KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ments meg uram!

Báron György

Tim Robbins az újabb Altman-filmek ideális hőse. Könnyed, laza, kicsit nyegle és ellenállhatatlanul ironikus. Mint Eliott Gould és Donald Sutherland volt hajdan a M.A.S.H.-ben, mielőtt még formára gyúrta volna őket a filmipar. Talán azért tudtak ilyenek lenni, mert így vagy úgy, de mindhárman idegenek: nem a mindenható Módszer nevelte őket vérprofikká. Miként Hollywoodban idegen maga Altman is: ezért forgatta le épp ő a filmváros leggyilkosabb szatíráját, A játékost, Tim Robbinsszal. E tánchoz persze ketten kellenek, színész és rendező, hiszen rossz volt nézni, hogy az amúgy szemtelenül ironikus Robbins mily szánalmas ócskaságba keveredett a Jákob lajtorjájában, midőn egy egész filmen át kellett haldokolnia és rémálmodnia. Ez a haláldolog mély nyomot hagyhatott benne.

Rendezésbe fogott, kezdetben nem is rosszul, a Bob Roberts című politikai szatírája, amit a közelmúltban vetített a tévé, könnyed volt, kellemes és elegánsan zsúrfiús, akár maga Robbins. Igaz, abban önmagára osztotta a főszerepet, s a színész láthatóan megóvta a nagyobb ballépésektől a rendezőt. Aztán a kedves, frivol film után meggyőzhette: csinálna már valami komolyat, igazi drámát, olyat, amitől a Filmakadémia kérgesszívű tagjainak könny szökik a szemébe. S jött a Ments meg, Uram! S vele a kiszámítható Oscar-jelölések, s a díj az asszonynak, Susan Sarandonnak, aki amúgy tényleg jó, de ez csak súlyosbítja a helyzetet.

Mert a film menthetetlen. Robbins, ez a kedves fickó olyan terepre tévedt, ahol teljességgel illetéktelen. E filmje, bár igazából a halálbüntetés kérdését – úgymond – „boncolgatja”, igazából istenkísértő nagyratöréssel magáról a halálról kíván szólni. Mármost filmeken sokszor és sokan meghalnak, de ama filmek nem a halálról beszélnek; a Schwarzenegger- és Stallone-féle tömeggyilkos mozik a legkevésbé. E tárgyról nem lehet összehozni egy rendes mozit, Hollywoodban a legkevésbé. Remekművet – nagyritkán – igen: ha Buñuel, Tarkovszkij, Bergman áll a kamera mögött. Meg ócska, ízetlen giccset, mint tette azt Fosse a Mindhalálig zene haldoklójelenetében, s teszi ezt Robbins, midőn hosszan fényképezi a főhős, Sean Penn elmenetelét, azaz kivégzését, ahogy ürül szépen sorban a nyolc injekciós ampulla, előbb még mozog, néz az ember, majd renyhül a mozgás, üvegesedik a szem, mely végig a hősnőre tapad, ki karját kinyújtja felé, együtt imádkoznak. Mert ez a heppiend: a bűnös az utolsó pillanatban megtér az Úrhoz, mindenki szívébe béke költözik, a nővér, ha nem tudta is kihozni a halálraítéltet a kivégzőhelyről, elérte, hogy megbánja bűnét, tisztán kerül az Úr színe elé, s mi az Örökkévalóság kegyelme a még hátralévő, bűnben töltött évekhez képest? Sír a férfi, sír a nő, sírnak a rokonok, könny áztatja a vásznat. Ha mindez ironikusan hangozna, arról kizárólag a rendező tehet, ki oly ájtatos pátosszal és iskolás közhellyel vezeti elő a halálutat, hogy görcsös erőlködése óhatatlanul nevetségességbe fúl.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=367