KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Bolse vita

Vak vezet világtalant

Bori Erzsébet

A film szereplői pontosan, tételesen sorolják a nemzedékek során előállított homo sovieticus ismérveit.

Tüntetés és utcatáblák átmázolása, ha kell, szemben a rohamrendőrökkel, ha muszáj, el a vízágyúk elől, virág és pimasz transzparensek, váll a vállhoz, fejjel a falnak, arccal a kamerák felé. Elzavarni a zsarnokot, ledönteni a szobrát, átlépni a határokat. Jöttünk, láttunk, győztünk, eljött a szabadság. Szabad a kezünk, búcsút inthetünk végre a megszállók vonatának, kivégezhetünk diktátort, foghatunk fegyvert a szomszédra. A szép és szertelen ’89-es év forradalmazásai nálunk és más nemzeteknél – ilyen dokumentumfelvételek indítják Fekete Ibolya filmjét, és a balkáni háború mocskos halálképeivel zárul be a keret. A foglalatban három mozgalmas, jövős-menős évünk, egy új népvándorlás kora, találkozások a Magyarországot átszelő keresztutakon. A Bolse Vita orosz hősei 1992-ben már keserűen nevetnek, ha eszükbe jut, hogy 1989-ben valamennyien Jugoszláviába vágytak, a Szovjetunióból nézve akkor ott volt az ígéret földjének első állomása. Kicsit feszengve nézzük most a sokat látott képeket, az ismerős történetet, néhány éve csak, mégis nehezünkre esik már visszaidéznünk az akkori lázas jókedvet, a túlzó, vad reményekkel.

Fekete Ibolya ezekben az aranyidőkben, 1989 és 1992 között forgatta a Bolse Vita című játékfilm előzményének tekinthető dokumentumfilm két részét, a Budapest Rendezőpályaudvart és az Ideiglenes megállókat. A nem túl szerencsés Az Apokalipszis gyermekei közös címen mutatták be őket az 1992-es filmszemlén. Ebben az évben nem adtak ki díjakat (igaz, az előzőben még szemle sem volt), és a technikai problémákon túl az elmaradt jutalomnak is része lehetett abban, hogy Fekete Ibolya első játékfilmje ilyen nehezen és sokáig készült.

Az Apokalipszis gyermekei mintaszerűen megvalósított klasszikus dokumentumfilm; nem érte be azzal, hogy megtalálta a nagy történetet és hozzá a megfelelő szereplőket, hanem igyekezett úgy megszervezni, dramatizálni az anyagát, hogy közben ne tegyen rajta erőszakot. A riport, a szociográfia és a portréfilm műfaji sajátságait ötvözve közelít rá a tárgyra, s nemcsak beszélő fejeket mutat, hanem a hősök személyiségét, belső világát is felrajzolja, és végül korántsem elmosódó háttérként vagy dekorációként mögéjük vetíti a közeget is, amelyben mozognak.

A film három orosz fiú sorsa köré épül. Jura és Vagyim zenészek, üzletelő-csempésző társaság hurcolta őket magával fügefalevélként a közép-kelet-európai határokon át, s már indultak volna hazafelé, amikor Jura leszállt az ócska buszról valahol Nyugat-Magyarországon, kicsit félt, hogy medvékkel találkozik a hajnali erdőben, de aztán felfedezett egy formás kis falut, mellette két temető, egy magyar és egy orosz, második világháborús katonasírokkal. Azt mondja, a kontraszt vitte rá, hogy barátjával és a hangszerekkel leszálljon a buszról. Jura és Vagyim véletlenül kerültek ide, semmit sem tudva Magyarországról, aztán kíváncsiságból meg jobb híján ittragadtak. Zenéltek az utcán, kisvártatva lányokra találtak, mi kell még?

Szergejt racionális okok indították útnak, mérnök volt odahaza, tisztes karrier állt előtte, de szerette volna máshol is kipróbálni magát, igazi versenyhelyzetben. Ő sem ide készült eredetileg, a jugoszláv határról zavarták vissza, mert nem volt 200 dollárja. Így kötött ki a KGST-piacon, eleinte kicsit röstellte, de aztán beleszokott, végül is hasznos tevékenységet folytat, amiből elég rendesen meg lehet élni. Kínai, vietnami, román és mindenféle ex-szovjet árus nyüzsög itt, és látja el kurrens cikkekkel azokat, akiknek nem sikerült a sima átmenet a hiánygazdaságból a piacgazdaságba. Itt seftel Leonyid, az állástalan színész, és egy sugárfertőzött minszki fiú is. Tizenkilenc éves, és már nincs jövője. Érthető, hogy nem vágyik vissza, csak a szülei hiányoznak neki, akik még nála is betegebbek. Nappal a piacon, este a Bolse Vita nevű kocsmában jönnek össze a vándorok. Ezt a műintézetet egy nyugat-berlini házaspár nyitotta a Kazinczy utcában; nincs már meg, a korrekt vezetés és a hatóságok szüntelen zaklatásai nem kedveztek az üzletmenetnek.

A film szereplői pontosan, tételesen sorolják a nemzedékek során előállított homo sovieticus ismérveit, miközben tudva-tudatlan demonstrálják is őket: tájékozatlanság, a hatóságoktól való irracionális(?) félelem, tehetetlen totyogás, a döntések és lépések oblomovos halogatása. Hallgatom őket, és egyszerre megértem, mit jelent az a fordulat, amelyet a Wertherről író Lukács használt annak idején: a világtalan német polgár. Ők még csak nem is polgárok; nemhogy a világtól, de a gyökereiktől, önmaguktól, a szerves fejlődés minden lehetőségétől is elvágták őket. A peresztrojka bedöglött, az ortodox kommunisták, a KGB ugrásra készen várják a végső csődöt, egy tollvonással visszavesznek majd minden kis szabadságot, a határokat lezárják megint, ki tudja, mennyi időre. Most kell elindulni, mozgásban lenni, kipróbálni mindent, amit és amíg lehet.

Lányok is föltűnnek a fiúk körül, az angol Maggie és az amerikai Susan. A nyolcvanas évek második felében felvont vasfüggöny nem csak a kelet-nyugati népvándorlásnak nyitott kaput. A fogyasztói társadalommal, a konformizmussal, a jobbra és hátramenettel elégedetlen, vagy egyszerűen csak kíváncsi, kalandvágyó fiatalok is egyre nagyobb számban tűntek föl Közép-Európában. Elmentek akár Szibériáig vagy Kínáig, de a többség végül Prágában vagy Budapesten találta meg azt a helyet, ahol még élni is lehet. Egy ideig. Azóta már hazamentek vagy odébbálltak egy házzal, az okosa megértett valamit, és szegényebb lett egy illúzióval, a nem okos csak idősebb pár évvel, elérve azt a kort, amikor már ideje megállapodni.

Maggie feleségül ment Jurához, gyerekük született, a patinás Brightonban élnek. Susan elhagyta Vagyimot egy Pásáért, akivel Kínából visszatérőben a vonaton találkozott. Ez a texasi lány bárhol hajlandó volt élni, minden feketemunkát vállalni, csak haza ne kelljen mennie Amerikába – ami után úgy veszkődnek a Keletről jött hősök –, s bár abszurdnak látta Kijevben az életet, az üres pultot támasztó eladókat és a bolt előtt reménykedve bóklászó cekkereseket, az elemi létfeltételek hiányát, romantikus hevülettel kitelepült abba az országba, ahonnét inkább elfelé igyekeznek a lakosok. Az epilógusból aztán kiderül, hogy Susan is gyereket szült, és ukrán férjével visszatelepült Amerikába. Azt nem tudjuk meg, hogy csak a kényszer vitte-e rá, vagy Susan is kiokosodott végre, ahogy Maggie megtanulta becsülni a hazáját, az angol létbiztonságot, nyugalmat és toleranciát.

Fekete Ibolya ravasz, duplafenekű filmet készített. Külföldieket mutat, mégis többet tudunk meg belőle magunkról, Magyarországról, mint akárhány tényfeltáró dokumentumból. És nemcsak az derül ki, milyennek látszunk mások szemében, hanem a kettős tükörbe nézve saját hibáinkkal, előítéleteinkkel, tudatlanságunkkal szembesülünk. Sutba vághatjuk az oroszokról (amerikaiakról, egyebekről) alkotott kényelmes sztereotípiáinkat és ez még csak az alapfokú kurzus. Mit kezdünk azzal, hogy ezek az emberek szó szerint úgy beszélnek rólunk, ahogy mi fogalmazunk Európa boldogabbik feléről szólva. Zavarbaejtő azt hallani, hogy itt kedves emberek élnek, lazák és mosolygósak, nincs az a lefojtott agresszió, bármikor robbanni kész feszültség, mint Oroszországban. Na ja, mert itt emberi életet lehet élni, van választási lehetőség és anyagi biztonság. Aki dolgozik, azt megfizetik, a nők úgy nézhetnek ki, mint egy nő, a férfiaknak pedig van pénz a zsebében. Odahaza fogalmuk sincs róla, milyen érzés beülni egy pofa sörre egy jó kis helyen, és hogy itt mindent lehet kapni, mindig, van kolbász a közértben.

Mindeddig Az Apokalipszis gyermekei című kétórás dokumentumfilmről beszéltünk. De a Bolse Vita című játékfilmről is, amelybe annyit mentett át a rendező ebből a sűrű életanyagból, amennyit csak elbírt a fikció. Fekete Ibolyának könnyű dolga volt, nem kellett kitalálnia semmit, ready made-ből dolgozhatott.

Látszólag.

A Bolse Vita úgynevezett dokumentarista játékfilm. Ettől a hibrid műfajtól sokat vártak annakidején, a mozi „regényességét”, feszesebb dramaturgiáját kellett volna ötvöznie a dokumentumfilm hiteles valóságával. A kísérleti eredmények nem váltották be a hozzájuk fűzött vérmes reményeket, többnyire didaktikus és slampos filmek készültek ezzel a módszerrel. Fekete Ibolyának sikerült elkerülnie az ismerős csapdákat (egyedül a filmet keretező dokumentumfelvételek alá mondott narrátorszöveget éreztem fölöslegesnek, legalábbis a magyar néző számára); a Bolse Vita tartalmas és formás, hiteles és játékos. A legmeglepőbb, hogy még szórakoztató is, van benne humor, lehet izgulni a hősökért.

A film legfőbb erénye a jó forgatókönyv. Fekete a nyolcvanas években végigjárta a filmes szamárlétrát, volt inas (konzultáns), majd segéd (író) mások – Szomjas, Grunwalsky, Simó – filmjeiben, amíg 1990-ben önálló rendezésig vitte (ez volt a Berlinből Berlinbe című dokumentumfilm), és most játékfilmrendezőként is bemutatkozott. A Bolse Vita a forgatókönyvírói mestermunkája, remek – a szó mindkét értelmében. A megvalósítás rokonszenvesen számot vetett a lehetőségekkel (low budget), abból hozta ki a legtöbbet, ami adott volt, legyen az arc, városkép vagy tenger. Összetartó, feszes történetet sodort a szálakból, képbe hozta, eljátszatta a szereplőkkel azt, amiről a dokumentumfilmben csak szó esett. Néhol csak egy gesztussal, apró mozzanattal színez bele a történetbe, ahogy a korábban alkalmazott fekete mosogató ránéz az újonnan fölvettre, vagy a micisapkás házmester, aki a Kalinkát énekli udvarlocsolás közben, a Doxa karórás magyar szöveggel. A rendező nem erőltette az amatőr szereplőket – egy részük amúgy is eltűnt azóta a zavarban –, a dokumentumfilm alakjai közül csak Jura és a hivatásos színész Lenoyid bukkan fel a Bolse Vita vásznán. Megőrizte viszont a személyiségüket és a szavaikat. Ahogy megőrizte nekünk, helyettünk azt a közös pár évet, jókedvünk esztelen nyarát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 49-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=381