KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mediawave

Mediawave

Tartós hullám

Csejdy András

Ezer nevezés. Kínaiak, dánok, tibetiek, szlovákok, ujgurok, németek, amerikaiak... Mintha a világ komolyabban venné a fényírók fesztiválját, mint mi magunk.

 

Győr híres város, kisfilmes körökben világhíres, a Mediawave miatt az. Csak kiejteni nehéz a nevét idegen nyelven, aki György, tudja, mire gondolok. Ezer film – ennyi nevezés érkezett az idei fesztiválra. Tartsunk itt most szünetet, és próbáljuk meg elképzelni, hogy ez mit jelent valójában, mennyi embert, energiát, időt. A pénzt ne firtassuk, az a fényírók válogatására éppen nem jellemző, jóllehet, az sem igaz, hogy pont fordítva van. Portugál, versenykategóriás, fikciós film: „Az üres moziban egy nő amerikai filmet néz, ami egy középkorú feleség őrült féltékenységtől és mély halálfélelemtől vezérelt furcsa bosszújának története”. Egy szinttel lejjebb, az előző nap látottak konzultációját követően forogni kezd egy munka egy lengyel ikerpár feléről, rettenetes, keserű, ironikus vízió az elmagányosodásról. A zsinagógában kifeszített vásznon műkormozott janicsárok rohamozzák a várfalat a gyerekszekcióban (Egri csillagok, 1968, rendezte Várkonyi), az SZF klubban pedig fiatal, pesti vagabundok olvasnak fel humoros nüanszokat a Sárkányfű című periodikából.

Hol van még az este.

Négy-öt helyszínen párhuzamos programok, kapcsolt és társított rendezvények, színházak, mozgásszínházak, bábszínházak, performanszok és kabarék, koncertek és táncmulatságok, irodalmi délutánok, folyóiratbemutatók, futball, népszínmű, perditakultusz, máriáshuncut, kínaiak, dánok, tibetiek, németek, amerikaiak, szlovákok, ujgurok, és a többi... Lajstrom, a teljesség igénye nélkül, jelzésértékűen legalább, mert már megint azzal kellett szembesülnünk, hogy ez a fesztivál, amelynek csak a lényege, közepe és apropója a mozgó kép, fontosabbnak tűnik a külföldiek számára, mintha annak az ezer filmnek az alkotója komolyabban venné magát és a Mediawave-et, mint mi magunk, a rendező város, a hazai képírók, és egyáltalán.

Nem akarok én senkit se kapacitálni, felnőtt ember azt tesz, amit akar, de megemlítek egy számomra kivételes, ritka alkalmat, két olyan órát, amikor azt éreztem, hogy jó, nagyon jó magyarnak lenni: egy este a zsinagógában a fesztivál idei logója, egy giccshatáron mosolygó, cserzett bőrű, nomád kisfiú festménye alatt a pódiumon a román származású, Londonban élő hegedűvirtuóz, Alexander Balanescu Bartók Béla gyűjtéseiből versenyt prímált a Muzsikás együttessel, és hiába keverte a technikus hazafiatlanul botrányosan a koncertet, ott, kérem, megállt az idő, megállt az ütő, tapintható volt az eufória és extatikus az öröm.

Előtte fél órával meg szégyelltem magam a fehér emberek nevében. Pedig nem könnyű zavarba hozni a magamfajta műholdinformált fásult tájékozottat, Hubert Sauper a Kisangani naplóval mégis megtalált, ugyanis felismertem az osztrák fiú alkotó- és élettársát, Várkonyi Zsuzsát, akit tíz év után a vásznon láttam először viszont, amint nyakában tangóharmónikával megnevettetett és megtáncoltatott egy sátornyi fekete szenvedő gyereket, törékeny, szőke bölcsészlány a dzsungelben.

Nehéz műfaj az Afrika-film, már túl sokat kellett bosszankodnunk segélykoncerteken, ahol temérdek jótékony kosztümös sztár farigcsált magának nimbuszt mások nyomorából, ennek a két fiatal európainak viszont sikerült máshogy, sikerült másképp. Kenyában voltak, vagy hol, segítettek beindítani az ottani televíziót, jött a hír a menekülőkről, hogy százezernyi szálkás hutu menekül a biztos halálból az esélytelen jövőbe, felsírták hát magukat az első vöröskeresztes gépre, hozzácsapódtak egy orvoscsapathoz, és harmincöt milliméterre rögzítették a tapasztalati valóságot. Egy huszonkilenc kilós apát. Egy nőt, aki sebesre járta a lábát, a gennyes kelésben kukacok tenyésznek, mellette egy ismeretlen, magára hagyott, hat hónapos csecsemőt, aki arccal a flórába temetve fekszik étlen-szomjan. Csőmellű kiszáradtakat, közömbös zavartakat, reménykedő nyomorékokat, méltóságteljes aggokat, és somolygást, haragot, játékosságot, utálatot azokban a tenyérnyi szemekben.

Ilyet nem mutat a doboz a nappaliban, a polgári miliők nyugalmába nem szállítják ráközelikben a hús-vér horrort, a vágóképezett iszonyt akkurátusan a jó ízlés határaihoz igazítják. Ami persze szimpla hazugság, káros és etikátlan médiaprakszis. Ez a játékfilmrendező meg odament, és elkészített egy becsületes munkát, amely nem riogat és nem kamuzik, hanem informál, felráz, és, hangozzék bármilyen ellentmondásosan, esztétikai élvezetet nyújt. És pont ettől lesz jó ez a film, éppen emiatt mutat komplex képet a buja őserdőben vonagló kiszolgáltatott roncsokról, a tehetetlenség kiváltotta dühről, hogy gyakorló orvosok szeme előtt haldokolnak csendben és méltósággal tömegek, miközben, hiába mindenha szándék, nem tehetnek semmit se, mert nincs tej a karonülőknek, nincs antibiotikum, takaró, de még élelmiszer se igen, késik a szállítmány, a segítség, késésben van minden és mindenki.

Sauper simulékony zenébe ágyazza az őserdő hangjait, ahol kell, vaksötét vászon fölött narrálja németes angolul egyes szám első személyben az eseményeket, és, ahol lehet, belekomponálja képeibe a stáb vagy az egészségügyesek egy-egy tagját, hogy véletlenül se érződjön, a felvevő egy etnográfus, antropológus, szamaritánus vagy zsurnalista vállán forog.

A film utolsó jelenetében a kamerát tartó lehajol egy ülő gyerekhez, és megkérdezi tőle, hogy van. Jól van, válaszolja. Tényleg? – kérdezi a kamerás férfi. Igen, jól, mondja a kis afrikai mosolyogva, mégsem hat az emésztéselősegítő kvázi-hepiend erőltetettnek, pláne, hogy az epilógusból értesülünk, a fegyvertelenül menekülők ideiglenes ENSZ-táborán rajtaütöttek, nagy részüket lemészárolták.

Nemigen beszélgettek a népek a moziból kifelé. Mentünk Muzsikásra.

Aprócska általános iskolás koromban játszottak a mozik egy dokumentumfilmet, az volt a címe, hogy Ez Amerika. Naná, hogy meg kellett nézni, nézni kellett legalább. Valami balos nímand készíthette az ő hazájáról, ami, olvasatában, aberrációk, perverziók és szánalmas bumfordiságok terepe, olyan hely, ahol kutyuskupiba hurcolják a négylábú kedvenceket, kukacos gilisztaturmixot shake-elnek uzsonnára, és ahol a csatornatöltelék patkánysültet lakmároz. A propaganda-ellenpropaganda mára a múlté, a rendszerfüggetlen baromságok megtalálták méltó helyüket a kereskedelmi tévécsatornák kuriózumbörzéiben, de azok a földalatti nutriaevők nem mentek ki a fejemből, ők jutottak eszembe a Menekülés New Yorkból jelmeztervezett véglényeiről, vagy amikor néha magam is láttam egy-egy hajléktalant beletűnni a peronvégi ovális feketeségbe.

A Nagy Alma az egyetlen város a világon, ahol non-stop nyitva a földalatti, egy megbízható statisztikai adat szerint cirka kétezer otthontalan lakik az alagutakban, és nem ám úgy, mint tette azt a hidrogénszőke, görkoris Christopher Lambert a franciásan radikális Metróban, dehogy, ott ugyanis nincsenek szépen fotografálható, körbecsempézett helyiségek, hanem vackok vannak, kutrucok és papundekli-rekeszek, vastag a koszos sötét, fémesen üvölt a vonat és a légvonat, vágni lehet a szutymák nyirkot.

Jacob Thuesen New York alattja Gerryről, a fekete homelessről és Johnról, a metrózsaruról szól. Meg a tömegközlekedési vállalat egészéről, a metropoliszról és lakosairól, vakondperspektívából mutatja meg nekünk a kiszorított, ráutalt, zárványlétbe rekedt veszteseket. És megint, ez a munka túlmegy a dokumentáláson, mert az erős anyagtól nem rezelt be a rendező, és bátran, invenciózusan formálta, gyúrta, szerkesztette alkotássá a tényeket. Videoklipet látunk, portrékat, filmesszét meg álfikciót, humorral körítve, derűs tálalásban, amitől semmi sem lesz csak fekete meg fehér, a jó és rossz és a csúf is különböző árnyalatokat kap.

John különben amatőr hobbi-komikus, olyan, aki kiáll egy mikrofonnal, löki a dumát, a közönség meg dől és borul. Hozott anyagból dolgozik, témában nem szenved hiányt, ahol ő tölti a napjait, ördög és pokol, az mindennek a legalja, szószerinti értelemben, ha tetszik. A Transit Police rendőreinek az a dolga, hogy felkutassák a csatornalakókat, kitessékeljék az odúkból, és rávegyék őket, hogy legyenek hajlandóak bemenni a menhelyre, pokróc, gyógyszer, szendvics és fuvar fedezve. Kapva kapnak az alkalmon, gondolnánk, de nem, mi, külsősök nem érthetjük, miért szabadabbak ott, ahol mi beleőrülnénk a szorongásba – úgy rettegünk mi a sötéttől, a patkányoktól és rovaroktól, mint ahogy fenyegető számukra az odafönti világ, amire egyre kevésbé, foszladozó nosztalgiával emlékeznek.

Gerry a kalauzunk ebben a sűrű rengetegben, minden állomást ismer, támaszpontja az, ahol Eddie Murphy nősült a Coming to Americában, tudja, hogy nem kéne, mégis rágyújt a metrókocsiban, és a film kedvéért felszínre jön, elmegy Queensbe, a házhoz, ahol született és ahol középosztálybeli nővérkéje él a családjával. Szerkesztett, hiteles dráma, hogy a férfi meg van rázva, nem a sminkesek keze nyomát dícséri.

Rengeteg vágással, roncsolással, úsztatással, lassítással és zenével darabolja fel nekünk a dán rendező a New York-i metrót, portrézik, elméláz, amatőröket instruál, álljanak helyt, pózt vagy odébb, alakítsák magukat, mondják a magukét. Az arányosan keveredő műfajok és stílusok, a megkapó narratíva és szenvtelen operatőri munka eredménye ez a ritka film.

Az előzsűri díját elnyert New York alatt egy blokkba került a megosztott első díjban részesült orosz munkával, Igor Malakhov kísérletével (A végzet maga. Egy álom). A fiatal történész korábban nem ismert tekercsekből állította össze az ő privát-archívumát az utolsó cár napjaitól a második világháborúig. Némán, hangi utómunkálatokkal. Mióta Forgács Péter hasonló dolgokkal foglalkozik, tudjuk, milyen hálás módszer ez, elsajátítható, míves szakfoglalatosság. Malakhov kicsit rosszabb helyzetben volt, mert retusált, kozmetikázott, cenzúrált történelmük képi feltámasztásához és újraértelmezéséhez sajátos és személyes rendezőelvet kellett találnia, mivel felismerte, hogy a közös, mitológikus, átpolitizált és banálisan civil kultúrkincs nem adja meg magát máskülönben. Az ő értelmezésében másnak tetszik a kenyér, a hullámzó búzamező, a fehér gyolcsba öltözött aratóparasztok hada, mint korábban bármely honfitársánál, máshogy tragikus a háború és másképpen vidám a béke, máshol megrázó az éhínség és karikaturisztikus az arisztokrácia, mint korábbi szovjet, posztszovjet munkákban.

Malakhov szerkeszt, halad időrendben előre, de ez édeskevés egy másfél órás dokumentumfilmhez, belső összefüggéseket kell teremtenie tehát. Mondjuk, egy katonalány célba lő a pisztolyával, egy repülőgép zuhanni kezd, egy légibalettező gépből véve látszik a pörögve közeledő földfelszín, megint a zuhanó gép, mosolyog a katonalány, civilek fürkészik az égboltot, gázmaszkot húznak a fejükre, becsapódik a gép, felhangzik az Internacionálé... A rendező azt tesz, amit akar, ismétel számára fontos, vagy egyszerűen szemet gyönyörködtető snitteket, ami nem csak strukturálja, hanem újabb és újabb jelentésrétegekkel gazdagítja a filmet. Ugyanaz az elefánt nem ugyanaz, mikor egy vásári komédiában pukedlizik, vagy ha átvérzett, gézbe csavart hadirokkantak előtt bókol.

Szép, hosszú film A végzet maga, sok humorral, helyzetkomikummal, valószerűtlen képekkel, amiket egészen egyszerűen jó nézni: egy zeppelint vontató csoportot például, e-e-júh-nyem, egy jancsósan meredező keresztet a homokviharban, amely körül lovasok keringenek, egy expresszionista megvilágításban guruló liszteszsákot, németalföldi havas festményeket idéző élet-halálképeket, vagy a gomolygó felhők mögött fokozatosan csökkenő holdat, amely, mintegy digitális kijelző, mutatja, hol tart a történelem, merre járunk a filmidőben.

„Olyan ez, mint az a régi, filozófiai kérdés, hogy ha egy fa eldől az erdőben, de senki nincs ott, aki hallaná, akkor az csap zajt, vagy nem...” öregember hangja, nem vagyok egy Higgins, de Közép-Nyugat Amerikára tájolom az akcentus eredetét. Így kezdődik az Egy film róla – az egyes szám harmadik személy egy pornószínésznőt takar –, Bill Morrison 12 perces hommage-a, tisztelgés a száz éves film előtt. Egy mázlista, moziba szerelmes kistisztviselőről szól a történet, aki egész életében hagyatékokat katalogizált a Kongresszusi Könyvtárban, míg egy napon, szezám tárulj!, betévedt egy hatalmas raktárhelyiségbe, ahol a filmezés kezdeti időszakából származó, papírra nyomtatott képsorokat őriztek. Ezeket a tekercseket soha nem hívták elő celluloidra, ezek a szalagok enyészetre voltak ítélve, és hely híján szisztematikusan semmisítették meg az anyagot, teherautók szállították kemencékbe az amerikai cinéma első eredményeit. Talán semmi sem történik, ha a pusztulásra szánt állományban emberünk nem bukkan egy századeleji szexbálványról készült felvételekre, akibe, így a fikcionális keret, beleszeret. Őt akarja életre kelteni, a nőt, a nagy Ő-t. Toposzszerű, mint a Pygmalion. Naprakész ötlet a virtuálrealitás jelenidejéből. És ahogy megvalósul: Bill Crissel monoton zenéjére vágott archívok, tornászversenyek, pornográf etűdök, történelmi események, tűzijátékok és ősi kultúrák nyomai, lassítva, gyorsítva, visszafelé lejátszva, sőt, élve az alkotói szabadsággal, a rendező színészekkel forgatott, tónusban és stílben tartott jeleneteket illesztett a talált leletblokkok közé.

1954, ül a hivatalnok kedvenc dinerében, a televízió az első nyilvános Oscar-díj kiosztót közvetíti, együtt nézi az adást a törzsalkoholistákkal, a monitorról értesül arról, hogy elévülhetetlen érdemei okán speciális díjban részesítette az Akadémia. Nem ezért csinálta. Csupán csak beleszeretett valakibe, egy papírra nyomtatott, teltkarcsú ribancba. Rögeszméje a mi szerencsénk. Az ő vetített nőjének köszönhetjük ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset, ahogy azt mondani szokás.

Fantázia és valóság kibonthatatlanul, alig felfejthetően kavarodik ezekben a művi áldokumentumokban, az alkotó képzelet tényekkel játszadozik, ha az igaz illetve hamis kategóriák szerint próbáljuk értelmezni a látottakat, kudarcot vallunk. És ez így van rendjén. Átfedéses, egymásba érő részhalmazokban, formailag kevert, idézőjelek közötti oda-vissza hatásokban születik a legtöbb fontos mű, a meghatározások kiüresednek, a keretek kitágulnak, a Mediawave egyik tanulsága szerintem, hogy radikálisan műfajtalan és műnemtelen, eklektikus, egyedi alkotások irányában tapogatóznak azok, akik kísérletezve próbálják megújítani a filmes hagyományt.

Beskatulyázhatatlan például Franco De Pena venezuelai-lengyel kooprodukcióban készült Egy illúzió jövője című dolgozata. Témája Havanna, az időpont a ‘96-ról ‘97-re forduló szilveszter napja és éje. Hét tőről metszett kubai zavarba hozóan személyesen vall magányáról, hogy melyikük miért és hol szúrta el az életét. Egy kurva, a macsó szivar-orgazda, az idős vízhordó, a megbolondult tábornok, a kisfiú, akit elhagyott az apja, a költő, aki városa szellemét keresgéli az utcán, az öreg hölgy, aki harminchét éve háborítatlan, rettentő csendben él. Szomorúak ezek az emberek, kivétel nélkül, szenvednek a kilátástalanságtól, latinos melankóliával törődnek bele a személyre szabott rosszba. Egyikükben nincsen szeretet, a másik mellől elhalt, akit szeretett, a harmadikat megcsalta, a negyediket elhagyta a szeretett, az ötödik magát sem szereti, a hatodik nem ismeri a szó jelentését... Sorsszerűen illúzióvesztettek ezek a találom figurák, nincsen bennük semmi extra, átlagpolgárok, látszólag temperamentumosak, valójában rendíthetetlen bennük a mélabú. De Pena valamiért mégis vonzóvá teszi számunkra ezt a mágikusan szürreális tájat. Nagyfahrtokat látni, hurrikán korbácsolta hullámok rohamozzák az öböl épületeit, párában lebegnek a teraszos tetők, gyerekek skandálnak az utcán az egy igaz útról, de úgy van lefényképezve az a város, hogy oda lehet vágyni, hogy szívünk szerint átterveznénk a nyarat, hogy megtapasztaljuk mi magunk azt a környezetet, ahol ez a szellem uralkodik.

Magyarországon Lisszabon Alain Tanner filmje, A fehér városban után jött divatba.

Fesztiválról beszámolót készíteni háládatlan feladat, mert semmi se jön át a papíron az élményből, a hangulatból, a ritka katarzisközeli érzetekből. Ezer film az ezer film. Az említetteken kívül, megengedem, másoknak talán elsősorban, láthattunk tökéletesen kivitelezett, szellemes kisjátékfilmeket, hohch-amerikás, reklámízű sallangoktól sem mentes, John Waters színvilágát idéző német paródiát a TV-baby generáció egy pórul járt mutánsáról Hilda Humphreyról (Nicholas Lyon), fanyar ír szatírát egy halmozottan hátrányos helyzetű kisbalekról, aki született vesztes és az iskola hülyéje, és akivel, köszönet érte, a végén minden jóra fordul (Damien O’Donnel: Harmincöt félre), valamint egy fülledt tanulmányt, amely plasztikus betekintést nyújt a holland átlagpolgár túlfűtőtt, pornográf fantáziatartományába (Jos Stelling: A várószoba), kis-, közép- és nagyszabású animációkat vagy például az izraeli Batsheva táncszínház felkavaró Anaphase előadásának az eredetivel egyenrangú filmes feldolgozását, Levi Zini rendezésében, és folyóméternyi jobbnál jobb, percíz, kimagasló, ígéretes munkát.

Tavaly ilyen időtájt erős ajánlással éltem a létező televíziók programigazgatói felé, kérnék ki a fesztivál kurátorainak véleményét, ha éca híján vannak, és műsor-, hézag-, hiánypótló alkotásokra van szükségük, hiszen a Mediawave szerkesztői évek óta tudják, mi folyik a nagyvilágban. Biztos idefigyeltek. Biztos megint ide fognak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 19-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3555