KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A három testőr Afrikában

Házilagos P. Howard

Reményi József Tamás

A hatvanas évek Rejtő Jenő-kultuszát, a howardhumort átmenteni napjainkra, egyáltalán: szórakoztatni – ez lehetett volna Bujtor István mozivállalkozásának érdeme.

Hosszú nyári délutánokon iszonyatos mennyiségű zsíroskenyér kíséretében elfogyasztott szőke ciklonok és tizennégykarátos autók, szülőileg igazolható iskolai hiányzások idején („Fiam ma reggel látási zavarokra ébredt”) behabzsolt elátkozott partok, elveszett és megkerült cirkálók... A hatvanas évek ifjúságának egyik meghatározó kulturális és civilizációs élménye ez; a Rejtő Jenő – (P. Howard) – könyvek a korfegyelem ellazításához szükséges kedélyt, iróniát és tiszteletlenséget oltották belénk. A rendszer is érezte ennek szükségét, több éves szünet után nyomta kifelé az ártalmatlan tömegszórakozás ponyváit (Rejtőt a ponyva paródiájaként ideológiailag is indokolhatván). A három testőr Afrikában például 1965-ben 122 ezer példányban jelent meg. Csakhát Biszku Béláéknak volt igazuk: az engedékenység rövidtávon kifizetődő ugyan, hosszú távon megállíthatatlan vereség. A hatvanas évek Rejtő-kultusza (az is olvasta, aki irodalmat máskülönben nem, és az is, aki irodalmat igencsak) a csöndes erózió része lett. Miközben tudtuk, hogy a párttal, a néppel egy az utunk, azt is megtanultuk, hogy az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.

A Vesztegzár a Grand Hotelben című briliáns blődliből 1963-ban film is készült (Meztelen diplomata; Palásthy György), fiaskója azonban intő jel volt: az adaptációkat nem érdemes erőltetni. A verbális humor érvényesítése, illetve helyettesítése képi humorral ugyanis nem pusztán színészi teljesítmény és vizuális fantázia kérdése, hanem a rendezői szellem szokatlan erőpróbája, annak belátásával, hogy Rejtő világa nem működik, hatástalan marad a nélkül a feszültség nélkül, amely a képregényes fordulatok, a szójátékok és a bennük rejtőző szemlélet között munkál. A marhaság mögött egy tragikus fapofa áll, egy (fogalmazzunk filmben) magyar Buster Keaton, s ennek érzékelése-érzékeltetése híján minden nevettető szándék erőlködésbe fúl. Rejtő a maga korában csírázó egzisztencializmus kérdésfelvetéseinek kabaréváltozatait írta meg (ennyiben a hatvanas évek kultúrpolitikája kapiskált valamit). A Csontbrigád vagy A láthatatlan légió például az emberi közösség(ek) – szó szerint – kísérteties értékeinek érvényesülését abszurdizálja, a Néma revolverek városában vagy a Piszkos Fred-történetekben s társaiban az egyes ember teljes identitászavarát bohóckodják el. Az én-vesztés közösségi vagy egyéni variációiban a hősök szándékosan vagy félreértések folytán elvesztik addigi nevüket, jogaikat, egész múltjukat (ehhez szolgált tökéletes modellként az idegenlégió legendaköre), még annak esélye is oda, hogy egyáltalán megértsék, mi történik velük, mi az oka egy pofonnak vagy kivégzésnek (abból a szempontból azonos súlyú ügyek). Az „Uram, a késemért jöttem”-féle dialógusok fekete humora, a „Nevem Van(ek)”-féle szójátékok riadt szolgálatkészsége ezért fakaszt mély nevetést. A három testőr Afrikában e motívumok mindegyikét fölsorakoztatja, benne mint afféle Rejtő-breviáriumban lehetne tallózni. Lehetett volna.

Rokonszenves nyilatkozataiból évek óta tudjuk, hogy Bujtor István is a P. Howard-életmű hűséges olvasója. A rendezőnek azonban ehhez az olvasóhoz, úgy fest, semmi köze sincs, A három testőr Afrikában című mozivállalkozás nem árulja el, miért szerette Bujtor a hasoncímű könyvet. Koncz Gábor hangján akkurátusan olvassa a nézőnek a történetet, fölkészítetlen, beállítatlan szereplők pedig illusztrálják a hallottakat. Megpróbálják mímelni a szöveget, miáltal elviselhető vagy elviselhetetlen (az utóbbi jóval gyakoribb) magánszámokra esik szét a műsor. Műsor, nem film: az egykori Meztelen diplomata a rejtői szellemességhez méltatlan volt, de szakmailag film-szerű munka, A három testőr viszont e tekintetben alig minősíthető.

Nincs kitalálva a stílusa. Rejtő a nevetségességig túlozta a kalandregény-elemeket, a megfejtendő, szíven ütő nagy rejtelmeket. Csupa árulás, összeesküvés, leleplezés, szenvedély, heroizmus és szenvedés az afrikai terepen bonyolódó história, ennek drámaiságát, érzelmi kitöréseit, tétjét nem lehet megspórolni (ha már minuciózus pontossággal végigkövetjük a könyv minden sorát), különben nincs mi köré föltenni a parodisztikum idézőjeleit. Ha viszont lemond valaki a kalandfilm-illúzió igényéről, s logikus akciók, magyarázkodás nélküli abszurdot formáz, akkor annak az egységes világát kell megteremteni. Bujtor vásznán a szenvedelmes zűrzavarból semmi nem érint meg, a bonyodalmak bizonyos egyhangúsággal s unalomban következnek, ugyanakkor az átható humor helyett elmesélt vicceket kapunk. Viccelődnek velünk. De a poénok sem ülnek, mert a szituációkat nem építik föl, a jelenetek kontúrok nélkül valahogy elkezdődnek s valahogy befejeződnek, Rejtőtől függetlenül sem szórakoztatóak.

Nincs tehát dramaturgia, sem a jelenetezés aprómunkájában, sem a mozidarab ívét tekintve. Egyetlen példa (a Rejtő-mű leghatásosabb s egyben legfilozofikusabb fordulatának elsikkadása): hőseink az Afrika-szerte rettegett, mitikus hírű büntetőtáborba érkeznek, ám Igori az elhülyülésig fejlesztett kényelem, a luxus irracionális látványával fogadja őket – a könyvben. A moziváltozatban ezt az őrült víziót elfelejtették a megdöbbentés erejével, kontrasztként előkészíteni, kibontakoztatni. A pusztaságból úgy kerülünk Igoriba, mint a Köröndről a Városligetbe, majd elmondják nekünk, hogy itt valami bűzlik, de az álvalóságok ütközéséből csupán annyit érzékelünk, hogy valami szállodai úszómedence partján jelentős magyar színészek pihegnek a nyugágyakban.

Nincs tehát atmoszféra, sem belső helyszíneken, sem külsőkben. Nem látjuk a kantint, csak hevenyészett berendezés tetszőleges részleteit (ez nem pénzkérdés!). Verekedni nem a kantinban verekszenek légionáriusok, hanem valamely meghatározhatatlan porondon statiszták kapnak néhány csapottat. Nem sivatagban vonszolódnak a főszereplők (holott a vándorlás, a végeérhetetlen menet(elés) motívuma ebben a Rejtő-műben is kulcsfontosságú), hanem sétálnak egy kicsit a homokban. Lehetne ez koncepcionális ötlet, ám a poroszkáló hevenyészettségben azt sem tudni, mihez és kihez pest ballag szmokingban, sétapálcát emelgetve a konvoj nyomában – a nagy Levinként – Benedek Miklós, aki A láthatatlan légió sivatagi konflis-útjának komikumát próbálta átmenteni szerepébe. És megfordítva: ha a nagy Levin az abszurd alaphangját adja meg, miért sereglik a többiek alakításában a profi ripacskodástól a szavalóversenyszerű magányban előadott monologizáláson át a műkedvelő jópofaságig annyiféle szólam. De itt visszajutottunk a stílus vigasztalan hiányához, amely miatt a képi világ is olyan steril, mintha egy turistaút felvételeit látnánk.

„Öregem, ha mi nagyon gondolkoznánk azon, hogy mit lehet tenni és mit nem, akkor most nyakkendővel kereskedhetnénk valami nagy városban, és nem lenne becsületrendünk” – mondja Senki Alfonz, a három testőr egyike, akinek életfilozófiáját a filmgründoló Bujtor tiszteletreméltó elszántsággal követte – egészen az első képkockáig. Ma nincs akkora kultusza Rejtőnek, mint a hatvanas években (semminek nincs, ami írva van), de az újra beköszöntött nyakkendőügynök-érában talán érdemes lenne a péhowardi röhögést komolyabban venni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=380