KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rekviem a film noirért

A detektívek bűne

Schubert Gusztáv

A film noir nélkül már a bűn sem a régi.

 

A bűn-tudat, éppolyan civilizációs vívmány, mint a szerelem, az elektromosság vagy a demokrácia. Csakhogy a találmányoknak is van sorsuk, tündöklenek és a semmibe buknak. Sokan éreznek nosztalgiát a film noir hősei és formavilága, expresszionista képei iránt, pedig a fény-árnyékos bűn-tudat veszte fájdalmasabb. Az erőszak viharzásában élve, heti harminchat óra krimi, akciófilm, kommerszhorror szorgos magunkhoz vétele után, mit sem tudunk a bűnről. Nem csoda – a tömegfogyasztásra szánt gagyi-noir feladata éppen az, hogy feledtesse a bűn valódi természetét. A klasszikus fekete filmek gengsztere lehetett vonzó, de sohasem az erőszakossága tette azzá, hanem a szabadulásvágya. A dúvad, a veszett gengszter (Edward G. Robinson kis cézára, vagy James Cagney a Fehér izzásban) pszichopatológiai eset, féktelen természete csak addig előny, amíg a hatalmat próbálja megszerezni, a csúcsra érve már folytonos hendikep, ólomsúly, mely előbb vagy utóbb lehúzza őt a mélybe.

A klasszikus film noir mindenkibe belelátta a bűnt. „Te is lehetsz gyilkos!” – Ulmertől Hitchcockig számtalan noir-rendező gondolta így, s nem azért, hogy riogassa a jóravaló átlagembert, hanem a realizmus okán. Szerintük a bűn ugyanúgy bennünk lappang, mint az agyhártyagyulladás kórokozója, a körülmények és a belső kondíciók balvégzetű együttállása aktivizálja az amúgy ártalmatlan vírust. S ha nem vagy is gyilkos, akkor is bármikor annak nézhetnek (A téboly, 39 lépcsőfok, A tévedés áldozata) vagy bármikor belekeveredhetsz a bűn sűrűjébe (Az ember, aki túl sokat tudott, Holtan érkezett, Csókolj halálra). Amerika börtön, állítja minden snittjével, minden expresszív fényével és árnyékával a klasszikus film noir; karvastagságú rácsok, súlyos acélajtók mögül kellett a szabadulóművésznek kiverekednie magát. A film noir Amerikája sötét világ, már csak az emberben dereng valamiféle fény, a bűnfilmek szerzői éppenséggel nem a bűnnek szurkoltak, hanem ennek a pislákoló fénynek. Akiben kihunyt, legyen bár gengszter vagy tisztes úrilány, az bukik el. A film noir hős sorsát nem a rendőrség, vagy a bírói ítélet pecsételi meg, hanem saját vaksága, a bűn-tudatlanság vétke: a Fehér izzás gengsztere körül már lángban áll a világ, mindjárt robban az olajtartály, amire felmenekült a rendőrök elől, de ő csak szónokol a pokolból: „Nézd mama, a csúcson vagyok!” Nem a pitiáner bűnözők, ő, a rettegett bandafőnök az igazi „loser”. A film noir helyre tette, az ezredvégi akciófilm behódolt neki. Az erőszak kifizetődő és vonzó, ma már nem a tébolyultak bűnhődnek, hanem a rossz oldalon állók. Az erősebb győz, nem a szabadabb. A gyengébb veszt, nem a bűnös. Ebben a trendben nem az a legkínosabb, hogy „erőszakra nevel”, hanem hogy leszoktatva az önismeretről, totálisan elbutít. Ha az embert megfosztják a bűnétől, a sorsát és a személyiségét is elveszik. Ahol a bűn eleve elrendelt, ott nincs többé szabadság. És nincs többé noir sem, csak akciófilm vagy detektívsztori. Columbo szívós és eredményes sürgölődése láttán egyre erősödik bennem a gyanú, hogy ez az „alacsony, rosszul öltözött, habókos alak” ellentétben a série noir laza lélektartású, bűntől, whiskytől nem idegenkedő detektívjeivel, a látszat ellenére nem a szabadság, hanem a rend titkos ügynöke. És ebben – leszámítva Marlowe és Sam Spade rövid regnálását a bűnügyi irodalomban – valamennyi nyomozó elődjével osztozik. A detektívregény addig jó mulatság, amíg színtiszta stratégiai játék marad, ha nincs belekeverve az élet, a jellem, az egyéniség, mihelyst a realizmus igényével lép föl, és a bűn mibenlétét kezdi el firtatni, a legabszurdabb utópiába téved. Sherlock Holmes, Poirot vagy Columbo teóriája szerint ugyanis az élet: teljességgel kiszámítható. Lincoln elismerő szavainál, aki egy választási kampányán dicsérte Poe bűnügyi történeteinek „véletlent kizáró logikáját”, nincs árulkodóbb. A véletlent kizáró logika (amit Poe egyébként hamarosan cserbenhagyott a kibogozhatatlan történetek kedvéért) uralma maga az agyhalál. Nincs tökéletes bűntény, mondja a klasszikus krimi, amiből rövid úton következik, hogy van viszont tökéletes nyomozás, illetve csak az van. Ha még sincs meg a tettes, az csakis a detektív hibája. Merthogy a világban tökéletes rend van. A bűntettől egyenes út vezet a bűnösig. És akkor már nyilván odafelé is. Egy álló porszem el nem hibban. A gyilkos gyilkol, az áldozat áldozatul esik. Mi közünk akkor nekünk ehhez az egészhez? Ha nincs, akkor a bűn sem a mi bűnünk. Akkor egy tökéletes bűntény mégiscsak van: az élet. Akkor az első nyomozó – Oidipusz – egyben az utolsó is, s csak egy feladvány létezik: a személyiségébe zárt ember titka.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3273