KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/május
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : A 212-es mozdony Pályázatunk
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Mihancsik Zsófia: A kígyó mérge Filmerőszak
• Zachar Balázs: Tévéfüggők
• Zachar Balázs: Aljas világ–szindróma
• Hirsch Tibor: Pokol, madárcsicsergéssel A kompjuter ördöge

• Tillmann József A.: Földönkívüliekben utazók Kozmikus kapcsolat
• Bóna László: Nap a sötétkamrában A szférák filmjei
• Barotányi Zoltán: Űristenek alkonya Mennyből a filmek
• Trosin Alekszandr: Furcsa idő Levél Oroszországból
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: Pasztellfilm – szamár farkával festve Mi, húszévesek
TELEVÍZÓ
• R. Hahn Veronika: A nyerő Négyes Brit filmpénz
• Róka Zsuzsa: Mit sírnak ezek? Francia filmpénz
• Tuza Andrea: Ajándék a csizmában Olasz tévé, olasz film
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Szabadság, szerelem Pannon töredék
• Forgách András: Kemény költészet Tűzvirágok
• Csejdy András: Belül minden fekete Az utolsó belövés
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Ördögsziget
• Bori Erzsébet: Mediterraneo
• Ardai Zoltán: A tiltott nő
• Békés Pál: Fele/más
• Takács Ferenc: Emma
• Báron György: Dobermann
• Békés Pál: A vadon foglyai
• Beregi Tamás: Tősgyökér
• Bori Erzsébet: Hercule és Sherlock
• Tamás Amaryllis: A sámán ereje

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vizuális erőszak

Filmerőszak

A kígyó mérge

Mihancsik Zsófia

A tévéből, moziból, számítógépből egyre nagyobb dózisban és egyre hatásosabb formában jut el a gyerekekhez az agresszió. Kell-e, lehet-e a médiaerőszak ellen védekezni? Beszélgetés Ingusz Iván pszichológussal és Balassa Péter esztétával.

 

Az ENSZ oktatási, tudományos, kulturális és kommunikációs szervezete tanulmányt tett közzé, amelyben azt vizsgálta, milyen szerepet játszik a média a tizenkét éves gyerekek életében. A vizsgálat – sok más elődjéhez hasonlóan – arra a megállapításra jut, hogy a média által közvetített agresszivitás az erőszak kultúráját erősíti: az erőszakmentes megoldások helyett az erőszakot teszi sikeres és kívánatos életstratégiává. A tanulmány szerint a gyerekek 40 százaléka nem tudott különbséget tenni a médiában látott jelenetek és a saját élettapasztalatai között. A tanulmány alapjául szolgáló vizsgálat szerint Európában gyakorlatilag minden gyerek (99 százalék) hozzáfér a televízióhoz. A világban ez az arány 93, de Afrikában is 83 százalék. A gyerekek átlagosan három órát töltenek naponta a televízió előtt, otthoni tanulásra két órát, játékra, a barátaikra másfél, olvasásra 1,1 órát fordítanak. Példaképeik közt első helyen (30 százalékban) az akciófilméi hősei állnak, őket a rockzenészek követik 18,5 százalékkal.

 

 

Tiltott játékok

 

Ez a tanulmány abból a feltevésből indul ki, hogy a nagy tömegben ránk zúduló erőszakos látvány a primitív, az elsődleges agressziókiélési módokat erősíti fel. Tapasztalatai szerint igaz-e ez a feltevés?

Ingusz Iván: Az az agressziómennyiség, amely manapság rádől a gyerekekre, tényleg sok, mert feldolgozhatatlan. A gyereknek még nincs kifejlett védekezési módja, hiszen az énje, amely az elhárítást és a védekezést intézi, még alakulóban van. A pszichológusok sokáig úgy gondolták, hogy semmiféle rossz hatásuk nincs ezeknek a filmeknek, a gyerekek kiélik fantáziájukban az agressziót, és a feszültség ott is cseng le, tehát körülbelül úgy működik az egész, mint egy futballmeccs: ha gólt rúgnak, a tónus megfeszül, ha gyilkolnak, attól függően, hogy az áldozattal azonosítjuk-e magunkat vagy a gyilkossal, frászt kapunk a félelemtől, illetve mi is emeljük a kést a tévé előtt vagy a moziban. Aztán kiderült, hogy ez egyáltalán nem úgy működik, hogy ha jó családja van az embernek, stabil az érzelmi környezete, akkor nézhet ilyen filmeket. Ugyanis az agresszió hatása hasonló, mint a szexuális abúzusé, ami azért igazi trauma, mert olyan korban éri az embert, amikor még nem tudja fölfogni, mi történt vele. Erotikusán nem azon a szinten van egy gyerek, mint egy felnőtt, ezért még a korai szexuális felvilágosítás is zavart okoz a gyerekben: hiába látja, hogy van a punci meg a fütyi, hiába mondják el neki, hogy az mire való, nem érti, nem érzi, képtelen átélni, ezért nem is tud vele mit kezdeni, megzavarja. Az erőszak látványa ugyanilyen logika szerint értelmezhető: olyan korban éri a gyereket, amikor egyrészt még jelen van benne a primitív agresszió, a szadisztikus ösztönimpulzus – szétszedi a bogarakat, kitépi a legyek szárnyát –, ezt erősíti fel benne, másrészt az irrealitás világában tartja, azáltal, hogy azt sugallja, a világ is ilyen. Az erőszak korai sulykolása tehát olyan belső lelki tartalmat tart fönn, amelynek tulajdonképpen szép csendben el kéne apadnia.

Mert a szocializáció, a felnőtté válás annak a megtanulása, hogyan kell a saját ösztöneinket féken tartani, illetve a kulturális normáknak megfelelően használni?

– Természetesen. Ráadásul a képi világnak van még egy jellemző tulajdonsága: elveszi a fantázia elől a terepet. Persze a kép ¡s fantázia, de ezek a képi kódok annyira behatároltak, hogy nem hagyják meg a saját fantázia terepét.

Mi a különbség aközött, ha a nagyanyám felolvassa nekem a Jancsi és Juliskát, vagy ha megnézek egy Tom és Jerry filmet? Hiszen mindkettőben van halálos agresszió.

A mese hallgatása közben a gyerek képzeleg. Képek jelennek meg benne, és azok az ő képei. Az olvasott mesének tehát van szimbolikus tartománya, a Tom és Jerrynek nincs. Ráadásul a kisgyerekek tudatában a halál visszafordítható. Olyan, mint az elalvás. Azért riadnak föl ijedten éjszaka, mert halálfélelmük van. Ami persze nem igazi halálfélelem, majd csak felnőtt korban lesz azzá, hanem szeparációs félelem. Ha a gyereket beadják a bölcsődébe, úgy érzi, hogy meghalt, hiszen nincs ott az anyja. Ezért is veszélyesek ezek a rajzfilmek, hiszen a halál úgy jelenik meg bennük, mint valami vicces játék. Tom és Jerry folyton fejbeverik egymást a palacsintasütővel, ettől folyton kinyúvadnak, de folyton fel is támadnak. Sok életük van. A rajzfilmek relativizálják a halál tényét, és semmiképp sem azt a tapasztalatot erősítik, hogy a mama hiánya még nem jelenti a saját halálukat, mert a halál egyszeri és visszafordíthatatlan.

– Nem erősebb az a tapasztalat, amelyet a valóságban szerez egy kisgyerek?

– De igen. A gyerekek nem hülyék, egy adott életkor után már nem hiszik el, hogy visszafordítható a halál, megtanulják a bogár vagy a nagymama halálából. Csakhogy a belátás, a tudatosság mellett ott az érzelmi tudás, és a kettő nincs teljes szinkronban senkinél. Ha nagyon „szétnyílik az olló”, az zavarokat okoz. És jó dolog visszamenni a fantáziába, ahol egyrészt nincs halál, másrészt folyton halál van, gyilkosság van, de lehet azonosulni a hősökkel. Ráadásul borzongani jó, jó felülni erre a hullámzásra. De mindez nagy mennyiségben már felforgató erejű.

Miért jó borzongani? Miért jó félni? Miért keresünk olyan helyzeteket ezekben a filmekben, sőt az olvasmányainkban is, ahol olyasmi történik velünk, amit egyébként nem szeretnénk?

– Épp azért, mert nem velünk történik, mégis átélhetjük. Mindenkinek van kisebb-nagyobb traumája, szeparációs félelme, a halállal kapcsolatos ilyen-olyan rossz gondolata, és ezeket jó öblögetni a lélekben, mert így tudja őket feldolgozni az ember. A rabló-pandúr játékba például mindenki beleviheti a saját lelkét: meg tudja oldani a helyzeteit, ki tud békülni a haragosaival, igazságot tud tenni, ráadásul ezt újra meg újra eljátszhatja. A filmet nézve nem tud úgy hozzájárulni a történethez, hogy azzal feldolgozza a saját problémáit. A film inkább csak csiklandozza a feszültségeket, amelyek egy gyerekben egyébként is benne vannak, csak éppen – mint a valóságos csiklandozásnál is – nem a feloldódás felé visz, hanem állandó irritációban tart. A számítógépes játékokról most nem is beszélek, ahol a gyerek maga csinálhatja végig az öleseket, azonosulhat velük. Ez tényleg a primitív ösztönöket erősíti fel. Ennek tulajdonítom, hogy a gyerekekben tapasztalataim szerint nyersebb az agresszió, mint korábban, és kevésbé tudnak játszani is, külön meg kell tanítani rá őket.

A számítógépes játékot is játéknak hívjuk. Mi a különbség a rabló-pandúrhoz képest?

Megint csak az, hogy nincs vagy nagyon erőltetett a szimbolikus tartománya. Amit készen kapunk, sohasem lehet ugyanolyan, mint amit a saját lelkűnkből építünk föl. Egy gyereknek a készen kapott fantáziavilághoz hozzá kell igazítania a sajátját, különben nem tud jól játszani. De a készen kapott sugallatok nem ugyanazok, mint a saját sugallatai. Nem ő építi fel a játékot a saját agressziós menete szerint, mint mondjuk a habozásnál, ahol azért tépi ki a kígyó nyelvét, mert fél, hogy az megharapja a majmot, akit meg akar védeni. A bábozás is megjeleníti a gyerekben rejlő agressziót, de ott a történetet, a konfliktusokat ő építi föl. A Doomban ez fordítva van: valami készen kapottal kell azonosulnia, ami nemegyszer jóval agresszívabb, mint az ő agresszivitás-szükséglete. Ráadásul becsábít a játékba, hiszen felkínálja neki, hogy hős legyen.

Azt hiszem, nem egyszerűen hős lesz: ez a játék azt diktálja neki, hogy szerezzen abszolút hatalmat, az ölesig terjedő hatalmat a másik fölött.

Ezért mondom, hogy a primitív ösztönöket, az eltaposás attitűdjét erősíti fel. Márpedig ezek integrálhatatlanok. Nem mindegy, hogy az ember képzeletben küldi el az anyját a francba, sőt, még azt is gondolja, hogy dögöljön meg, vagy hogy ezt el is játszhatja a kedves mamával.

– De bűntudata is szokott lenni az embernek, ha ilyet gondol, nem?

– Csakhogy itt nem magától jutott eszébe, hanem készen kapta a felhatalmazást valami olyasmire, amiről egyébként tudja, hogy tilos. Ezzel együtt is igaz, hogy egy viszonylag ép gyereknek ilyenkor bűntudata van, mint mindenkinek, akiből akarata ellenére kicsúszik az agresszió. Automatikusan belép tehát a lelkiismeret. Egy kamaszgyerek ilyenkor ugyanazt érzi, mint a maszturbációnál: hogy nem ura önmagának. Ezért aztán folyamatosan maszturbálnia kell, hogy lássa, ő szabályozza-e a saját testét, vagy a teste uralja őt. Meredek a párhuzam, de kicsit az agresszióval is ez a helyzet. Ráadásul az agresszív filmek és játékok esetében kollektív az élmény, tehát a bűntudat is kollektivizálódik, megoszlik a felelősség. És azért kell folyton ismételni a játékot, mert előhoz egy problémát, amely aztán nem hagyja nyugodni – ez a csiklandozás benne –, ráadásul nemcsak bűntudatot okoz, hanem jó érzést is. Különben is, minden, ami tilos, vonzó. Aztán lefut egy ilyen számítógépes játék első generációja, de jön a következő, amelyben még inkább ráerősítenek ezekre az ösztönökre. Ezért lesznek ezek a gyerekek a számítógép rabjai, mert újabb és újabb változatokkal tartják őket a játékok vonzásában, ezáltal az irrealitás szférájában. És az irreálisba nem rossz bemenni. Csak ott maradni nem jó. A baj az arányokkal van, mert nem mindegy, hogy az ember egy irreális világba fekteti az energiáit, és éjt nappallá téve játszik, vagy az irrealitásban csak a realitást piheni ki.

– Laikusként úgy gondoltam, hogy a szexuális abúzus is, a kamaszkori szexuális érés is részben azért okozhat lelki sokkot, mert a szexualitás kulturálisan az egyik legtilalmasabb terület az ember életében. Azért lepett meg a párhuzam, mert az agresszió nem ilyen. Beszélni lehet róla, és különféle fokozatai nyilvánosan is kiélhetők.

Az ember akkor él kényelmesen, ha a benne létező ösztönök nem vetik szét az énjét. Egy hisztis gyerek személyisége, aki ledobja magát a földre, mert tehetetlen, hiszen megütni nem tudja a szüleit, őrjöngés közben szétesik. Ezt a hisztit hagyni kell lefutni, nem szabad fölerősíteni szidalmazással, pofonokkal – néha persze igen, de azt minden szülő kitapasztalja, hogyan lehet újra „összeszedni” a gyerekét –, mert a hisztéria elmúltával helyreáll az én integritása. Ha viszont egy ösztönimpulzus annyira fölerősödik, hogy összeegyeztethetetlen lesz az énnel, tehát kicsúszik a kormányzás alól, az minden életkorban ijesztő dolog. Fejlődéslélektanilag normális esetben szép lassan, fokozatosan jönnek elő az ösztönök: az erotika nem alvó rendszer, az nem úgy megy, hogy a szexualitás egyszercsak betör az ember életébe. Baj akkor van, ha ez a fokozatosság felborul. Ha túl nagy adagokban jön akár a szex, akár az agresszió, beépíthetetlenné válik. Amikor egy kisgyereket teletömnek étellel, kihányja, Ha viszont úgy adagolják neki az ételt, hogy kényelmesen megrághatja, játszhat közben a kezével, a mamájával, akkor nem lesz hasfájós. Ráadásul ha a túladagolás egy amúgy is meglévő ösztönimpulzussal találkozik, nem lehet vele mit kezdeni, nem lehet belőle építkezni, az embernek folytonosan kényelmetlen érzése lesz – ez a felnőttekre ugyanúgy vonatkozik, mint a gyerekekre –, és kénytelen ideológiát találni a fölösleg levezetésére (azért vertem meg, mert elvette a radíromat), noha ő maga is érzi, hogy nem ez az igazi ok, tehát a levezetési kísérlet is csak a kényelmetlenségérzést erősíti benne.

A szexuális változásokra föl lehet készíteni – értelmileg is – egy gyereket: először csak a pillangókról és a kiskutyákról szoktak mesélni, aztán már az emberi biológiáról is. Az agresszió feldolgozásában is ugyanígy a segítségére lehet lenni?

Szerintem az erotikus többletet sem lehet így levezetni. Mesélhetek én neki a pillangók nászáról, de mi van, ha közben a papa pornókazettáit nézegeti? Kiröhög a pillangóimmal együtt. Ezek a gyerekek sokkal felvilágosultabbak, mint a korábbi generációk voltak. Ám ha túl korán kerül a kezükbe pornófilm – márpedig sok gyereknél ez így van –, túlerotizálja őket. Egyébként az egész világ ebbe az irányba hat, a játékfilmek is, de a hirdetések is az utcán, a tévében. A gyerekek imádják a reklámokat, mondogatják, éneklik őket, még akkor is, ha sokszor fogalmuk sincs, miről beszélnek, hogy mire való a nőknél az az izé, ami nem engedi át a nem tudom mit. De beléjük van ültetve.

Milyen lesz azoknak a gyerekeknek a felnőttvilága, akiknek a környezete ma túl van erotizálva és agresszióval telített?

– Nem tudom. Extrapolálni lehet csak. Freud idejében még volt hisztéria, akkoriban még rendes neurotikusok voltak. A mai generációban csökken a neurózis, inkább a nárcisztikus patológiák jelennek meg: a borderline, azaz a neurózis-pszichózis határán táncoló kórképek. Ezeknek az a lényegük, hogy az ember nem az elfojtás révén tartja kordában a rossz lelki tartalmakat.

Ez azt is jelenti, hogy nyíltabb a személyiség, áttekinthetőbbek a viszonyai?

– Nem nyíltabb. Kaotikusabb. Ahol az elfojtás, tehát a primitív mechanizmusok elfedése jól működik, ott jó az élet is. Ha az elfojtás nem teljesen sikeres, kicsit kiszivárog mögüle a rossz, az zavart okoz a lélekben, a tudatban. Ezek a filmek és játékok a primitív, még az ödipális, tehát az ötéves kor előtti mechanizmusokra utaznak a nyers agresszióval, szexszel, az indulati élet szabad kiélésének mintájával. Hatásukra összekeveredik az elfojtás az elfojtás előtti életkor elhárító mechanizmusaival, vagyis a megalomániával, a mindenhatóság érzésével, amit egy csecsemő is rendszeresen átél, hiszen tapasztalja, hogy ha egyet pisil, máris körülötte sürög a család. A nárcisztikus kórképek is így működnek: csak azt a helyzetet tudom elfogadni, ahol az én vágyaim teljesülnek, ahol lélektanilag engem tükröz a környezetem. Miután a valóság ritkán alkalmazkodik ehhez a vágyhoz, ezek az emberek folyamatosan a totális kisebbrendűség érzését élik meg, és ilyenkor igazi nagyzási őrületekkel kompenzálnak vagy a fantáziában, vagy a valóságban. A nárcisztikus ember nem tudja megkülönböztetni, felcseréli a rosszat és a jót, és nem tud igazán kötődni a kapcsolataiban sem, hiszen a kötődés igazi függőséget, szeretetteli függőséget alakít ki, ami veszélyes számára, mert a kötődésben elvész a hatalma. Ezért vagy alárendeli, örökbe adja magát a másik embernek, vagy fölé akar kerekedni. Mindannyian szimmetriára törekszünk a kapcsolatainkban, és ennek során hol fönt vagyunk, hol lent, és mert egyik sem kellemes állapot, vágyakozunk az egyensúlyra. Ezzel szemben az előbbi viszonyulási mód merev pozíciókat jelent, ugyanis az a fantázia van mögötte, hogy nekem ilyennek vagy olyannak kell lennem. És kizárja a másik ember teljes személyiségének az elfogadását, sőt a megismerését is, hiszen a nárcisztikus személyiségnek mindig csak egy-egy részaspektusra van szüksége a másikból. Úgy is mondhatnám, hogy számára a másik ember saját belső lelki életének egy csavarjává válik, és néha épp azért nem tud szabadulni tőle, mert saját személyiségének részévé tette ezt a csavart. Ezek patologikus formációk, és nagyon törékenyek is egyben. Az elfojtásnak ezzel szemben az az előnye, hogy békét teremt a személyiségben. Ahol kevesebb az elfojtás, ott előtörnek a tudattalan dolgok, és ha előjönnek, sokkal reálisabbnak tűnnek. Ilyenkor lényegében az történik, hogy az illetőben tudatosul, hogy mondjuk gyilkolni akar. Nem jó érzés úgy futkosni a világban, hogy félnem kell önmagámtól, mert ha meglátok egy kést, úgy érzem, bele tudnám vágni a másikba.

Bár ezt nyilván személyisége, családi háttere meg kultúrköre válogatja. Merné mondani, hogy amit az imént felrajzolt, az ma tendencia?

– Igen, merem, hiszen látom, hogy a klasszikus értelemben vett neurotikusok száma csökken. Én egész pályafutásom alatt egyetlenegy klasszikus hisztériással találkoztam. A patológiák elcsúsznak a nárcizmus irányába. Persze igen nagy az átfedés a neurotikus-nárcisztikus-borderline esetek közt, itt inkább hangsúlyokról van szó, arról, hogy a belső problémáknak melyik feldolgozása jellemzőbb. De határozottan állítom, hogy ilyen eltolódás megfigyelhető. Hogy ezt aztán az erőszakos filmek okozzák-e...? Inkább azt mondanám, hogy a nyílt erőszak ennek a világnak a jelensége, amelyet a filmek részint közvetítenek, részint föl is erősítenek.

 

 

Túlélés-terápia

 

A kultúra, elsősorban az európai kultúra milyen belső biztosítékokat teremtett arra, hogy a különféle alkatú, képességű, szocializáltságú emberek nyílt erőszak nélküli együttélését lehetővé tegye? Milyen erkölcsi gátakat emelt ennek érdekében, és ezeket mire alapozta? Másfelől milyen közösségi technikákat talált ki rá, hogy intézményesen levezessen, kiélhetővé tegyen olyan indulatokat, amelyeknek nem szabad rendszeresen működniük egy közösségben?

Balassa Péter: Egy közösség – legyen az nép, törzs, család vagy akár Európa – ugyanúgy az önfenntartásban gondolkodik, mint az egyes ember. Ennek két eleme van, az önvédelem és a támadás, mindkettő az agresszív ösztönökhöz tartozik. A fékentartásukra szolgáló technikák jó pár ezer éve a vallási, a jogi, illetve az újkori társadalmakban az erkölcsi szankciók, illetve a nevelés, amelynek révén egy közösség ezeket a normákat és magát a kultúrát is beépíti a tagjaiba. Természetesen nem ugyanolyan mértékben és nem ugyanazt várja el minden tagjától: hogy kitől mit, az a mindenkori társadalmi hierarchia függvénye. A hierarchia csúcsán, ahol a vallási, jogi, sőt olykor az erkölcsi hatalom birtokosai találhatók, jogilag körülbástyázott módon megengedettek olyan cselekedetek, amelyeket ha megfosztunk a jogi és ideológiai lepeltől, színtiszta erőszaknak is nevezhetünk. A törvényesen kiélhető erőszak a hierarchia alsóbb részeiben természetesen nem megengedett, ezért aztán Európa története a mai napig szegénylázadások láncolatából áll. Hogy aztán mi az, amit erőszaknak tekintenek egy adott korban? Itt van például a nemzeti önvédelem vagy a honvédő háború esete. Stromfeld Aurél, aki a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke volt, azért nem kötelet kapott 1921-ben, mert, habár a Tanácsköztársaság idején, honvédő háborút vezetett a cseh és román betolakodók ellen. Vagy itt van a nagy honvédő háború: sztálinizmus, terror, Berija, de azt nem lehet vitatni, hogy az orosz nép többsége joggal védte az orosz földet a németek ellen. Hogy a társadalom fenntartása szempontjából mit tekintünk jogos erőszaknak és mit puszta ölesnek, azt olykor meglehetősen bonyolult feladat eldönteni.

És azt mi határozza meg, hogy milyen súlyú és jellegű szankciókat használ egy társadalom az erőszak ellen? A jogot, amely azonnali megtorlással fenyeget, a vallást, amely már bonyolultabban működik, mindenesetre nehezen lehet kitérni a tiltásai elől egy erősen vallásos társadalomban, vagy az erkölcsöt, ami, elvileg, szabad választást biztosít az egyénnek?

Tudomásom szerint a régi jogban volt egy olyan procedúra, hogy az állami hóhért, miután a jog által kiszabott halálos ítéletet végrehajtotta az elítélten, egy formális tárgyaláson megvádolták emberöléssel, majd fölmentették. Én ezt nagyon fontos és bölcs dolognak tartom, ez ugyanis azt jelenti, hogy még ha jogilag megalapozott is az erőszak, a társadalomnak tudnia kell, hogy ölni tilos, és felelősségrevonás jár érte. Félve jegyzem meg, mert úgy gondolom, hogy a hivatalos vallások és egyházak kivéreztek az idők során, Mesélhetek hogy a „Ne ölj!”, ez a végső parancs, amelyet Jahve Mózesnak adott, csak akkor működik, ha van egy társadalmi megegyezés arról, hogy teremtett lények vagyunk, hogy az emberi létezés nem esetleges, nem véletlenszerű, nem pusztán vak anyagi folyamatok következménye, hanem van valamiféle jelentése annak, hogy egy ember itt van. Ennélfogva nem áll módomban teljes mértékben rendelkezni sem a saját életem, sem a másoké fölött.

– Miért kellene ehhez Isten, és miért kellene ehhez teremtés? Miért nem lehet ez elvi-erkölcsi meggyőződés?

Én nem beszéltem Istenről. De úgy gondolom, ha ezt a tudást kiiktatjuk, rettenetesen sok minden megtörténhet. Csak azért nem történik meg, hogy mindenki mindenkit lelő a nyílt utcán, mert akkor egy társadalom önvédelmi képességei annyira meggyöngülnének, hogy az már a hatalom birtokosainak sem érdeke. Az önvédelemnek viszont szüksége van valamely mindenki által elfogadható megalapozásra, s ez az, hogy nem pusztán a magamé vagyok.

Én úgy gondolom, nem pusztán a kényszer, nem is a teremtett világba vetett hit tartja féken az emberben a legszélsőségesebb agressziót, vagyis az ölési hajlamot, hanem az az igen régóta létező, később kultúrává és erkölcsi normává váló tapasztalat, hogy közös érdek az erőszakos hajlamok fékentartása, illetve az a beleérző képesség, amely megérteti az emberrel, hogy valóban nem kívánhatja másnak, amit magának sem akar. Vagyis az, hogy képes érzelmileg is és racionálisan is kiterjesztőleg értelmezni a saját ösztöneit.

– Kétségtelen, hogy az önfenntartás nem tisztán individuális ösztön. Kell hozzá a szűkebb és tágabb környezet. De hogy mit tekintünk erőszaknak, továbbra is relatív. Másrészt ez a rettenetesen erős ösztön, az önfenntartásé, pontosan ugyanaz, mint a teremtményi mivoltunk fel nem adása. Ugyanis nem tudunk magunk mögé kérdezni, nem tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy miért akarunk élni, és ennek érdekében miért nem vágjuk át kölcsönösen egymás torkát. Csak azt mondhatjuk, hogy azért nem, mert az a tény, hogy itt vagyunk, kell hogy jelentsen valamit, tehát ragaszkodunk hozzá. Jelentést kell tulajdonítanom a saját létezésemnek. Ha ezt nem teszem, marad az erkölcsi nihilizmus, ami az önfenntartási ösztönnek is a halála.

– Ön szerint tehát van egy befoghatatlan tartomány az ember önképében, amelyik hozzájárul ahhoz, hogy féken tartsa a saját agresszivitását?

– Igen, méghozzá szublimáltan erőszakos eszközökkel fogom vissza magamban a destruktív erőszakot, hiszen amikor a saját tagolatlan erőszakkésztetéseimet tilalmazom vagy szabályozom, az maga is erőszak. Destruktív erőszak maga az öles, konstruktív erőszak az öles tilalma, például a jogi tiltás, de hogy az erőszak mikor minősül ilyennek vagy olyannak, az már kultúra- és társadalomfüggő.

– És az mitől függ, hogy egy társadalom önszabályozása inkább ezzel vagy azzal a megtanulandó, beépítendő önfékentartási eszközzel él? Hogy jogilag ¡s szankcionáltat! rabszolgasorban tart, mert nem felelek meg bizonyos normáknak, vagy megpróbál eleve úgy nevelni, hogy az isteni tekintéllyel belémsulykolja a tilalmakat, vagy azt mondja, hogy elegendőek a differenciált erkölcsi normák, és legfeljebb a választásaimban próbál orientálni, egyébként rám bízza a dolgot?

– A döntés emberi kiváltság, hiszen az embernek nem környezete, hanem világa van, s ez mindig alternatívát jelent – ebből van levezetve az egész zsidó-keresztény liberális szabadságfelfogás. Az erkölcs tehát mindig a szabadságról szól, hiszen döntési lehetőséget biztosít. De a szabadság itt azt jelenti – amit a felvilágosodás nagyjai hangsúlyoznak –, hogy ha már döntöttél, nem vagy szabad többé. A döntésnek ugyanis következményei vannak. Tehát csak a döntés szabadsága abszolút, nem a szabadság maga. Mondhatom azt, hogy az embernek szabadságában áll a saját egoizmusát kifejező erőszakos megoldásokat választani, de nyomban hozzá kell tennem, hogy akkor ilyen és ilyen következményekkel kell számolnia. Ez az egyik liberális felfogás. A másik Kanté, aki azt mondja, hogy az ember kiválasztott lény, akiben erkölcsi lelkiismeret működik, elvileg még a legutolsó csirkefogóban is létezik a bűn tudása, következésképp nemcsak jogi szankciók biztosítják, hogy a bűnös szembesüljék saját bűnével és tettei következményével, hanem saját belső erkölcsi énje is. Hozzáteszem, hogy még ha ez a belső erkölcsi én nem egyformán erős is mindenkinél, építeni kell a létezésére, és lehetőleg csak a teljes hiánya esetén kell bárkit is azzal konfrontálni, amit tett. Természetesen ez az erkölcsi én is az erőszak egyfajta szublimációja. Mondhatjuk úgy is, hogy ember az, aki képes elfojtani, képes külső kényszer nélkül is belsővé tenni a tiltást. A modernitás nagy felismerése az, hogy az ember szakadékos, duális lény – agresszív csúcsragadozó, viszont pontosan tudhatja, mi a jó és a rossz –, és ezt a dualitást nem lehet megszüntetni, csak szabályozni. A modernitás története nem más, mint az erről a szakadékról való gondolkodás története. Ezért nem tartom lezárhatónak a modernitást, a felvilágosodást. Állandó gondolkoznivalót jelent, hogy mit kezdjünk önmagunkkal, ha már az ember ilyen – ahogy Vörösmarty mondja, aki tökéletesen up to date volt a modernitással – „Isten arcú sár”.

Ha már Vörösmartyt említi: ő a saját szakadékosságát és az önmaga meg a világ ellen irányuló agresszív késztetéseit először megpróbálta versben levezetni. Aztán úgy döntött, hogy ez a szublimációs eszköz alkalmatlan –, ezért fogta, és megsemmisítette saját elfojtásának produktumait: elégetett jónéhány öregkori verset.

– Szerencsére csak kevés versét égette el. Inkább ivott, hogy le tudja szedálni a benne lévő gyűlöletet és agressziót. Fontane mondta, aki öregkorára lett az egyik legnagyobb német író, hogy „segédkonstrukciók nélkül nem megy”. Vörösmarty, Ady ivott, Csáth Géza, Kosztolányi kábítószerezett: ha már a bennem lévő állattal kell állandóan küszködnöm, akkor már inkább az önveszélyes élet. Már csak azért is, mert ez az állat emberi állat: nem alszik el nyugodtan, ha megkapta, amit akart. Sohasem elégül ki. Végtelenített vágy működik benne, telhetetlen, és ez az erőszakra is vonatkozik. Ferreri Nagy zabálás című filmje nemcsak arról szól, hogy nincs semmiféle jelentése annak, hogy itt vagyok, akár szét is zabálhatom az életemet, hanem arról is, hogy az erőszak nemcsak kifelé, hanem befelé irányuló expanzióként is kiélhető.

– De nemcsak Vörösmartynak meg Ferrerinek szublimációs eszköz a művészet, hanem számomra is az, aki elolvasom, megnézem a műveiket. Mitől csillapítja bennem is a vágyat, mitől teszi legalábbis időszakosan elviselhetővé az agresszivitásomat?

Azért képes rá, mert a művészet mindig felismerés, felismertetés és szembesítés. Gondoljon Nádas Péter híres példájára, amelyet állandóan fölhasznál a regényeiben, az esszéiben: III. Richárd, amikor még nem III. Richárd, csak Gloster hercege, az általa megöletett ember ravatala mellett elcsábítja Lady Annát, az özvegyet. Azon túl, hogy ez a drámairodalom egyik nagy pillanata, legalábbis két megközelítése lehetséges: egyrészt, hogy micsoda szörnyeteg ez a Gloster, illetve, hogy micsoda szörnyeteg Lady Anna. Másrészt, hogy mekkora zseni ez az ember! Gyönyörködtet a tehetsége, a benne rejlő csábítási erő, még akkor is, ha szemétségre használja. Vagy itt van Don Giovanni. Nők szokták mondani, hogy Mozart operájának első felvonásában Zerlina és Don Giovanni kettősét, a La cidarem la mano-t hallgatva még akkor is elomlanának Don Giovanni lába előtt, ha tudják, mi lesz a sorsuk. Don Giovanni egy gaz csábító. Másfelől egy gyönyörűségesen és kivételesen gyöngéd férfi. A művészet pontosan tudja, sőt, igazán csak a művészet tudja, hogyan ellentmondásos az ember, és hogyan működik benne az a bizonyos szakadék. Éppen ezért a művészet szublimációs ereje, a szembesítés drámai, katartikus erejénél és képiségénél fogva, hatalmas. Ugyanis az olvasmányt is, a zenét is képpé alakítom a fantáziámban, saját élményemként élem meg. És még valami: a művészet olyan többletet jelent, amellyel sem a filozófia, sem bármely racionális megismerő tevékenység nem rendelkezik, hogy ugyanis a szépség, az esztétikai élmény révén felülmúlja az erkölcsi ítéletet. Nem szankcionál, nem tilt: bemutat. Nem nihilista módon, mert az egész erkölcsi képet megmutatja, de a kép sajátossága az, hogy nem fordítható le közvetlenül erkölcsi ítéletekre. Ezt nevezik a művészet autonómiájának. De ez az autonómia, amellyel a művészet képes fölébe nőni az erkölcsiségnek, nagyobb erővel gyógyítja az erőszakot is. Tehát csak azt mondhatom én is a valódi bölcsek nyomán: minél több művészetet mindenkinek!

Itt jön a nagy kérdés: ml van akkor, ha ez a művészet úgy kulturális alkotás, hogy nem erről a szakadékról, nem az ellentmondásosságunk szépségeiről és nem is a választásaink horrorjairól szól, hanem ehelyett azt sugallja, hogy az erőszakos önérvényesítés a világ természetes rendje? Mi van, ha azt látom, hogy nincs dilemma, nincs alternatíva, csak erőszakos közeg van, amelyben csak az erőszak révén lehet túlélni is?

– A művészet fogalma teljesen átalakult az utóbbi évtizedekben: igenis tömegművészetté vált. Amiről én beszéltem, csak egy mozzanata a mai művészetfogalomnak, A mai művészetben az zajlik, ha ez még művészet, amit említett. Én itt sem ítélkeznék keményen, és nem lennék anakronisztikusan finnyás. Az amerikai tömegfilmnek van egy, a sajátos amerikai életformából és ethoszból következő alapstratégiája, a Dávid és Góliát szindróma. Figyelje meg, majdnem minden amerikai tömegfilm arról szó, hogy ki vagyunk szolgáltatva az alvilági szupertechnicizált hatalmaknak, és föl kell vennünk a harcot akár a magunk silány eszközeivel is, hogy a film végére mégiscsak megússzuk ép bőrrel a dolgot. Ennek a felfogásnak igenis van terápiás értéke, még ha csak földszintes is, ha egyszer az emberek kilencven százaléka úgy érzi, hogy ilyen léthelyzetben él. Ezen a földszintes módon ezek a történetek is arról beszélnek emberek millióinak, hogy hogyan legyenek szabad és önrendelkező lények egy olyan világban, ahol meghalt, elrohadt a szabadság és az önrendelkezés. És nemcsak a vigasz szintjén beszélnek róla: ellenállóképességre tanítanak.

Maga most egy másik amerikai típusfilmről beszél, ahol elemi emberi értékeket – a családot, a ragaszkodást, a szeretetet – fenyegetik a földi vagy túlvilági gonoszok, és a kisember, ha kell, erőszakkal kel védelmükre. De maradjunk a nyíltan és kizárólag az erőszakra szerveződő filmeknél, amelyek semmi mást nem akarnak, mint kielégíteni a ragadozó ösztöneinket.

– Erre is csak azt mondhatom, hogy ez egy dresszúra. Arra dresszíroz, hogy bírd ki. Ez valóban mélyen szint alatt van, és nem is tudok rá semmi jót mondani. Egyfajta hatalmi kommunikáció ez: a média, a tömegfilm hatalmi ágazat, és megállás nélkül minden este azt sugallja, hogy igen, ebben élsz, vedd tudomásul, és bírd ki, de azért ne vedd készpénznek az abszolút túlerőt. Kígyómérget ajánl az ellen a kígyómarás ellen, amelyben az embernek minden nap része van. Szerintem ez egyszerűen a tömegek fékentartásának az eszköze, más, mint amit korábban szublimációnak neveztem.

–Azt mondja, nem modellt ad, nem mintát szolgáltat, hogy csináld te is így, mert így tudsz csak túlélni?

– Abban az értelemben van fékentartó ereje, hogy azt sugallja, végső esetben az is normális, ha te is ezekkel az eszközökkel élsz. Ez a bajuk ezeknek a filmeknek. Ha az erőszak a törvény, ha ember embernek farkasa, akkor body buildingezz, tanuld a keleti harci művészeteket te is, hogy szükség esetén olyan erős és rafinált lehess, mint az ellenségeid, és tanulj meg úgy félni, hogy ne dögölj bele. Tehát féken tart, mikor azt mondja, hogy fogadd el, ha a világ ilyen, és fektesd az energiáidat a lehetséges túlélési technikákba. A végső sugallat és kívánalom azonban, ami e mögött van, az, hogy mindenki legyen egyforma. Ez is szocializáció, de egy olyan társadalomé, amely a félelmet, az erőszakot és a legprimitívebb egyenlőséget teszi létalapjává. De én itt elhallgatok, mert ez már egy teljesen szétesett világ.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/05 04-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3685