KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

A Magyar Filmesek Világtalálkozójára

Örök vadászmezők

Jancsó Miklós

(jelenet-tervezet)

A kalumet kézről kézre járt, de engem nem kínáltak meg vele. Amikor a pipa visszajutott a nagyfőnök kezébe, újra a szemembe nézett, és komoran így szólt:

– Sok-sok nyár múlt el, amióta az indiánok és a sápadtarcúak külön-külön éltek, távol egymástól, a Nagy Víz két oldalán. A mi törzseink boldogan éltek falvaikban, övék volt az erdő és a préri, a napfény és az eső, a nappal és az éjszaka. Annyi bölény volt, mint égen a csillag, és a vadászok mindig gazdag zsákmánnyal tértek haza. A musztángok nagy csapatokban vágtattak, és minden komancs harcosnak annyi lova volt, amennyit csak akart. Aztán jöttek a sápadtarcúak, kiknek bőre fehér, mint a hó, de szívük fekete, mint a korom. Eleinte kevesen jöttek, és az indiánok befogadták őket vigvamjaikba. Vendégszeretetünket kedves szavakkal és kis ajándékokkal viszonozták. De hoztak mást is: tüzes vizet és tűzokádó fegyvereket, árulást, betegséget és halált. Egyre többen jöttek át a Nagy Vízen, nyelvük hamis volt, és szívük álnok. Hittünk nekik, de megcsaltak. Elűztek őseink földjéről, felgyújtották vigvamjainkat, és viszálykodást szítottak az indián törzsek között!

A főnök beszédét a helyeslés kiáltásai szakították félbe. Megvárta, míg újra lecsendesülnek, aztán így folytatta:

– A sápadtarcúak egyike most eljött a komancsok falujába. Barátságot színlel, de nem látunk a szívébe. Az öregek tanácsa mégis elhatározta, hogy meghallgatja, aztán igazságosan ítél fölötte. Megengedem a sápadtarcúnak, hogy beszéljen.

Felelni akartam, ám most a három másik törzsfőnök emelkedett szólásra, egyik a másik után, s ők is felpanaszolták az indiánok sérelmeit. Teljesen igazat adtam nekik, de annyiszor ismételgették ugyanazt, hogy unalmas volt hallgatni. Elővettem kis vázlatkönyvemet, és rajzolgatni kezdtem. Diákkoromban a rajz kedvenc tantárgyaim közé tartozott, és ha nem voltam is művész, ezen a téren meglehetős ügyességre tettem szert. Lerajzoltam mind a négy főnököt, a háttérben a harcosokkal és a sátrakkal.

Amikor az utolsó beszéd és az utána következő tetszésmoraj is elhangzott, To-kej-csun megkérdezte tőlem:

– Mit csinál a fehér ember, mialatt a komancs főnökök beszélnek?

Kitéptem vázlatkönyvemből a lapot, és átnyújtottam neki.

– Uff! – kiáltott fel, amint a rajzra pillantott.

– Uff! Uff! Uff! – hangzott még háromszor, amint a három másik főnök is megnézte a rajzot.

– Ez nagy varázslat! – mondta To-kej-csun. – Mit akar a fehér ember ezzel csinálni?

Tulajdonképpen semmi szándékom sem volt vele, de megdöbbenését látva eszembe jutott, hogy talán hasznomra fordíthatom. Elvettem tőle a papírlapot, galacsinná gyúrtam, és golyó helyett a puskámba helyeztem.

– Lelketek most itt van a puskám csövében – mondtam. – Ha kilövöm a levegőbe, foszlányait elviszi a szél. Lelketek akkor sohasem jut el az örök vadászmezőkre!

A négy főnök rémülten felugrott helyéről, és a harcosok arcán iszonyat tükröződött. Siettem aggodalmukat eloszlatni.

– Testvéreim üljenek le nyugodtan, és szívják el velem a békepipát! Akkor visszaadom a lelküket...

 

(Szöveg: Karl May; Közreadja 1996 őszén: J. M.)

 

 

 

NB. Egyetlen szöveget sem azért írnak, hogy annak bárki is különös jelentőséget tulajdonítson. Pláne a bennszülöttek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=377