KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Operatőrök

Nagytotál

Muhi Klára

A Talpalatnyi föld, a Bakaruhában s más remekművek képi világának alkotói, az ’56-os események krónikásai szétszéledtek. A magyar filmesek világtalálkozójára összejöttek.

A fáma szerint régi Hollywood körül a 30-as években már annyi magyar filmes bábáskodott, hogy egyszeresek kiírták a bejáratra: „az nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned”. Az ’56 utáni nagy rajzás is sok filmest adott a külhonnak, de már nemcsak Hollywoodnak. Például a kanadai filmgyártásban is százával dolgoznak magyarok. A legkapósabbak természetesen operatőreink, Illés György, Hegyi Barnabás, Eiben István tanítványai, az európai rangú magyar operatőr iskola növendékei.

 

 

Makay Árpád

 

Ön a legidősebb magyar operatőr.

Igen, lehet. ...Úgy szépen elfogytak körülöttem.

Mikor került a filmszakmába?

1934-ben lettem a Hunniában filmgyakornok. A gyakornoknak egy év alatt végig kellett járnia a filmgyártás összes fázisát. S aztán választhattam, azt mondtam, én operatőr akarok lenni. Mert nagyon megszerettem azt az ideát, hogy a film visszaadja az elképzeléseimet, lemásolja, vizuálissá teszi a gondolataimat.

Ez nagyon ritka foglalkozás volt akkor.

A Hunniában egyetlen operatőr volt havi fizetéses munkakörben: Eiben István. A többiek mind kívülről kerültek a filmekbe. Nekem az volt a szerencsém, hogy rengeteg külföldi produkció jött a Hunniába a harmincas, negyvenes években. Mindegyik hozott magával operatőrt, rendezőt, egész legénységet, s én mindig figyeltem az operatőrt. Mindegyik másként dolgozott, pedig én azt hittem, hogy van valami szabálya az operatőr mesterségnek. Kiderült, hogy nincs szabály. S akkor elhatároztam, hogy nekem az lesz a szabályom, hogy az egyéniségemet hozzáadjam a forgatókönyvhöz...

Ön sztárcsináló operatőr volt. Ön forgatta Karády Katalin első filmjét, a Halálos tavaszt. S ahogyan a korszak egyik legnagyobb sztárja, Karády az emberek szemében rögzült, abban önnek óriási szerepe van.

Megmondom őszintén, Karádyt nem volt könnyű fotografálni... Erős termetű nő volt, aki rossz kompozícióban könnyen kudarcot vallott volna. De az énekhangjának szerintem Európában nem volt párja. (Amerikát akkor még nem ismertem.) A színészi játékához már lenne mit hozzáfűzni. De sikerült mindig úgy kiegyensúlyozni, hogy a hiányosságok ne legyenek feltűnőek.

Milyen operatőri bravúrra emlékszik a Halálos tavaszból?

– A film csúcspontján be kellett mutatni Karádyt, amint meztelenül táncol. Látja az ember, hogy a ruhák röpülnek ki a képből, és ő árnyképben dereng. De Karády alkata nem felelt meg, úgyhogy kicseréltük valakire. Aztán ezt a táncot figyelte egy kis mókus a falon. És én megcsináltam, hogy egy fény forogjon a mókus szemgolyójában, ami azt jelenti, hogy élvezi a jelenetet. Ilyen apróságok...

A korszak legnagyobb rendezőivel dolgozott együtt. Hamza D. Ákossal, Radványi Gézával, Bán Frigyessel. Ki volt a leginkább hatással Önre?

Szőts István. Ő olyan természetesen tudta átadni az érzéseit a filmben! S remekül komponált. Az Ének a búzamezőkről külső felvételeit én csináltam. Nem tudom, emlékszik-e arra a filmre. Fantasztikus, és a külső felvételeken annyi gyönyörű beállítás van... a kút körül az asszonyok, aztán a horizont nélküli síkon a fekete asszonyok vonulnak el ott a távolba... Ugyanaz, mint amit az a helyes gyerek, az Iványi, aki most nyert Cannes-ban, megcsinált. Álltak a fekete ruhás asszonyok, és vonultak el a horizontba, bele a nagy semmibe, a világba. Csak ott nem akasztottak senkit...

Magyarországi pályáját két óriási siker keretezi, a Halálos tavasz, amely az egyik első filmje, és a Talpalatnyi föld, amely viszont az utolsó.

Szabó Pált nagyon jól ismertem, együtt voltunk a Parasztpártban, és együtt írtuk a Talpalatnyi föld forgatókönyvét. És amikor ’48 márciusában jött az ukáz, hogy kérem, államosították a filmgyártást, adjanak be friss szellemű könyveket, a Parasztpárt Talpalatnyi földjét fogadták el, mert az már majdnem kész volt. A többi pártnak meg egyiknek sem volt forgatókönyve...

Újranézve ezt a két filmet, látszik, hogy a Talpalatnyi földben sokkal több munkája van.

Sokkal több ideig tartott a forgatása is... de abban a filmben szellemileg és fizikailag annyi lehetőség volt a kreációra... Rengeteg értékes motívum. Ott volt például az első kép, a lakodalom. Fantasztikus, hogy milyen lehetőségeket nyújtott. Amikor a parasztok a gátat átvágják, hogy a saját termésüket megmentsék a szárazságtól, én ingben-gatyában álltam a felvevőgéppel a sodrásban. De nem gondoltam, hogy olyan erős lesz a sodrás, és a víz elvitt engem is géppel együtt. Úgyhogy meg kellett ismételni a felvételt. De megcsináltam, és nagyon jól sikerült...

Láthatólag Önre felszabadítóan hatott ez a film. Rögtön utána mégis elment Amerikába...

Igen. Éreztem és tudtam, hogy ez a film nagyszerű lesz, az emberi gyengeségnek és erősségnek a tükörképe. S aztán mi lett? A Talpalatnyi földet átvette egy Dramaturgiai Tanács, megváltoztatta a végét, és az nagyon gyönge dolog lett. Tudja, szombaton volt a bemutató a Royalban, éjjel meg egy ünnepi vacsora a stúdióban, és mindenki boldog volt, én is, de két hét múltán már Bécsben voltam. Nem szabad sokat teketóriázni, tudja, így is dolgoztam mindig, azonnal tudom, mit kell csinálni. És elmentem, mert nem tudtam elképzelni, hogy mostantól nekem állandóan a sarkamban legyenek, s hogy én például ne mehessek külföldre... akkor én berozsdásodom egy stílusba, mindennek vége.

Nem bánta meg később, hogy ilyen gyorsan döntött? Hiszen akkortájt szervezték a főiskolán az operatőr-szakot. Ott Önnek biztosan helye lett volna.

Tanítottam ott ’48 karácsonyáig... Szeptembertől decemberig. Badal Jancsi ott volt, ő emlékszik rá. De nem tudtam volna élni ilyen feltételek között. Ha énnekem a szabadságom nincs meg, akkor nem tudok élni.

És miért New Yorkba ment, miért nem Hollywoodba?

Azért, mert ott volt a legfejlettebb technika a filmgyártásban. Hollywoodba nem is akartam menni, nekem az a stílus nem tetszett. Én nem szeretem azokat a generál-szósszal leöntött filmeket. Aztán persze nem volt olyan egyszerű bekerülni a filmgyártásba, nem kaptam senkitől semmi támogatást, egyedül maradtam Amerika kellős közepén... De jó két évtizedes küzdelem után végül sikerült. És ott kinn kétszer annyi produkcióban vettem részt, mint itthon... Dokumentációs filmet forgattam, ipari-filmet, oktatófilmeket, rengeteg tévé reklámot, de játékfilmeket is, Kanadában, Európában, Dél-Amerikában, sőt Afrikában. S a végén már nem csináltam felvételeket, hanem ott ültem a kamera mellett, és utasításokat adtam. Director photography, ez volt a nevem.

Hat évvel ezelőtt hazatelepült.

Igen. Mert annyi mindent gyűjtöttem össze, hogy én ezt mind át akartam adni. Mert azt gondoltam, hogy szüksége van rá valakinek. De aztán kiderült, hogy nincs rá szükség, úgyhogy őrzöm, és ha kérdeznek, mint most, elmondom.

 

 

Lente Miklós

 

A számok néha sokatmondóak. Hány produkcióban dolgozott eddig?

Gondolom, úgy négyszáz körül járhatok. Csak Kanadában, az ott töltött negyven év alatt körülbelül kétszáz órányi televíziós epizódot készítettem. Forgattam Kanadának szinte majdnem minden zugában. Sokat dolgoztam az USÁ-ban, Mexikóban, Kolumbiában, Európában is, Teheránban híradósként jártam. De elmondom azt is, miért mentem el Magyarországról, ha érdekli... Amikor a forradalom kitört, a Szinkron Stúdiónál voltam státuszban operatőrként, s a dolgozók azonnal kirúgták az akkori igazgatót, nem is tudom, hogy hívták... mi Murugyának becéztük. Az emberek pedig megválasztottak egy triumvirátust a vállalat vezetésére. Dienes Ferenc rendezőt, aki most Dél-Afrikában él, Gyurikó László operatőrt és engem...

Gyurikó László is Kanadába emigrált. Együtt hagyták el az országot?

Nem együtt, csak azonos okból. Mert mikor aztán az oroszok bejöttek, ennek a három embernek nem sok keresnivalója maradt itt. Szóval azért mentem el, mert el kellett mennem. Legalábbis úgy láttam akkor. De ’57 januárjáig még nagyon sokat gondolkodtunk színésznő feleségemmel, Lente Ilonával. Ő a Vígszínházban játszott és szépen haladt. S ugye egy színésznek elmenni, az egyet jelent a pálya feladásával.

Ön az operatőr-szak egyik első hallgatója volt. Tudom, hogy valójában rendező szeretett volna lenni.

Az első két évben vegyes rendező-operatőr osztályként tanultunk, és a két év alatt rájöttem, hogy rendezőnek lenni, az lényegében teljes mértékben politikai állás, ott a vonalat kell követni, s én úgy gondoltam, hogy ha operatőr leszek, több lesz a szabadságom.

Kik voltak a mesterei?

Az első film, amelyik nagyon hatott rám, a Talpalatnyi föld volt. Annak a világítása, komponálása... de sajnos, mire a szakmába kerültem, Makay Árpád, a film operatőre már emigrált. A főiskolán Illés György és Hegyi Barnabás voltak a vezető tanáraim. Amit tőlük kaptam, ellestem, azok a dolgok Kanadában is éltettek. Hegyi Barna például akkor forgatta a Körhint... Fantasztikus élmény volt, ahogy ő mozgatta a kamerát abban a filmben...

Miért Kanadába ment, és miért nem, mondjuk, Hollywoodba?

Őszintén szólva nagyon zavaros világ volt az akkor. Egyszerűen egy nyugodt helyet kerestünk a feleségemmel... Később Kanada rengeteg szempontból jó választásnak bizonyult.

Azonnal bekapcsolódott az ottani filmgyártásba?

Először a sárgarépa-szedésbe kapcsolódtam be egy farmon, mert élni kellett, és meg kellett tanulnom angolul. Aztán kameraman lettem, majd Torontóban híradós... és innen szép lassan önállósítottam magamat. 1970-ben forgattam az első játékfilmet, s onnantól aztán beindult. Azóta huszonhárom játékfilmet forgattam.

Keveset tudunk a kanadai filmgyártásról.

Amikor mi megérkeztünk Kanadába, ott híradón és dokumentumfilmen kívül jóformán semmit nem készítettek. Úgyhogy mi a kanadai filmgyártás születésénél lehettünk jelen. Amikor az első filmprodukciók beindultak, a jó helyen voltunk, a jó időben. A kanadai filmgyártás egyébként nem nemzeti filmgyártás. Kanada beletartozik a nagy angol nyelvű filmpiacba. A legtöbb film koprodukció, amerikai és kanadai pénzekből készül...

Nyilván van akkor valami speciális feladata a kanadai filmnek az egységes észak-amerikai filmpiacon...

A kanadai filmgyártás főleg a televíziós filmekkel foglalkozik. Évente majd kétszáz tévéfilmet készítünk, ami – ha elgondolja – elég nagy szám egy ilyen kis lélekszámú országban. Los Angeles után ma Toronto a második legnagyobb filmgyártási központ Észak-Amerikában, de Vancouver is jelentős.

Bizonyosan másfajta operatőri feladat televíziós filmeket készíteni, mint mozifilmet. Talán máshogy kell komponálni, vagy világítani, másként kell gondolkodni a történetről.

Igen, de a legnagyobb különbség az, hogy gyorsabban kell dolgozni, mert kevesebb a pénz. Mi egy hónap alatt csinálunk meg egy filmet. S ehhez élesebb szem szükséges, mert sokkal gyorsabban kell dönteni. Nincs idő arra, hogy próbáljuk meg így, vagy próbáljuk meg úgy. Sokat segít a híradós múltam, hiszen a híradós anyagokat sem lehet kétszer felvenni. S a sebesség aztán a sikerbe is belejátszik. Mert sokan képesek jól lefotografálni azt a dolgot, de legalább olyan fontos kérdés, főként a producernek, hogy ki veszi fel a leggyorsabban.

Jónéhány operatőri díja van, amiket, gondolom, azért nem a gyorsaságért osztottak...

Nyertem egy kanadai nagydíjat, Az idősebb hölgyek búcsúja című filmem után ’78-ban, ezen kívül nyertem televíziós nagydíjat is, meg egyéb kisebb díjakat, és kilencszer voltam jelölve.

A filmgyártás és a televíziókészítés mindenütt a világon nagyon hierarchizált szakma. Az amerikai filmgyártásban a produceren és a rendezőn kívül a színész, sőt a díszlettervező is megelőzi az operatőrt. Ez Önöknél hogy alakult?

Mikor mi odaérkeztünk, egy tehetségesebb, okosabb gyerek a film helyett inkább pincérnek, fogorvosnak ment, azzal pénzt is lehetett keresni. A film szerelem volt, nem szakma. Kanadában egyébként az operatőrség úgy kezdődött, hogy egy technikus odaállt a kamera mögé, és elkezdte forgatni a filmet. S ezért az operatőrt technikusnak nézték, és nézik még ma is, sokszor egyébként helyesen, mert nagyon sok operatőr nem is több, mint egy technikus. Azért is becsülnek minket, európai operatőröket jobban, mert más szemléletet képviselünk. Itthon az operatőr része az alkotó közösségnek, ismeri a forgatókönyvet, javaslatai lehetnek... Engem egyébként a rangsor sosem érdekelt, mert az operatőrrel amúgyis mindenki kesztyűs kézzel bánik forgatás közben: a színész jól akar mutatni a képen, a rendező szeretné, hogy a jelenet rajta legyen a képkockán, a producer meg azon izgul, hogy gazdaságosan használják fel a napi ötvenezer dollárt... s ez mind tőlem függ...

 

 

Gyurikó László

 

Ön László George néven dolgozik Kanadában, és újabban Hollywoodban is. Milyen produkciókban?

Híradózással kezdtem Kanadában, aztán rengeteg reklámot csináltam, meg főként televíziós játékfilmet, s néhány mozifilmet is, mindenféle műfajban: komédiákat, krimiket, miniszériákat. Ha csak tehetem, itthon is forgatok egyébként, Budapestet nagyszerűen el tudom adni például Párizsnak, mint az egyik legkedvesebb filmemben, a Mrs. Alice goes to Paris címűben. A kedvenc párizsi utcám az Alkotmány utca, úgy, hogy kitakarom a Parlamentet... tökéletes...

Tudom, hogy szeret csalni...

Az operatőr ebből él... Az egyik utolsó filmemben, a Zoja című miniszériában, amely egy emigráns orosz arisztokrata lány élettörténetét meséli el, egy 31 éves színésznőt – aki ráadásul 5 hónapos terhes volt a forgatás kezdetén ... 17 évesnek kellett eladnom.

Ilyenkor jön a selyemharisnya a lencse elé, mint megtudtam.

Nem elé, mögé! Leveszem a lencsét, és egész szorosan ráteszem valamilyen ragasztóval vagy körömlakkal, és ez ott marad végig, a forgatás alatt. S ettől egy arcon minden, ami nedves, a szem, a fogak, csillogni fog, szinte tüzes lesz. Mert az operatőrnek nem csak a ráncokat kell eltüntetnie a sztár arcáról, azt kell elérni, hogy éljen a szeme, az arca képen...

Eiben István, valamikori mestere is arról volt híres, hogy ötven éves színésznőkből tudott tizennyolc éveset varázsolni...

Pista bácsi nagyon értett ehhez. Mindig azt mondta: „Gyerekek, azért járnak az emberek a moziba, hogy szebbet lássanak, mint az életben.”

’56 előtt milyen filmeket forgatott itthon?

Az első (és utolsó) filmem az Igazi égszínkék volt... Akkoriban Cannesban díjat nyert egy film, Piros léggömb volt a címe. Elhatároztuk, hogy megcsináljuk a párját... Balázs Béla írta egyébként a forgatókönyvet, Dienes Feri rendezte, de a befejezés előtt két nappal kitört a forradalom, s szinte az egész stáb disszidált. Én még nem is láttam az utolsó kópiát, pedig a film elkészült, játszották is. Majd most talán sikerül megnéznem... Aztán én csináltam az első magyar televíziós filmet, 1954-ben, Rácz Aladár cimbalomművész életéről. Emlékszem, Szepesi György volt a kommentátor. Összesen négyen voltunk alkalmazottak a Magyar Televíziónál, az igazgató, Révay Dezső. Három monitor volt, egy nekünk, egy a János-hegyen az adónál, és egy a minisztériumban.

Lehet, hogy ma is a televízióban dolgozik, ha itthon marad?

Én igen, biztosan... Nagyon érdekelt a televízió, annak ellenére, hogy semmit sem tudtam a működéséről. Izgatott, hogy a televízió meg tudja oldani azt, amit a film nem tud, hogy egy vágással kint terem a stúdión kívül. Az egyidejűség érdekelt. Amiért a CNN-t imádom.

Lehet, hogy Önre nem is gyakorolt olyan mély benyomást ez a magyar operatőri iskola, tehát hogy „művészfilmesek leszünk, szolgáljuk a rendezőt...”

Jaj, dehogynem... Szerettem a magyar főiskolát – ha nem jön ’56, szívesen jártam volna oda még négy évig. Megtanított szeretni a filmezést. Szinte már is nem tudtunk nélküle élni. S amikor valami sikerült, úgy örültünk, mint a gyerek. Én Illés Gyuri bácsi és Hegyi Barna osztályába jártam, s ők megtanítottak minket gondolkodni a filmről. Herczenik Miklós, Palásthy György, Bán Róbert voltak az osztálytársaim, nagyon különböző karakterek. Huszárik Zoltán mellettem ült három évig, sose figyelt különben, mindig rajzolt valamit, és ezek a tanárok abszolút személyre szólóan oktattak, azokban a kollektív időkben! Azonkívül nem irigyelték átadni a tudásukat. Ez fantasztikus, mert Amerikában például bepereli az egyik ember a másikat, ha az ő dolgát ellopja, használja. És mennyire ügyeltek magukra ezek az operatőrök szakmailag! Eiben Pista bácsi például vitte magával a szarvasbőrt a bemutatóra, felment a gépházba szmokingban, és megtisztította a lencsét. Az ötszázadik filmje után is...

És Ön hányadik filmjénél tart?

Most forgatom a hetvenegyediket. Az utóbbi másfél évtizedben évente átlagban hét filmet csináltam, ami elég feszített tempó. Mostanában elég már az évi négy film. De még nem készítettem igazi hollywoodi nagyprodukciót, amilyeneket például Zsigmond Vilmos csinál... pedig szeretnék.

Hogyan lehet ezt a szakmai ranglétrát megmászni?

Nagyon nehéz, és sok szerencse is kell hozzá. Amerikában a mozifilm és a televíziós film annyira más kategória, hogy a nagyfilmesek még csak be sem mennek abba az étterembe, ahová a televíziósok járnak. Létezik ebben a szakmában egy fogalom, deliver, tehát szállítani. Ez azt jelenti, hogy Önt megbízzák egy produkcióval, és biztos, hogy azt leszállítja. Az én költségvetéseim átlag 5 millió dollárosak. Zsigmond Vili „szállításai”, hogy példát mondjunk, 60-100 milliósak. Es ez azt jelenti, hogy a bank, amelyik a produkciót biztosítja, az én nevemre 5 millió erejéig köt biztosítást.

Ezt úgy értsük, hogy az operatőr szakmai hitelét pénzben is kifejezik?

Pontosan. Azonkívül minden televíziós társaságnál van egy lista az elfogadott operatőrökről. S ha valaki mással akar dolgozni, a bank nem ad rá pénzt. Ez rendkívül kemény és bonyolult szisztéma...

Egyébként én láttam az Ön nevét mostanában Zsigmond Vilmosé mellett egy valószínűleg költségesebb produkcióban, az Intersection (Vágyak vonzásában) című filmben.

Igen. Vilmos már felvesz engem. „Second unit” camera voltam, negyven napig dolgoztam, negyven fős stábom volt. A „second unit” egyébként azt jelenti, hogy minden olyasmit én veszek fel, ahol a főszereplő nincs a jelenetben. Richard Gere balesetéhez hét autót törtünk össze, de végül nagyon jól sikerült... és így lehet aztán előre jutni. Meg lehet mutatni, hogy ezt én csináltam.

 

 

Badal János

 

Magyar-német szakos bölcsészdiplomával hogyhogy nem filmrendezőnek jelentkezett ’47-ben?

Abban az időben egy operatőrtől csak azt kérdezték, hogy jól exponálta-e a negatívot, és nem kérdezték meg, hogy volt-e pártgyűlésen. Ha rendezőnek megyek, mindig munkás témákat kellett volna filmeznem. Én meg Jókait szerettem, meg a Csongor és Tündét, csupa olyasmit, amire akkor nem voltak kíváncsiak.

’56 októbere jelentős pillanata lett az életének...

Révay Dezsőt, a Filmgyár igazgatóját, amikor a forradalom kitört, rögtön elzavarták. És október 25-én este a Filmgyár nagyvetítőjében összegyűlt mind a 750 alkalmazott. Én akkor segédoperatőri státuszban voltam, annak ellenére, hogy már leforgattam a Rákóczi hadnagyát, meg a Gábor diákot, és akkor este választottak egy három tagú új igazgatóságot. S az igazgatók Bán Frigyes, Szőts István és Badal János voltak. Mihelyt bekerültem a tirumvirátusba, azt mondtam, szedjük össze a felvevőgépeket, az összes negatívot hozzuk ki a negatívraktárból, jöjjön ide minden operatőr... Illés, Pásztor, Szécsényi Ferenc, mindenki ott volt, és aztán eldöntöttük, ki hova menjen. Zsigmond Vilmost elküldtük Egerbe, a másikat Sopronba, a harmadikat Győrbe, és lefilmeztük az egész forradalmat. Aztán, amikor már volt villany, esténként előhívtuk a Laboratóriumban. Én sokat jártam Nagy Imre irodájában, a Parlamentben, ott alakult ki egyfajta központunk, s ott tudtuk meg, hogy hova kell menni. Csongovaj Olaf jó barátom, alám járt kettővel a Főiskolára, ő meg Maléter helyettese volt...

Hány órányi anyag gyűlt össze azalatt a pár nap alatt?

Legalább 60-70 óra. Aztán egy szép napon, november végén – én már a Bakaruhábant forgattam a Filmgyárban – megjelenik három katonai autó, legalább tíz kalasnyikovval, és azt mondták, adjuk át azokat a tekercseket, amiket a forradalomban forgattunk. Mondtuk, nem tudjuk odaadni, mert ezek már nincsenek meg. Erre lementek, s másnap a Filmgyárat körülvette negyven tank, a gyár be volt zárva két napig, a Bakaruhában is abbamaradt, az oroszok meg járkáltak a gyár területén, és ahol láttak egy filmdobozt, azt elvitték... Aztán én láttam azt is, sőt le is forgattam egy kis géppel, amikor november végén jöttek a szovjet filmrendezők, egy egész játékfilmforgató csapat, fahrtokkal, darukkal, s az Emkével szemben, ahol volt egy közért, azt filmezték, hogy a lakosság betöri a kirakatokat, és a közértet kirabolják.

De még így is megmaradt néhány óra az „igaziból”. Zsigmond Vilmos is vitt magával tekercseket, amikor emigrált.

Igen, Zsigmond Vilmos, Kovács László meg Vas Ferenc előbb elmentek, november 5-én vagy 6-án, és magukkal vittek néhány tekercset. S azt aztán megvette egy magyar származású német producer, úgy hívták, hogy Erdélyi. S mikor már én is kinn voltam Párizsban, s meghallottam, hogy Nagy Imrét fölakasztották, összehoztam egy 13 perces filmet az emlékének... Ez volt az első munkám különben. S ehhez a filmhez vettem anyagokat az Erdélyitől, olyan anyagokat is, amiket én forgattam a Parlament előtt, meg amikor ledöntötték a Sztálin-szobrot. Az én anyagaimat onnan lehetett felismerni, hogy egy rossz gépem volt, ami kicsit karcolta a kép jobb oldalát.

Mi járt volna ezért az egészért, ha itthon marad?

Hát, mi járt Darvas Ivánnak? Meg a többieknek? Nem tudom, lehet, hogy felakasztottak volna, de lehet, hogy megúszom néhány évvel. Az biztos, hogy november hatodika után én már éjszakára nem mertem hazamenni. De nagy szerencsém volt, mert az Ecseri lakodalmas, amit Kalmárral forgattunk, még a forradalom előtt, nyert egy nagydíjat Uruguayban, s erre egy párizsi impresszárió leszerződtette Londonba az egész Állami Népi együttest, s engem is, hogy forgassam le a turnét. Így jutottam ki Londonba, aztán Párizsba.

Az ötvenes években a magyar operatőrök közül Ön foglalkozott először színes technikával.

Miután nagyon sokat tanultam művészettörténetet, engem rettenetesen érdekelt a színes film, már főiskolás koromban megpróbálkoztam a színes fényképpel. Aztán turistáktól vettem tíz tekercs filmet, összeragasztottuk, beletettük a gépbe, s a Magyar Híradó egyik első színes anyagát ’49-ben én csináltam, egy fölvonulásról, amit aztán kézben hívtunk elő. Majd amikor Bán Frigyes elkezdte a Rákóczi hadnagyát, az első magyar színes filmet, először Eibent kérte fel operatőrnek, ő viszont, mivel segédoperatőre voltam, tudta, hogy foglalkozom ezzel, engem ajánlott m


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 05-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=385