinkben rekedt, és olykor-olykor éppoly önfeledten szórakozunk embertársaink elnémításával, mintha az égvilágon semmi sem történt volna, ami kételyre, vagy legalábbis némi szemérmességre intene minket. Ha eszmélkedésünk eddigi akárhány siralmas évezrede kevés volt hozzá, mikor nő be végre a fejünk lágya?!

Mióta az eszemet tudom, újra a torkomba tolul a kérdés, elborul az agyam, meg akarom érteni e képtelen őrület okait: mögé akarok látni, belé akarok hatolni, akár egy leszegett fejű rinocérosz a sziklafalba. Összeolvastam jó néhány filozófiai, pszichológiai, ontológiai, sőt még genetikai tanulmányt is, hátha okosabb leszek

– azonban a rejtély a mai napig rejtély maradt számomra, és alighanem az is marad arra a rövid időre, ami még hátra van az életemből. Praktikusan persze egy-egy esetet szét lehet boncolni, ki lehet silabizálni az ilyen-olyan részleteket, de az egészre, a végtelenbe nyúló miértre, az emberiségarányú és világtörténelmi méretű gyilkolódásra nincs magyarázat. Ügy tűnik, ilyenek vagyunk, mert emberek vagyunk.

Valóban ennyire végzetszerű volna az oktalanságunk?

Jön például egy jámbor embertársunk és azt mondja: Barátaim, a Föld gömbölyű. Hoz egy távcsövet is és ajánlja, nézzünk bele, magunk is láthatjuk. Mi pedig–mindenkori pápák – anélkül, hogy belenéznénk a távcsőbe, pecsétet nyomunk az illető homlokára, eretnekké nyilvánítjuk és pálcát törünk a feje fölött. A távcsövet pedig – noha tudván tudjuk’ semmiről se tehet – elsüllyesztjük a hűvösre, hét lakat alá. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, nyugovóra térünk, és. másnap kezdődik minden elölről... Jön a következő jámbor embertársunk, hozza a távcsövet, s mondani kezd valamit... És mi meg se várjuk már, hogy befejezze a mondókáját, az első reflexünkkel nyúlunk a pálca, a pecsét, meg a lakat után...

És hiába telnek az évek, az évtizedek, az évszázadok, az évezredek, a reflexeink makacsul működnek tovább.

Nem kéne újragombolni a ménkű nagy mellényünket?

Mi lesz, ha véletlenül nekünk, mindenkori pápáknak is támad véletlenül egy merőben új, az eddigiektől eltérő gondolatunk? Végtére felnőtt emberek vagyunk, tízmilliárd agysejt nyüzsög a koponyánkban, elég, ha közülük egyetlen egy megbokrosodik. Úgy bizony, hiába áltatjuk magunkat, efféle baleset bármikor bárkivel megtörténhet, velünk is.

Nem cselekednénk bölcsebben, ha végre okulnánk a bűneinkből és a butaságainkból, és mielőtt pálcát törnénk valaki fölött, belenéznénk abba a fránya távcsőbe?!

Félreértés ne essék, a Béres-ügyről, a Béres-filmről beszélek.

Mert mit is láttam én:

Jött egy jámbor embertársam és így szólt:

„Doktor Béres József kutató vagyok. Szabolcsban születtem, itt élek, itt dolgozom. Biológiából és élettanból doktoráltam. Eredetileg a növények, főként a burgonya ökológiájával foglalkoztam, de néhány különös kísérleti tapasztalat kíváncsivá tett, milyen hatással vannak a környezeti tényezők az emberi immunrendszerre. Több évig tartó türelmes munkával elemeztem és pontosítottam azokat a tényezőket, amelyek zavart kelthetnek immunrendszerünkben, és szervezetünk anyagcsere-folyamataiban. A továbbiakban azt tapasztaltam, hogy a leromlott immunrendszerű és felborult anyagcseréjű szervezetben bizonyos vírusok telepednek meg, amelyek különféle – többek között daganatos – betegségekhez vezetnek. A mintegy húsz esztendeig tartó kutató-elemző munkába néhány orvosbarátom is bekapcsolódott, halmozódtak, majd letisztultak a tapasztalatok, és végül sikerült létrehoznom egy szinergetikus hatású készítményt, amely serkenti az emberi immunrendszer működését, kedvezően hat az anyagcserére, gátolja bizonyos vírusok szaporodását, illetve elősegíti azok kiürítését a szervezetből, s ezáltal gyógyító hatást fejt ki anélkül, hogy bármiféle kedvezőtlen mellékhatása volna... Kérem az illetékeseket, tegyék lehetővé, hogy állításaimat bizonyíthassam, készítményemet klinikai körülmények között kipróbálhassam, és az előírásoknak megfelelő toxikológiai és hatásvizsgálatok eredményeivel együtt közreadhassam... kelt, mint, fent, anno... Tisztelettel: Dr. Béres József.”

No és a válasz?

Az illetékes hivatalos szerv dr. Béres József állításait „mai tudásunkkal össze nem egyeztethetőnek” ítélte „és azt állapította meg, hogy az szélesebb körű tudományos elbírálásra nem alkalmas”.

Mit tehet egy jelenlegi tudásunktól eltérő módon gondolkodó biológus, ha a hivatalos és törvényes előírásoknak megfelelő toxikológiai és hatásvizsgálatok elvégzésére semmi esélye, de szilárdan hisz az igazában? Ha készítményét a hivatalos szervek engedélye nélkül betegeken kipróbálja – kuruzslónak minősül, és összeütközésbe kerül a törvénnyel. Ha viszont nem próbálja ki – sehogyan se tudja bizonyítani az igazát. Az a biológus tehát, akitől megvonják az objektív megítélés reményét is (vagyis nem néznek a távcsövébe) börtönbe vonulhat vagy eltemetheti magát örökre.

Béres József inkább azt vállalta, hogy kuruzslónak bélyegezzék. Ellenszolgáltatás nélkül adni kezdte a készítményt különféle önként jelentkező betegeknek, főként olyanoknak, akiket az orvosok menthetetlennek ítéltek, akik esetében további gyógykezelésnek nem látták se célját, se értelmét. Innét kezdve minden összegabalyodott. Az események sisteregve fölgyorsultak, és szinte áttekinthetetlenné váltak. Legendák terjedtek országszerte, csodálatos gyógyulásokról, hisztérikus indulatok, pro és kontra előítéletek izzottak föl Béres József körül.

Ez volt az a pillanat, amikor filmezni kezdtünk. Közvetlen közelről érzékelhettük, milyen irracionális helyzetek és folyamatok jönnek létre, ha az érdemi megítélés helyére előítéletek tolakodnak. Kameránkkal követtük az eseményeket és a betegek sorsának alakulását. Tudatában voltunk annak, hogy a mi megfigyeléseink nem helyettesíthetik a szakszerű klinikai kipróbálás tapasztalatait, de úgy véltük, hogy az össze-kuszálódott helyzet föltárásával és néhány gyógyulási folyamat bemutatásával talán fölserkenthetjük az illetékes szakemberek figyelmét, hogy a kialakult áldatlan zűrzavarban korántsem babra megy a játék, hanem életre-halálra. Mi, a film készítői e valóságos, életre-halálra történő dráma szemtanúi, krónikásai és részesei lettünk. Minden tőlünk telhető módon igyekeztünk normális mederbe terelni a fejleményeket. A Béres-cseppek hivatalos toxikológiai vizsgálatát véltük a legsürgősebb teendőnek. Szaladgáltunk fűhöz-fához, kértünk és könyörögtünk, vitatkoztunk és agitáltunk, végül a Chinoin Gyógyszergyár megbízásából az Országos Onkopathológia Intézetben elvégezték a Béres-cseppek toxikológiai vizsgálatát. A hivatalos összegzés szerint a készítmény nem toxikus, tehát az egészségre nem ártalmas, és nincsenek kedvezőtlen mellékhatásai. Nagy kő esett le a szívünkről, hiszen akkor már ezrek és ezrek fogyasztották a Béres-cseppeket. Joggal remélhettük, hogy végre sor kerülhet a készítmény hatásának klinikai vizsgálatára is. Ehelyett azonban salamoni döntés született: a klinikai hatásvizsgálatokat elnapolták, viszont a tömeges igények kielégítése, valamint az országszerte föllobbanó indulatok és feszültségek csillapítása végett elrendelték a készítmény gyártását. A „Béres-csepp” valóban példás gyorsasággal, általános erősítőszerként az üzletekbe került.

Azóta lassan eltelt tíz esztendő. Doktor Béres készítményét százezrek fogyasztják, a kedélyek lecsillapodtak. A külső szemlélő azt hiheti, minden rendben van. De sokan vagyunk e hazában, akiket valami mégiscsak nyugtalanít a Béres-üggyel kapcsolatosan. Aggodalmunkat az okozza, hogy a hitelt érdemlő és az ide vonatkozó előírásoknak megfelelő hatásvizsgálatokat a mai napig nem végezték el. Nem tudhatjuk, milyen betegségekre és milyen mértékben alkalmazhatók dr. Béres József cseppjei.

Az igazság tehát konokul késlekedik.

Pedig ma már világszerte egyre több szó esik a környezeti tényezőkről, az immunrendszerről, a felborult anyagcseréről, sőt, a vírusokról is – méghozzá kifejezetten a daganatos betegségekkel kapcsolatosan. A föltételezés, ami tizenegynéhány éve még talán szokatlannak, tudásunktól eltérőnek látszott, ma mér szinte magától értetődő, természetes kutatási irány. Ehhez nem kell szakembernek lenni, elég ha bekapcsoljuk a televíziót és belehallgatunk a világ legkülönbözőbb országaiban élő orvosok és kutatók nyilatkozataiba.

De mi – magyar pápák – nem nézünk bele a távcsőbe.

Mintha minket nem érdekelne gömbölyű-e a Föld vagy sem.

Igazán nem akarok pánikot kelteni, ezért csak igen halkan mondom: a Föld attól függetlenül is gömbölyű lehet, hogy mi nem vesszük tudomásul. Sőt, még forog is, miközben mi egyhelyben ácsorgunk rajta.

Nem tudományos érvként, csupán az erkölcsi nyomaték kedvéért említem, hogy időközben a hajdanán filmezett menthetetlenek közül néhányan a gyógyulás gyanújába keveredtek, noha a Béres-cseppeken kívül semmilyen gyógyszert nem fogyasztottak. Élnek. Tudom, ez még nem bizonyít semmit: valamire való pápáknak efféle apróságokkal nem illik foglalkozni. De számomra ez fontos – fontosabb, mint a nagybetűs Művészet, és a még nagyobb betűs Pápaság együttvéve – mert az ő életük engem is életben tart.

 

*

 

Tíz esztendeje Nagy László megkérdezte tőlem, mi indított a Béres-film elkészítésére. Ha jól emlékszem, azt válaszoltam: elfogulatlanságra kívánom késztetni mindazokat, akik majd ítéletet mondanak Béres József vállalkozásáról, vagy már ítéletet mondtak anélkül, hogy ismerték volna.

Ha valaki megkérdezné, ugyanezt válaszolnám ma is.

Annak idején, a 70-es évek közepe táján sokan láttuk és hallottuk is, hogy előbbre-mozdulásunk semmi mással nem helyettesíthető feltétele az emberi teljesítmények lehető legigazságosabb megítélése és értékarányos megtisztelése. Ennek hiányában az ország teljesítőképessége szükségszerűen visszaesik, mert az igazság-érzet folyamatos sérülései előbb-utóbb a teremtő-cselekvő energiák hanyatlásához vezetnek. És ezt az erkölcsi jellegű hanyatlást nem lehet kiegyensúlyozni sem külföldi kölcsönökkel, sem pedig tetszetős, agyzsibbasztó tévéműsorokkal, csak és kizárólag az igazságos megítélés érvényesítésével. A Küldetés című filmünkben – ami a Béres-filmmel párhuzamosan készült – Balczó Bandival egyébről se beszéltünk, csak erről. S később a filmmel kétszáznál is több ankéton volt alkalmunk meggyőződni, milyen világosan érzékelik az emberek mindazt, amit a Küldetésben szóvá tettünk.

Jellemző, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató, hogy ez idő tájt, amikor még a Béres-ügy drámája zajlott, doktor Vizi E. Szilveszter egyetemi tanár, az orvostudományok doktora, az Egészségügyi Minisztérium tudományos kutatási főosztály vezetőhelyettese – aki mellesleg a Béres-ügy amolyan kormánybiztosa volt – egy nyilatkozatában arra a kérdésre, hogy az efféle ügyekben mi a megoldás, szó szerint ezt válaszolta:

„Meg kell adni a lehetőséget arra, hogy az igazukat bizonyíthassák. Ha valaki a találmányt letette az asztalra, segítségül kell hívni a legjobb szakembereket, hogy fejtsék ki róla a véleményüket. És ha ez sem látszik elegendőnek, akkor nemzetközi fórum elé viszik a készítményt. Csak ezek után szabad és kell dönteni a felfedezés értékéről... A gyógyszerkutatás esetében egyetlen téves tájékoztatás is tragédiákat okozhat... Ha kétely támad egy-egy döntés körül, akkor újabb vizsgálatot kell elrendelni. Meg kell adni a bizonyításra minden lehetőséget.”

Ezek világos, felelősségteljes, gondolkodó emberhez méltó szavak. Ez az a hang, amivel maradéktalanul egyetérthet a biológus, a filmes, a költő, s a kormánybiztos. Elvileg és erkölcsileg létre is jött ez az egyetértés, de a gyakorlati megvalósításban az előítéletek mégis csak fölénk kerekedtek. A józan észnél nagyobb erők léptek működésbe. Téved, ha valaki egy, két, néhány személyre gondol. Azok is tévednek, akik ezt a késlekedést csupán egy idejétmúlt, önkényességre hajlamos, centrális-bürokratikus hatalmi alakzatból eredeztetik.

Szerintem toporgásaink, tragikus késlekedéseink okát mindenekelőtt önmagunkban kell keresgélnünk. Gyarlóságainkban, gyávaságainkban, gyanakvásainkban, öröklött és újratermelt beidegzettségeinkben, önpusztító reflexeinkben, abban, hogy annyi keserves történelmi tapasztalat ellenére engedjük magunkat sodortatni a mások és a magunk előítéletei által, hogy pápábbak akarunk lenni a pápáknál, és még akkor sem vagyunk hajlandók belenézni a távcsőbe, ha a saját életünkről van szó.

Végül szólnék pár szót a Béres-film és a magam sorsáról, ami tulajdonképpen ugyanaz. Elkészítéséhez a kulturális ügyek akkori miniszterétől, Pozsgay Imrétől kértem és kaptam bizalmat és lehetőséget. A bizalom szót azért szeretném külön hangsúlyozni, mert – miként a Küldetésnek – a Béres-filmnek sem volt előre megírt forgatókönyve. A műfaj természetéből eredően nem is lehetett. Szabadon, mindenféle előzetes méricskélés és alkudozás nélkül dolgozhattam – igaz, a lehető legszerényebb körülmények között. A miniszter csupán arra intett, hogy az ügy feltárásában legyek türelmes és megfontolt, s ne feledjem: gyógyászati és tudományos jellegű kérdések elbírálásában nem vagyok illetékes.

A Béres-film sohasem volt betiltva, csak tíz évvel ezelőtt megszakadtak a munkálatai. Ha a pápák nem akarnak belenézni a távcsőbe, akkor a távcsőre nincs szükség. Mit tehet egy távcső a szekrény mélyén, ha senki nem néz bele?... S milyen sors vár egy rendezőre, aki a filmjét nem fejezheti be, és nem bocsáthatja a nyilvánosság elé?... Hasonló sorsra jut, mint a biológus, akinek nem adatik meg, hogy az igazát bizonyítsa. Mendemondák, találgatások, előítéletek alakulnak ki körülötte, elterjed róla, hogy eretnek lett, összeütközésbe került a pápákkal. A vakhitű bíborosok erélyes szentbeszédeket tartanak, verdesik a szószéket, röpködnek az átkok, recsegnek-ropognak a szidalmak: a hívők lelki szemei előtt pedig megelevenednek Bosch szörnyetegei... Komolyra fordítva a szót, ma már korántsem ilyen vészes a helyzet, a középkoron rég túl vagyunk. Egy eretnekké nyilvánított filmrendezőt nem bánt senki, legföljebb csak finoman érzékeltetik vele, hogy nincs rá szükség, jobb volna, ha nem volna, de ha valahogy mégiscsak élve marad, elnézik neki. Kényszerek nincsenek, a letérdeplést a pápák nem erőltetik, és egyre szerényebb mértékben jutalmazzák. Egyszóval nincs kizáró ok, hogy bárki kedve és hajlama szerint választhasson a körülményeknek való behódolás és az erkölcsi megőrződés között. Ha az utóbbi mellett dönt, tulajdonképpen vállalja az eretnekké nyilvánítás kockázatát is: nehezebben, esetleg évekig egyáltalán nem kap munkát, és noha létezik – úgy agyonhallgatják, mintha nem létezne. Egyéb következménye tudomásom szerint nincs.

Mindezek ellenére túlzás volna azt állítani, hogy ez az elmúlt tíz esztendő felhőtlen volt számomra. Amikor az ember védtelenné válik, mindig akadnak, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek, és beletörlik a lábukat, különösen akkor, ha azért a jelentéktelen lábmunkáért a pápák kegyeit remélhetik. Mivel időm bőven volt, megfigyelhettem a lábak és lábmunkák megannyi változatát... Volt, aki szemből jött és mindenre elszántan, meggyőződéssel cselekedett, volt, aki hátulról osont, hogy ne ismerhessem föl az arcát; volt, aki oldalról sasszózott, és úgy tett, mintha csak véletlenül botlott volna belém; volt, aki elpanaszolta nehéz helyzetét és előzetesen elnézést kért; olyan is akadt, aki másnap fölhívott telefonon: nehogy félreértsem a történteket, ő változatlanul tisztel és becsül engem, csakhát annyira össze vannak zavarodva a dolgok, és olyan bonyolult a világ, ugye megértem...

Adódtak különös pillanatok is. A Béres-filmet például 1977 januárjában az egyik országos napilapban élesen elmarasztalták. Éppen tíz évvel az elkészülte előtt, ráadásul anélkül, hogy a buzgó cikkíró akárcsak egyetlen kockát is látott volna a filmből... Nem semmi! – ahogyan pestiesen mondanák. Bizonyára helye lesz majd a Rekordok Könyvében.

De ezek az apróságok csakugyan szót sem érdemelnek.

Sokkal lényegesebb, és a hátralevő életemre meghatározó jelentőségű, hogy Nagy László éppen a Béres-film láttán barátjává fogadott. Segített a munkámban, szót emelt az igazság és a film érdekében, szigorúságra és alázatra intett, tudatosította bennem az öntörvényűség és az elkötelezettség szétválaszthatatlanságát, lelkemre kötötte, hogy állva és élve maradjak, mégpedig – ha lehet – szabad emberként.

Miért ne lehetne...?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/03 30-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5580