KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

A tizedik évtized

Kettős filmtükör

Gelencsér Gábor

Irodalom és film, múlt és jelen érintkezési pontjai Györffy Miklós új tanulmánykötetében.

 

Noha nem a Northrop Frye-féle „kettős tükör” módján, mégis az egyetemes és a magyar filmművészet, a jelen és a múlt kerül egymás mellé Györffy Miklós kötetében, s kínál különös (át)értelmezési lehetőségeket. A kilencvenes évek magyar filmje, „a tizedik évtizedről” szóló írások a jelent, sőt a jövőt, a klasszikus korszakokat és alkotókat elemző tanulmányok az immár lezárt múltat, a modern film korát képviselik. Sőt, egy rejtettebb, elméletibb kettősség is végigvonul a könyvön: a filmes elbeszélésmódról, az adaptáció kérdéséről, film és irodalom egymásra hatásáról elmélkedő gondolatok a magyar irodalom és film történeti kapcsolatának vizsgálatakor köszönnek vissza. Ahogy az utóbbi tanulmány címe is mondja, Párhuzamok és kereszteződések alakítják a korábban már megjelent szövegekből összeálló, gondosan szerkesztett kötetet. Hiányérzet legfeljebb a cím nyomán támadhat bennünk, hiszen A tizedik évtized a legutóbbi évek filmművészeti eseményeinek feldolgozását ígéri. Ezt várakozásunkat erősíti az alcím is – A magyar játékfilm a kilencvenes években –, amelyet a könyv fedelén kisebb betűkkel követ a további pontosítás: és más tanulmányok. Nos, Györffy Miklós könyvének kétharmada „más tanulmányokat” tartalmaz, míg a maradék egyharmad foglalkozik csupán a kortárs magyar filmmel. Nem az egyetemes filmtörténettel vagy a korábbi időszakokkal foglalkozó írások, inkább a rendszerváltozás utáni magyar film átfogó elemzése iránti fokozott igény (s persze a kötet címe) miatt érezhetünk csalódást, ráadásul a két egység műfajilag is eltérő szövegeket tartalmaz – de erről majd később.

A tanulmányok jó része nemcsak abból a szempontból foglalkozik a múlttal, hogy régi irányzatokat (német expresszionizmus), életműveket (Erich von Stroheim, Rainer Werner Fassbinder), lezárt szerzői korszakokat (Wim Wenders) elemez; a „befejezett múlt idő” stílusvonásként és történeti szempontként egyaránt az írások gondolati középpontjába kerül. A leghangsúlyosabban a kötet különösen szép írása, A művész és a művészet Ingmar Bergman filmjeiben foglalkozik ezzel a kettősséggel: „Bergman művészetképe a múlté” – állapítja meg a szerző az eredetileg előadásként elhangzott tanulmány elején, majd a gondolatmenettől nyilván nem függetlenül Bergman művészetével kapcsolatosan is hasonló megállapításra jut, noha jóval megengedőbben fogalmaz: „Az idős Bergman, amint prózája is ezt tanúsítja, az öregkor jogán végképp kilépett korából, és nemcsak saját életét és munkásságát, de az életet és a művészetet általában is nagyobb perspektívából nézi.” Ez a perspektíva a modern filmművészet korában még megvolt, mostanra viszont elveszett – Györffy érdeklődésének és ízlésének középpontjában ez az elveszett múlt, a modern filmművészet klasszikus korszaka áll (lásd a hatvanas évekről szóló A mozitól a filmig és vissza című tanulmányt), illetve azok a „kései” művészek és művészetek, amelyek a válság jeleit látva még a modernizmus határain belül próbáltak választ találni mondjuk a személyesség vagy a történetmondás kérdéseire. E két utóbbi téma filmtörténeti „gazdája”, Fassbinder és Wenders, nem véletlenül kerül egy-egy írás középpontjába, s az sem véletlen, hogy a kötet önállóan nem elemzett, ám legtöbbet hivatkozott szerzője Michelangelo Antonioni.

S ugyanez a modernista hagyománykeresés határozza meg a magyar filmekről szóló írásokat. Az irodalom és film kapcsolatának taglalása, legyen szó akár a hatvanas-hetvenes évekről, akár egyetlen életműről, jelesül Makk Károlyéról, a mozgóképi kifejezésmódnak az irodalom mellett – s nem azzal szemben – megszülető önállóságát hangsúlyozza elsősorban, felhívva a figyelmet arra a talán még nem kellőképpen elemzett magyar sajátosságra, hogy nálunk a legnagyobb „szerzői” filmek irodalmi alapanyagból vagy írói közreműködéssel készültek (Szerelem, Szindbád, Szegénylegények). Természetesen vannak jelentős, ráadásul újraértékelésre méltó kivételek, amit Gaál István Holt vidék című filmjének alapos elemzése is bizonyít.

A kilencvenes évek magyar filmjeiről szóló írások vezérfonala szintén a hagyománytörés, illetve a hagyományok továbbélése. A filmes korszakváltás kitüntetett darabja a szerző szerint Az én XX. századom: Enyedi Ildikó filmjének önálló elemzése, majd a kilencvenes évekről szóló áttekintésbe beleszőtt – részben megismételt – gondolatok a film eredetiségéről és újszerűségéről mind ezt bizonyítják. Az viszont, hogy az Enyedi-opus is „kettős tükörben” jelenik meg a könyvben, már a műfajváltást hangsúlyozza. Talán az eltelt idő rövidségéből fakad, hogy míg a korábbi filmművészeti folyamatokról elmélyült és igényes tanulmányokat olvashatunk, addig kilencvenes évek magyar filmjéről csak gyors (eredetileg vélhetően napilapnak készült) pillanatfelvételeket, egyfajta – ahogy a szerző is megjegyzi – vázlatot kapunk. Ennek a vázlatnak valóban a váza értékes: azoknak a hagyományoknak és erővonalaknak a kijelölése, amely mentén az utóbbi évek magyar filmművészetét minden bizonnyal elemezni érdemes. Ilyen például néhány 1989 után készült film stílus- és szemléletmódbeli előzményének felvetése (A kis Valentino és az Árnyék a havon vagy az Álombrigád és a Haggyállógva Vászka között; itt érdemes megjegyezni, hogy mindkét „felmenő” Jeles András nevéhez fűződik), valamint a filmek csoportosítását segítő fejezetcímek (Metafizikai távlatok, Redukció és rombolás).

 

Magyar Nemzeti Filmarchívum – Palatinus, 2001.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/12 47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3534