KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/május
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág köszönetet mond
• N. N.: Alapítvány a Fészek Művészklubért
MAGYAR MŰHELY
• Ardai Zoltán: A máskéntfilmezők Műhely és idő
• Báron György: Mozimámor Belső mozi; 4, 6, 8
• Sipos Júlia: Túlélni a törpekort Beszélgetés a Stúdió vezetőivel

• György Péter: Szenvedély és erőszak Veszett a világ (Wild at Heart)
• Koltai Ágnes: Veszett a világ (Wild at Heart) David Lynch
• Kozma György: Csalárdabb a szív mindennél… Veszett a világ (Wild at Heart)
• Csejdy András: Mindhalálig duma Barry Gifford teremtményei
VÁROSVÍZIÓK
• Koltai Ágnes: A város filmje
• Dániel Ferenc: Nyakunkon maradt örökség Nagyvárosi képzelet
• Tillmann József A.: A változás vadona Városi lapok a Nomádok Könyvéből
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Főtt agyak Skolimowski anno...
• N. N.: Jerzy Skolimowski filmjei
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Ferreri medvéje Berlinale
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Önmagunk túszaiként Isten hátrafelé megy
• Spiró György: Protkó Sztálin menyasszonya
• Molnár Gál Péter: Lázár vagyok a csókok lakomáján Cyrano de Bergerac
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A halál keresztútján
• Koltai Ágnes: A zöldfülű
• Hegyi Gyula: A kézilány meséje
• Békés Pál: Képeslapok a szakadékból
• Székely Gabriella: Bármerre jársz
• Tamás Amaryllis: Bizánci tűz
• Békés Pál: Ébredések
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: A nőnemű revolver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Barry Gifford teremtményei

Mindhalálig duma

Csejdy András

Állandó duruzsolást hallunk, andalító muzsikát, a maszkulin mormolás könnyed kacagással keveredik.

 

„Egy nap üldögéltem San Franciscóban, az óceán partján egy lerobbant szállodai szobában, és egyszercsak meghallottam őket –, meséli Gifford – de ez a beszélgetés nem a szomszéd szobában folyt, hanem a fejemben. Igen, azonnal tudtam, hogy ezek ők. Sailor Ripley és Lula Pace Fortune, akikre már olyan régen várok.”

Gifford először csak lejegyezte a „hallottakat”, – gondolta, ebből esetleg valami novellafélét kerekít majd, egyelőre azonban megfeszítetten kellett dolgoznia egy mélytengeri búvárkodásról szóló könyvön. Mikor azonban leírta a beszélgetésfoszlányokat, képtelen volt újra alászállni a halak közé: a hangok csak nem akartak megszűnni. Eltelt egy nap, aztán még egy, Sailor és Lula kimozdultak szállodai szobájukból, s Gifford, aki már korábban is számtalan randevút adott nekik, de valamiért sosem sikerült összejönniük, most gondolt egyet, felhívta a kiadóját, express visszautalta az előleget, és követni kezdte pályafutása két legeredetibb, legsikeresebb, s mindezidáig a legnagyobb anyagi sikert hozó teremtményét. Ez a Veszett a világ(Wild at Heart) születésének története. A makacs, tolakodó alakok pedig olyannyira nem hagynak neki békét, hogy azóta már tetralógiává bővült az első vékony kis kötet, s az ötödik, alkalmasint befejező rész is készül. – „Én mindig is igyekeztem a lehető legtömörebben fogalmazni – mentegetőzik az író –, minél kevesebb nyelvi elemmel elmondani, amit akarok. De Sailorrel, Lulával meg a többiekkel most valahogy más a helyzet. Úgy érzem, még egy csomó mindent el kell mondanom róluk; olyan ez, mint valami folytatásos saga.” Saga lett tehát az eredeti novellakísérletből, de ezúttal remélhetőleg nem fogunk csalódni a quinto- vagy sextológiává duzzadt történetben.

Ráadásul nemcsak Lulára és Sailorre várakozott már jó ideje az író, hanem a szűkebb szakma elismerése után végre találkozni akart a szélesebb olvasóközönséggel is. Több százezer példányban, mihamarabb puhakötésű változatban. Sőt, akár a vásznon, miért is ne? Mindez „bejött”. Majd húsz kötet s körülbelül ugyanennyi év írással való bíbelődés után Gifford beérkezett; Gifford sikeres; Giffordnak neve van. Ez számára is alig hihető, hiszen sosem volt tagja semmiféle titkos vagy hirdetett irodalmi véd- és dacszövetségnek, de még csak írói iskolákhoz, mozgalmakhoz sem csapódott.

„Mindig is arról írtam, ami éppen a legjobban izgatott, és hát elég sok dolog érdekelt már az életben” – vallja Gifford. Ez így igaz, a publikált nyolc versesés hat prózakötet mellett írt biográfiát Jack Kerouacról, monográfiát William Saroyanról, feldolgozta kedvenc baseballcsapata, a Chicago Cubs történetét, foglalkozott a lóversennyel, és esszékötetet jelentetett meg kedves filmjeiről Ha regényeinek csupán a témáját vizsgáljuk, nehezen mutatható ki, hogy szerzőjük egy és ugyanaz az ember. A Tájkép utazóval (Landscape With Traveller) például egy leszerelt haditengerészről szól, aki mellesleg homoszexuális. Az Egy szerencsétlen asszony (An Unfortunate Woman) egy kisvárosi, pitiáner gengszter özvegyének életét mutatta be. A Trópusi kikötő (Port Tropique) középpontjában pedig egy mindenre képtelen amerikai áll, aki bármennyire is szeretné, nem találja helyét a Karib-tengeri csempészek világában. De hát, hogy lehet egy írónak rálátása egymástól ennyire eltérő, alapvetően különböző sorsokra? – „Megfigyelsz, vizsgálódsz – magyarázza Gifford –, aztán összehozod és kész”.

Az irodalom belterjes világába kívülről, és nagyon messziről érkezett. Volt kereskedelmi tengerész, kamionsofőr és rockzenész, sportösztöndíjjal bekerült a Missouri Egyetemre, amit a konzervatív légkör miatt hamarosan otthagyott, egy ideig New Yorkban élt, aztán hajóra szállt, és Cambridge-ben beiratkozott néhány kurzusra, hogy egyszer s mindenkorra megértse: az akadémiák világa nem neki való. Visszatért hát az Államokba, de még mindig nem volt maradása, ezért autóba ült, és nekiindult a málló, elrozsdáló plasztik- és neonföldnek, ami akkor és azóta is Amerika. Be akarta járni országát mielőtt (terve szerint) hosszú időre a Távol-Keletre távozott volna. Kaliforniában azonban kezdte jól érezni magát, gondolta, elidőzik egy darabig, és aztán évek teltek el... Egyre több, s ő még mindig ott él. Innen a tapasztalat, ettől hat hitelesen, ha beszélni, írni kezd a beavatatlan magyar olvasó számára különös, sosem-látott egzotikumokról. Csak azért ismerhetjük Sailor és Lula történetét, mert egy ihletett pillanatban megszólaltak, a fültanú pedig papírra vetette, amit egymásnak mondtak. A tintaszínű hieroglifák, amiket írásnak hívunk, valójában szimbólumok. De jó, ha sohasem feledjük, hogy ezek nem helyettesítenek sem dolgokat, sem gondolatokat, sem képeket, sem tényeket, de még csak eseményeket sem. Az írás pusztán és csakis az emberi hangképzés jelzésére szolgál. A hangok önmagukban szimbólumai minden dolognak, amelyről beszélünk, suttogunk, üvöltözünk, vagy netalántán énekelünk.

Amikor Lula Pace Fortune kijelenti, hogy neki bizony „mindene a dumálás”, akkor ez több, mint utalás valamelyik régi, déli jazz-szám hangulatára, a vérbő és húsbavágó beszéd a Veszett a világ leglényege, és igen-igen jól szól. Lula negédes, déli nyelvezetének ritmusa, és kedvese Sailor Ripley közbeszúrt megjegyzései vagy szaggatott szövegei mintegy ellenpontozzák egymást, s az így elért akusztikus hatás szinte zeneinek mondható. A regény nagy részét megkapóan hétköznapi, de összetéveszthetetlenül sajátos dialógusok teszik ki, állandó duruzsolást hallunk, egyfajta andalító muzsikát, amelyben a maszkulin mormolás könnyed kacagással keveredik; amelyben az erotikus sikolyok megkönnyebbült sóhajokkal váltakoznak; s mindez lüktet, hömpölyög, visz és magával ragad, lett légyen szó bármiről. De miről is?

„A történetet a hangütés viszi előre – magyarázza Gifford, – a stílus, semmi más. De ahogy azt egyszer Somerset Maugham mondta nekem: „Történetnek márpedig lennie kell!” Na persze, sosem találkoztam Somerset Maughammal, de ha összefutunk, biztosan ezt mondta volna. Sailor és Lula története „egyszerű történet”.

A trükk az egészben csak az, hogy ez a csapongó story valójában többtucat kis történetből tevődik össze: utazás közben emlékképek villannak fel, tikkadt, szeretkezés utáni évődéseket hallunk, viccek, rémálmok és fantáziálás szövődik a szenvedélytől hevített, intim dialógusok közé, a ritka csöndet pedig a rádióból elcsípett képtelen hírek, vagy a helyiektől hallott furcsa mesék töltik ki.

Ehhez az egész bizarr bazári kavalkádhoz a kulcsot Lula egyik mondata adja. „Ez egy szívében durva, különös világ” – állapítja meg a lány, és minden egyes történet, esemény, incidens, egybeesés, véletlen, hír, látvány erre utal, ezt támasztja alá. A könyörtelen keménység szenvedélyt, személyes drámát, árulást és halált sző össze. A vérfertőző csábítás eredménye abortusz és őrület, a látszólag szürke életekben mintegy mellékes motívumként bukkan fel például a gyermekprostitúció vagy éppen egy tömegmészárlás emléke. A pasztellszínű látszatvilág mögött fényesen lüktető, éj fekete hátteret az emberi elme torzszüleményei képezik – voodook, gnómok, aberráltak világa ez.

Gifford évek óta kikísérletezett technikával vázol fel egy-egy rendkívüli témát vagy szokatlan képet, s később, mikor kisebb-nagyobb változtatásokkal valamelyik újra előkerül, hirtelen összekapcsoljuk őket. Sailor anyja tüdőrákban hal meg, miután egész életében Camelt szívott, mi sem természetesebb hát, mint, hogy fia is Camelt szív. Lula a rázósabb helyzetekben folyton Mounds csokit rágcsál, s évekkel később ugyanezt teszi a kisfia is. Mikor Lula egyszercsak azon veszi észre magát, hogy valamiféle mámoros káosz részévé vált, arról képzeleg, hogy darabokra szaggatja egy gorilla vagy akár egy tigris. „Néha úgy gondolom, hogy ez lehet a legnagyobb kaland”, mondja elmaradhatatlan kérdő hangsúlyával, majd húsz oldallal később édes anyukája emlékszik vissza arra, hogy a szex megboldogult férjével olyan volt, mintha felfalta volna valami fékezhetetlen vadállat, és kijelenti, hogy „ez a legizgatóbb kaland, ami csak megeshet az emberrel!.”

Gifford még mindig San Francisco-i szobájában ül. A Veszett a világ elismerést hozott neki, de ő továbbra is csak az a beatnik, aki akkor volt, amikor a Golden Gate hídon át megérkezett ide. Nincstelenül.

Már új regényén dolgozik; először jegyzetfüzetébe ír, aztán öreg írógépén tisztázza le az Egy jó ember története (A Good Man to Know) elkészült fejezeteit. Az „irodalmi memoár” alapjául apja élete szolgál, aki kisstílű gengszter volt Chicagóban. A könyv első része már megjelent egy novellaválogatásban, és Gifford folytatni kívánja az írást, hacsak Sailor és Lula nem kezdenek újra beszélni hozzá. „Néha megszólalnak, de igyekszem elnyomni a hangjukat – vallja az író –, eleget mondtak már; legalábbis egyelőre”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4113