KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Klónok, szörnyek, őrült tudósok

Frankenstein siratja Monstrumot

Karkus Zsolt

Biológiai értelemben a jelen a létező világok legjobbika. A mozgókép-mítosz mindezt egyelőre másképp látja.

 

A klasszikus leibnizi tétel a Candide-ban még gúny tárgya, ma meghökkentő igazság: a földi teremtmények, amelyek mögött milliárd évek kijózanítóan kegyetlen sodrása hömpölyög, a maguk nemében a kifinomult tökéletesség bizonyosságai. Ebben a sokat próbált Édenben lehetetlen Istent játszani: a génekben turkáló, belőlük lopva másoló ember szánalmas genom-hacker csupán, plágiuma értéktelen kacat. A valóságban nincs oly emberi kreálmány – légyen az vírusba plántált skorpióméreg vagy akár Dolly, a bárány – amely versenyre kelhetne az őstermészet vad kreatúráival. Ha rettegett kórokozók és belőlük emberkéz által vegyített genetikai kimérák között a laborok mélyén párharcot engedünk, a valóságban rendre az előbbiek győznek: farkasok közt elnémulnak még a harci kutyák is. Az Androméda-törzs hideglelése és a Vírus bio-apokalipszise a tudás hűvös-józan talajáról nézve feloldódni látszik Gaia időtlenségében.

A biológiai hadviselés modern démonai sem génfarmokkal üzletelnek ma már, inkább az amazóniai esőerdőkben rejtező ismeretlen mikrobák közül válogatnak.

Mi végre hát az írott és filmes disztópiák riasztó nyomorúsága? Miért a lárma képben, hangban több mint száz éve már?

 

 

„A világ szebb lenne, ha nem volnának laboratóriumok”

 

– állapítja meg Elizabeth a Frankenstein átkában, Terence Fisher filmjében, s mi elhisszük neki, sokkal inkább, mint a bevezető bagatellnek ható optimizmusát: a felfoghatatlan méretűvé tágult világ homorú tükrében a mi kicsinyke ismeret-morzsáink már ijesztő jövőbeni tendenciákká hatalmasodtak. Az emberiség inflálódó tudás-gömbje egyre nagyobb felületen súrlódik az ismeretlennel, és rettegünk, hogy a mohó tudásvágy végül bűnbeeséshez vezet. Ugyanez a páni félelem vibrál a Monsanto génkezelt ültetvényeit feldúló neoludditák tettében éppúgy, mint majdnem minden, a témába vágó filmkockán.

S ím a korhangulat is: az ezredforduló az időóceánban emelt mesterséges partként, míg közeledünk feléje, lelkes – s egyben borzongató – ideák megvalósulását ígéri; megérkezvén a feltáruló terra incognita már inkább nyomasztó. A múltból sem szüremlik át megnyugtató tanulság: Hirosima szégyenfolt a tudomány ártatlanságán, és több mint negyedszázada a biológiai pokolgép rémképe is riogat. (A bioterror viszont immár valóság.)

1974-ben a Berg-bizottság bejelenti, hogy a génsebészet realitássá vált (ártalmatlan kólibaktériumokba sikerült belecsempészni egy bizonyos, rákkeltő majomvírust – ó, bárcsak ne ezzel kezdték volna!), de egyúttal – az esetleges veszélyekre tekintettel – önkorlátozásra szólítja fel a kutatókat. A tudomány elefántcsonttornyán kívül rekedtek számára mindez értelmezhetetlen és baljós is volt egyben (vírus?, rák?, mekkora lehet itt a baj, ha már ők is óvatosságra intenek?!), s az még ma is: az 1997-ben indult South Park-széria beszédes nevű dr. Mephestójának groteszk lényei a négyülepű majmon át a szúnyoggal keresztezett elefántig mindannyian ezt a zavarodott viszonyulást tükrözik.

Nem meglepő, hogy a science fiction-filmeket is mily könnyedén termékenyíti meg ez a biohazard-szorongás, hiszen e művek legtöbbször csak olyan mértékben tudományosak, amennyire irodalmi alapanyaguk az adott kor újszerű felfedezéseinek áramában megmerítkezik. Mary Shelley Frankensteinje az 1700-as évek végén még elektromos delejjel győzi le a halált, s ebben nem nehéz felismerni Galvani békacombjának vis vitalisát. Száz évvel később H. G. Wells már a Haeckel-féle embriológia és a sebészet dicsfényéből gyúrja össze az élőket újrateremteni képes dr. Moreau alakját, aki végül Frankenheimer 1996-os filmjében korhű génmanipulátorrá egyedfejlődik.

Mindkettejük teremtményei torzra sikeredett, horrorisztikus állat-emberek, mert a korszellem, amiben fogantak, a teremtéssel kacérkodó tudóst még nem tekinti újdonsült tevékenysége mesterfokú művelőjének. Monstrumaik nemcsak azért veszélyesek, mert istenkísértésből születtek, hanem kontár tökéletlenségük okán is. A filmes adaptációk óva intik a mindenkori nagyravágyókat: torzszülött kreatúráik meghasonlása és lázadása elkerülhetetlen, ambíciójuk fizetsége a biztos pusztulás. (Ugyanezt a tanulságot tálalja elénk bosszantó didakszissal Kenneth Branagh filmjének kerettörténete is: a fiatal sarkkutató, a nagyreményű, mindenre elszánt tudós-jelölt megrettenve Frankenstein elbeszélésétől, kedveszegetten inkább hazatér.)

Cronenberg is iszonyú büntetést ró könnyelműen kísérletezgető hősére: az 1986-ban forgatott A légy ember-főszereplőjének génállománya véletlenül összekeveredik egy rovaréval, aminek következtében sorozatos átvedlések borzalmas stációit kénytelen átélni a továbbiakban, örök mementóként potenciális követői számára.

A legújabbkori biomanipulátorok tevékenységében viszont éppen az az aggasztó, hogy túlságosan is tökéletesen dolgoznak: a Jurassic Parknak, a dr. Moreau-sziget eme harsány parafrázisának őshüllői, de a Vírus és a Steven Seagal-féle A patrióta mikrobái is hibátlanok a maguk módján. Tökéletességük megnyerő mohó fanatikusoknak és öntörvényű milliárdosoknak egyaránt, s e pillanattól fogva már nem csak létrehozójukat, de az összes gyanútlan földi halandót is veszélybe sodorják (s ez bennük a modern: a korábbi filmek szörnyszülötteinek pusztításai – kárörvendő elégtételt nyújtva a megborzongó kívülállóknak – mindig csak magát a teremtőt és közvetlen környezetét sújtották).

 

 

„A jövő dolga az, hogy veszélyes legyen”

 

– írja Whitehead az Eszmei kalandozásokban, ám a tudományos-fantasztikus film nem híve ennek a posztmodern olvasatnak. A jövővel éppen az a gond, hogy veszélyes – véli –, s így aztán lelkesen ölti fel magára a tudomány önvádló lelkiismeretének maskaráját. Nem azért elsősorban, mert így idézhet elő olcsó katarzist, hanem inkább rejtett rivalizálásból fakadóan: tudós és filmes ugyanis voltaképpen egylényegű, hisz mindkettő új világok létrehozására képes. Ám míg a film univerzuma virtuális, addig a tudományé materiálisan is átitatja a hétköznapokat (még ha nem is mindig érthető). A két misztikum közül azonban a filmé átélhetőbb, akkor is, ha téveszmékből táplálkozik. A tábla és kréta helyett a képernyő szocializál.

A tudatformálás versenyében vesztésre álló tudomány riadtan szemléli önmagát mint mozivászonra közhelyesült „őrült tudóst”, de közben tovább építgeti kongó oszlopcsarnokát. Pedig e dehonesztáló filmes toposz makacs létezésének oka nem a tudás bármely tárgyiasult bűne – ilyen ugyanis a valóságban nemigen akad –, hanem a hűvös csarnokok puszta léte. Tévedés, hogy a tudomány célja az egyetemes igazság meglelése lenne, annál jóval kevesebb: a fejekben tornyosuló előítélet-halmok fokozatos lebontása.

E nélkül ki hinne ugyan a géntechnológia veszélytelenségét ecsetelő szakértőnek, pláne A brazíliai fiúk után? Melyik kormány finanszíroz nyugodt lélekkel őslénytani kutatásokat a Jurassic Park trilógiájának árnyékában? Ki akar sokáig élni, ha A hatodik napon vagy a Gattaca közeljövő-víziója vár reá? Ki hiszi el, hogy ezek az antiutópiák soha nem valósulhatnak meg?

A brazíliai fiúk és a Jurassic Park I. azért ördögi, mert bámulatosan szakszerű: oktatóprogramokat megszégyenítő pontossággal szemléltetik – mint film a filmben – a sejtmag-átültetéssel végzett klónozás technikáját. (Az ihletettség nyilvánvaló: Schaffner filmje a hetvenes években, nem sokkal az első sikeres állatklónok, a Gurdon-féle békák létrehozását követően készült.)

A brazíliai fiúk Dél-Amerikában bujkáló dr. Mengeléje a Führertől idejekorán levett vérből csecsemőket klónoz, s ezeket – nem bízva mindent a biológiára – olyan családokkal nevelteti fel, amelyek szociokulturális háttere megegyezik a kis Adolf hajdani körülményeivel. Dr. Mengelét persze végül eléri az Istent játszó orvosok szokványos végzete, de a film balsejtelemmel terhes befejezése azt sugallja, hogy a kísérlet mégiscsak sikeres – holott a valóságban nem lehet az: a sejtmag-transzplantációval gyártott klónok sohasem pontos másolatok, még annyira sem egyeznek meg az eredetivel, mint az egypetéjű ikrek egymással (az idegen petesejtbe beültetett sejtmag nem vonhatja ki magát a citoplazma finom szövedékének „anyai” hatásai alól). A természet szoftverei másolásvédettek.

Ugyanez az effektus torzítja el a nevelési környezet mégoly gondosan felépített reprodukcióját is: hiába a megtévesztésig hasonló családi miliő, ha mindez teljesen más társadalmi közegbe ágyazódik bele. Hitler és Mozart sem teremthetők újra, de az elvetemült diktátorok sem klónoznak majd legyőzhetetlen hadseregeket a jövőben, mert e céljuk mindig is egyszerűbben és biztosabban elérhető lesz fanatizálással, s ha kell, irányított „szaporítással”, mint kémcsőben történő babrálással. (A mítosz azonban tovább él: a Csillagok háborúja II.-ben Darth Sidious félelmetes armadát klónoz a Jedik ellen.)

A Jurassic Park dinoszauruszait is vér-nyersanyagból, több millió éve borostyánba kövült rovarok gyomrának beltartalmából kopírozzák, bölcsőjük kétéltű-petékben ring. Mindez invenciózus elképzelés ugyan, de a gyakorlatban kudarcra van ítélve: ily hosszú idő bizonyosan feltépdesi már a dezoxiribo-nukleinsav finom fonalát, s ha esetleg mégsem, akkor a fajidegen petesejt illeszkedni képtelen matériája lesz a sikertelenség oka.

Míg a fenti filmekben megcsillan időnként a tudományosság léha illúziója, addig Spottiswoode giccsbe hajló akció-sci-fije, A hatodik napon csak a közhiedelemben élő hamis sztereotípiákat erősíti tovább, leginkább azt, hogy a felnőttekből tenyésztett klónok – mint valami fotokópiák – az eredetivel azonos életkorúak is lehetnek. (Ugyanerre a tévképzetre épít a Michael Keaton bohóckodásával készült Közös többszörös is, de az legalább egy percig sem veszi komolyan önmagát.)

 

 

„Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs”

 

– minősíti Madách a Falanszter lombikban mocorgó lényeit. Valóban: mit ér az ember, ha másolat? Devalválja-e, amikor rádöbben, hogy mégsem „egyedüli példány”? Mi jár Ripley fejében, mikor az Alien 4-ben megpillantja formalinban úszó, sikerületlen iker-klónjait, vagy mire gondol az A. I. androidja, midőn szembesül saját prototípusaival?

A választ a dramaturgiai erőtér szabja meg: A hatodik napon Adam-Schwarzeneggerét üldöző bérgyilkos létezése például nem érték, mert nem unikum. Bármikor legyártható újra, sorozathalála súlytalan. Videojáték-figura, amelynek eleve több élete van. A főhőssel sokkal humánusabb Spottiswoode: belőle „csak” kettő létezik, de ők az „egy test–egy lélek” megható szimbiózisa által jogot nyernek önnön életükre. Nem is lehet ez másképp: senki sem értéktelenebb attól, hogy ikertestvére van vagy lészen ezen a nagyvilágon.

A megegyező életkorú hasonmások abszurditása a moralizálás mellé mindig egy kis komikumot is kanyarít a vászonra: a Közös többszörös „ketteskéje”, „négyeskéje” nem csak klónok, clownok is egyben, szeretnivaló bohócok. De ilyenek Az elveszett gyerekek városában Krank segítői, a tizenkét teljesen egyforma klón is, akik képtelenek eldönteni, melyik közülük az eredeti, és kik a másolatok. Mindegyiküknek saját lelke van, sőt a Michael Keaton játszotta figuráknak önálló egyénisége is. Ez nem a szép új világ.

 

 

A jövő ígérete

 

A Gattaca szívbemarkoló üzenet a megvalósult eugenika korából, könyörtelen látlelet a jövőbe rohanó diszciplínák borzolta pszichózisokról. (Már a címe is démoni konstrukció: a DNS bázisainak kezdőbetűi – G, A, T, C – alkotják az indoeurópai fül számára vészjósló kombinációban.) Techno-noir ez a javából, vagy inkább techno-jaune, fekete kontúrok alatt sárgában úszik itt minden, s tudatalattink dekódolja nyomban, mint amikor darázs közelít: veszély, méreg, veszély, veszély.

Mindez alattomosság, mert a néző a végén egyedül marad ezzel a szorongásával, s nem érti, hogy Gattaca hétköznapi apartheidjétől ugyanaz a genetika mentheti csak meg, amelyből ez a kegyetlen vízió vadhajtásként kinőtt (hacsak el nem pusztítják az Einstein-típusú zseniket már csecsemőkorukban a la Dürrenmatt). Az anthrax-spórák ellen sincs orvosság a kertekben, de lesz majd a kémcsövekben.

Mit hoz hát a jövő?

A filmművészet továbbra is a tudomány önjelölt Mefisztója marad, aki tagad és tagad?

Kizökken-e majd végre a biokatasztrófa-filmek mindenkori tudósgárdája abból a sablonosan előítéletes szereposztásból, amelybe mindmáig belekényszerül; meddig lesz még a merész, újító poszt-Frankenstein az obligát áldozat, mialatt szemlélődő, szkeptikus kollégája az emberiség megmentőjének szerepében tetszeleg?

Amíg a biotechnológia be nem bizonyítja ártatlanságát?

Végtére is a bűn bizonyítandó, nem az ártatlanság… Márpedig mindmáig nem létezik biomanipulációból eredő bizonyított kár, hipervirulens organizmus, rákkeltő paradicsom, mint ahogyan Jura-park sem. A palack már kinyílt, belül üres, szellem nem is volt. Baktérium termelte inzulinon élünk réges-rég, és elégedetten visszük haza a transzgénikus szóját; a szép új világ az lesz, ha majd csak ilyet kérünk, mint ahogy ma is eldobjuk a vackort, és választjuk a szép, nemesített almát. Álmainkban még mindig Huxley epszilon mínusz félmajmai kísértenek, pedig az már futur dans le passé, múlt idejű világ.

Ahogyan arról szó esett már, a természet biztos kézzel védi ősi szabadalmát: ha barbár módon nyúlunk a gének közé, a gépezet leáll. Ma még Frankenstein túléli és elsiratja gyönge, sebezhető monstrumát.

Éljük mi is, amíg lehet, a létező világok legjobbikát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/12 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3530