KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2020/február
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „Egy pohár víz egyszerűségével” Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Milojev Zsanett: Álmodozások tere Az Álmodozások kora és a Moszkva tér
• Kovács Ágnes: Kint és bent Színdramaturgia: Szerelmesfilm
METOO FILMEK
• Gyenge Zsolt: Testek a tilosban Magyar #metoo filmek
• Pernecker Dávid: Az áldozatok tekintete Hihetetlen
• Baski Sándor: Zaklatótelevízió Botrány; A legharsányabb hang
PREMIER PLÁN
• Szabó G. Ádám: Megállt az idő Elia Suleiman
TÁRGYALÓTERMI FILMEK
• Győri Zsolt: Celluloid esküdtek Tárgyalótermi filmek
• László Borbála: Celluloid esküdtek Tárgyalótermi filmek
• Benke Attila: Teflon-apokalipszis Todd Haynes: Sötét vizeken
STAR WARS-UNIVERZUM
• Kovács Patrik: Hidegháború a világűrben A Star Wars politikai értelmezése
• Huber Zoltán: A Birodalom visszavár Star Wars: Skywalker kora
• Herpai Gergely: Táguló univerzum A Star Wars-birodalom
AZ ANIMÁCIÓ MESTEREI
• Varga Zoltán: Az animátor álma Richard Williams (1933–2019)
• Kovács Kata: Változtass át Anilogue Fesztivál
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Jordi Leila: Beszélgetések Istennel Marjane Satrapi: Persepolis
STREAMLINE MOZI
• Alföldi Nóra: Kéz a kézben Keresem a testem
KÖNYV
• Kelecsényi László: Kósa kése Szekfü András: Így filmeztünk 2
• Sághy Miklós: Derítővásznak Győrffy Iván: Képpé vált gondolat
KRITIKA
• Pethő Réka: Ki dönt ma a zsenialitásról? Kisasszonyok
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Tilos az Á Foglyok

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Star Wars-univerzum

A Star Wars politikai értelmezése

Hidegháború a világűrben

Kovács Patrik

George Lucas csillogó űroperája valójában egy kényelmetlenül közeli galaxisban játszódik.

Jóllehet a Star Wars-széria elsősorban a Jó és a Rossz mitikussá növesztett harcát elbeszélő történetként él a köztudatban, kulturális rétegzettsége okán temérdek izgalmas értelmezési lehetőséget rejt magában. A sorozat politikai interpretációi több szempontból is kiváltképp indokoltak. Főként azért, mert a science fiction és a fantasy mélyebb popkulturális jelentőségű képviselői – a Star Trektől az Éhezők viadalán át a Trónok harcáig – rendszerint az univerzumépítés igényével lépnek fel. (A Star Wars-t az elméletírók zöme épp e két műfaj sajátos elegyeként, hol űroperaként, hol space fantasy-ként határozza meg.) Az univerzumépítés pedig azt jelenti, hogy a fantasztikum ezen formái rendkívül szerteágazó – és mindig tágítható – világokat ábrázolnak, melyek ugyan miliőjükben, cselekményvilágukban elrugaszkodnak a valóságtól, belső törvényeiket tekintve viszont nagyon is abból merítkeznek. Különösen igaz ez, amikor e történetekben egyén és társadalom viszonyának, a hatalomgyakorlásnak, a közösségszervezésnek lényeges kérdései kerülnek napirendre. Nem túlzás kijelenteni, hogy a fantasztikus filmek ezen darabjai egyben politikai történetek is, de annyi biztosan állítható, hogy univerzumuk leírható a politikaelmélet- és történet kategóriáival.

A Star Wars-sorozat felettébb hálás terepe az efféle vizsgálódásoknak. A témának nemcsak a nemzetközi szakirodalma felmérhetetlenül nagy, de az utóbbi években a hazai politológusokat is megtermékenyíti, szenteljenek akár teljes kötetet (Tóth Csaba: A sci-fi politológiája), akár egyetlen fejezetet (Szűcs Zoltán Gábor: A politika lelke) ilyen tárgyú kutatásaiknak. Nem is indokolatlan e növekvő érdeklődés. Noha talán a klasszikus trilógia áll ellen leginkább a színtisztán politikai olvasatoknak, már ezen epizódok is rámutatnak, hogy a Star Wars jóval több fantasztikus tündérmesénél. Az erkölcsi pólusok mindazonáltal ezen filmekben a legvilágosabbak: a nemes célért küzdő lázadók az abszolút jót, az elnyomó Birodalom pedig a sátáni gonoszságot képviseli. Nem nehéz mindebben ráismerni a hidegháború kétpólusú világrendjére, melyet a szuperhatalmi versengés, az Egyesült Államok és a Szovjetunió rivalizálása határozott meg. Mégsem állítható, hogy a klasszikus mozik tökéletesen modelleznék e történelmi-politikai időszakot, legalábbis semmiképp sem mondhatjuk, hogy a lázadás az USA, a Birodalom pedig a Szovjetunió értékeit reprezentálná. A hasonlóságok persze számosak. A lázadók a liberális demokráciák alapgondolataiért (szabadság, béke, egyenlőség) küzdenek, ráadásul az emancipáció, a szexuális forradalom ügyét is szívükön viselik, hiszen vezetőjük (Leia hercegnő) fiatal, tetterős nő, szemben a Birodalom vezérkarának férfidominanciájával. Az Uralkodó, Darth Vader és alattvalóik egy csillagrendszereken átívelő katonai diktatúrát működtetnek, melyet egyedül a félelem érzete fog össze. Ha egy birodalmi tiszt hibát vét, halállal büntetik – miként azt a Birodalom visszavágban (The Empire Strikes Back, 1980) is láthatjuk. A vezetői terrornak, a hatalmi paranoiának e fojtogató légköre leginkább a sztálini diktatúrát idézi. Egyetlen fontos különbség azonban már most szembetűnik, s ez elég ahhoz, hogy mindkét analógiát lerombolja: a Birodalom korlátlan erőforrások felett diszponál, míg a lázadók mind utánpótlásban, mind technológiai apparátusban hiányt szenvednek.

Szemben a későbbi trilógiákkal, a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus filmjei nem tükröznek következetesen felépített, egyértelmű politikai allegóriákat. George Lucas és alkotótársai inkább egyetlen, de nagyszabású röntgenképben örökítik meg a hidegháború évtizedeit. Az Egy új remény (A New Hope 1977), A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér (Return of the Jedi, 1983) a cselekmény egyes epizódjaival és fordulataival idézi fel e jellegzetes történelmi-politikai korszak néhány konfliktusos szituációját. A csillagközi háború futurisztikus történetébe szinte észrevétlenül szüremlik be a huszadik század mozgalmas világpolitikája. A Birodalom visszavág nyitányában ádáz csata dúl a Hoth bolygón: Darth Vader felfedezi, hogy a felkelők a távoli jégvilágban rejtőznek, és flottájával rajtuk üt. Az ütközet dramaturgiáját, továbbá a katonai célokat és indítékokat tekintve a hidegháború kezdeti szakaszának egyik legfontosabb fejezetét, az 1948-as berlini blokádot idézi. A szovjetek azért vették blokád alá az eredetileg négyhatalmi irányítás alatt álló Nyugat-Berlint, mert fel kívánták számolni annak különleges státuszát, s a nyugati hatalmakat megadásra késztetve a német főváros feletti korlátlan uralomra törekedtek. 1948 nyarán a szovjetek ezért zárták le a Nyugat-Berlinbe vezető utakat és vasutakat. A Szovjetunió a fenyegető agresszor képét mutatta Európa és a tengerentúl felé, az amerikaiak azonban nem hátráltak meg: jó néhány hónapig légihídon keresztül élelmezték a nyugat-berlini lakosságot, s ezzel hosszú távon értelmetlenné tették magát a blokádot is. Az incidens végül a Szovjetunió vereségével zárult: a nyugati szövetségesek nemcsak megvédték a német fővárost, de bebizonyították, hogy akár a háború kockázatát is vállalják, ha a keleti szuperhatalom az alapvető jogaikat és érdekeiket veszélyezteti. A Birodalom visszavág első néhány szekvenciájában hasonló csata zajlik a hófödte Hoth bolygón. A Darth Vader vezette birodalmi flotta blokád alá veszi a rebellió titkos főhadiszállását. A Sith nagyúr célja, hogy megsemmisítő csapást mérjen a lázadók tűzfészkére, s egyben rákényszerítse őket, hogy adják át neki vezetőjüket, Luke Skywalkert. A birodalmi csapatok sikeresen kiiktatják a lázadók bázisát körülölelő védőpajzsot, s ezzel demonstrálják roppant katonai erejüket, akárcsak a Nyugat-Berlin lakosságát a külvilágtól elszakító szovjetek. Az ellenállók támaszpontja köré vont blokád mégsem éri el célját: Vadernek nem sikerül kézre kerítenie Luke-ot. A lázadók éppúgy „légihídon” törték át a birodalmi blokádot, ahogy 1948-ban a nyugati szövetségesek is levegőben szállították a berlini lakosság számára létfontosságú élelmiszer-csomagokat. Luke, Leia, Han Solo és számos katonai vezető furfangosan átlavírozott a felhőkarcolónyi méretű, ám rendkívül lassan mozgó harci járművek, az AT-AT-k gyűrűjén, s kirajzottak a világűrbe.

A hidegháború történetének egy másik, kései szakaszát idézi meg A Jedi visszatér néhány szekvenciája. A trilógia befejező részében Luke Skywalker barátai, Leia, Han Solo és Lando keresésére indul: visszatér szülőbolygójára, a Tatooine-ra, ahol rá is talál fegyvertársaira, ám fogságba esik a helyi gengszter, Jabba palotájában. A távoli, kietlen Tatooine sivatagos miliője láttán emlékezetünkben óhatatlanul feldereng a Szovjetunió afganisztáni inváziója, mely 1979-ben vette kezdetét. A szovjet csapatok azért szállták meg a közel-keleti országot, mert Afganisztánban nem sokkal korábban kommunista katonai vezetők ragadták magukhoz a hatalmat egy sikeres puccskísérlet keretében. Ezáltal az államot hosszú időre anarchiába taszították, óriási menekültáradat indult meg a szomszédos Irán és Pakisztán felé, a kialakuló szovjet bábkormánnyal szemben pedig felkelőcsoportok szerveződtek, de a civil lakosság is ellenállást tanúsított. A keleti szuperhatalom egy közel tíz éven át tartó, rengeteg áldozattal járó és teljesen felesleges háborúba manőverezte magát, s ma már számos történész vallja, hogy az afganisztáni intervenció volt „a Szovjetunió Vietnamja”. A nagyszabású katonai vállalkozás egyértelmű kudarccal végződött: a szovjetek sosem tudták kiterjeszteni ellenőrzésüket az ország egész területére, végül pedig a felkelők „győzedelmeskedtek”, és a Szovjetunió kivonta csapatait a térségből, rendezetlen politikai viszonyokat és zűrzavart hagyva maga után. Jabba, a hutt gengszter szintén csak a Tatooine bizonyos területei felett gyakorol hatalmat, azonban élet és halál ura kíván lenni a térségben. Ezt azzal is nyomatékosítja, hogy rabságba taszítja a főhősöket, majd ki is akarja végeztetni őket. Luke azonban keresztülhúzza a számításait, sőt Leia hercegnő végez is a zsarnokkal. A mozzanat az afgán katonai vezetőkkel szembeni sikeres merényletekre emlékeztet, vagyis azt szemlélteti, miként szül zűrzavaros közállapotokat a mérhetetlen, zsigeri uralkodásvágy. A szovjetek túlhatalomra törekvése csak káoszhoz vezetett Afganisztánban, ahogy Jabba tomboló, dölyfös terrorja is az ellenkező célt éri el: a helyi hatalmi központ teljesen széthullik. Luke, Han, Leia és Lando Calrissian megdöntik az ördögi Jabba rémuralmát, megfosztják vezetőjétől a sivatagos planétát – csakúgy, ahogy a szovjetek is rendezetlen politikai-hatalmi viszonyokat hagytak maguk mögött, miután kivonultak Afganisztánból. Luke és társai úgy távoznak a Tatooine-ról, hogy a keletkezett hatalmi vákuumot semmilyen erő nem tölti be: nem lehet tudni, kik és milyen céllal lépnek majd a huttok alkotta bűnszövetkezet örökébe.

Talán e fenti példák is szemléletesen tükrözik George Lucas és a klasszikus Star Wars-trilógia mimikrijét: a történet inkább egyes kulcsmozzanataiban utal a hidegháború jelentős állomásaira, de a forgatókönyvírók nem építenek nagyobb ívű, tudatosabb allegóriákat. A felkelők és a Birodalom háborúskodása ugyanakkor számos „hétköznapi” motívuma révén is összekapcsolható a hidegháborús rivalizálással. Mindkét konfrontációban meghatározó szerepet játszott ugyanis a kémkedés. Az Egy új remény expozíciójában megtudhatjuk például, hogy Leia hercegnő titkos különítménye hozzájutott a Birodalom rettegett támaszpontjának, a pusztító erejű Halálcsillagnak a tervrajzaihoz. Leia e dokumentumokat kísérli meg eljuttatni a rebellió főhadiszállására, de Darth Vader és ügynökei elfoglalják a hercegnő csillaghajóját. Lucas e fordulat örvén a negyvenes évek egyik leghíresebb kémbotrányára utal: a német fizikus, Klaus Fuchs 1943-ban az atombombát fejlesztő kutatócsoport tagja lett az Egyesült Államokban, ám mindeközben atomtitkokat adott át a szovjeteknek. A Jedi visszatérben a lázadók kémei megtudják, hogy a második Halálcsillagot a közeli holdon, az Endoron létesített pajzsgenerátor táplálja energiával. Később azonban kiderül, hogy az információt maga az Uralkodó szivárogtatta ki, csapdába csalva ezzel a lázadókat, akiknek sejtelmük sem volt róla, hogy a generátort állig felfegyverzett birodalmi alakulatok védik. A kémkedés egyik legfontosabb fortélyára, az ellenség megtévesztésére láthatunk itt ragyogó példát, s e taktika voltaképpen az egész hidegháborút meghatározta.

Van azonban még egy szempont, mely rávilágít, hogy a klasszikus Star Wars-trilógia milyen ragyogóan tükrözi a hidegháború geopolitikai viszonyait. A két hatalmi tömb, az USA és a Szovjetunió köré szövetségi rendszerek is szerveződtek: az Egyesült Államok elsősorban a nyugat-európai nagyhatalmak (például Franciaország vagy Nagy-Britannia) támogatására számíthatott, míg a Szovjetunió keleti szatellit-államokkal (Romániától Magyarországig) bástyázta körül magát. Persze a szövetségesi kapcsolatok számos esetben mutatkoztak képlékenynek: a szovjetek például ellentmondásos „barátságot” ápoltak olyan kommunista nagyhatalmakkal, mint például Kína, Jugoszlávia vagy Észak-Korea. Izrael esete talán még különlegesebb, hiszen a hidegháború kezdeti fázisában mindkét szuperhatalom biztosította támogatásáról, ez pedig aztán számos feszültséghez vezetett. Sőt, 1961-ben megalakult az „el nem kötelezett országok” mozgalma, mely a mindkét szövetségi tömbtől függetlenedni kívánó államokat tömörítette. A bizonytalan identitású szatellit-állam legtökéletesebb példája a Bespin Felhővárosa A Birodalom visszavágban. Sem a Birodalom, sem a felkelés nem gyakorol állandó ellenőrzést a bolygó felett, így a helyiek viszonylagos önállóságra tettek szert. Darth Vader azonban megtudja, hogy Han Solo és Leia a Felhővárosban rejtőztek el, s fogságba veti őket, hogy csapdát állítson Luke Skywalkernek. Lando alkut köt a nagyúrral, kiszolgáltatja neki a hősöket, s cserébe a Birodalom szavatolja, hogy a Bespinen élő kolónia továbbra is autonómiát élvezhet. Calrissian azonban Leia és Chewbacca nyomására megszegi az egyezséget, és Han Solo kiszabadítására indul – e szövevényes hatalmi játszma kiválóan példázza, miként használta ki a két szuperhatalom a rugalmasabb szatellit-államok együttműködésre való hajlamát.

A Star Wars eredeti trilógiája számos egyéb mozzanatában is a hidegháborús vetélkedésből építkezett. A rettegett birodalmi támaszpont, a Halálcsillag motívuma például a korszak jellegzetes, szorongásos közérzetét, az atompánikot tükrözi, de a sorozat a későbbiek folyamán maga is irányt szabott a hidegháború alakulásának, hiszen nem nehéz kapcsolódási pontokra lelnünk Ronald Reagan amerikai elnök „csillagháborús tervként” is emlegetett (sőt az amerikai sajtóban csak Star Warsként becézett) űrvédelmi programja és George Lucas filmtrilógiája között. (Más kérdés, hogy a liberális és demokrata-szimpatizáns Lucas sosem rokonszenvezett Reagan politikájával, ráadásul egyes források azt állítják, hogy az Uralkodó karakterét a korábbi republikánus elnökről, Richard Nixonról mintázta.) Annyi azonban bizonyos, hogy a Star Wars klasszikus fejezetei rendkívül egyszerű politikaképpel operáltak, és fölöttébb impresszionisztikus képet vázoltak arról a korszakról – a hidegháborúról –, melyben megfogantak.

 

*

 

Az ezredforduló tájékán érkezett meg a mozikba az előzménytrilógia, melyet az ítészek és a rajongók többsége egyaránt fanyalgással fogadott, az viszont tagadhatatlan, hogy e széria már sokkal erősebb szálakkal kötődik a politika világához. A Baljós árnyak (The Phantom Menace, 1999), A klónok támadása (Attack of the Clones, 2002) és A Sith-ek bosszúja (Revenge of the Sith, 2005) ugyanis nemcsak Anakin Skywalker leépüléstörténete, de a színfalak mögött elementáris erejű politikai dráma is. A téma egyik hazai szakértője, Szűcs Zoltán Gábor A politika lelke című művében arra a következtetésre jut, hogy az új trilógia a Római Köztársaság bukásának allegóriája. A szerző konkrétan is idézi az ókori római történetírót, Sallustiust, aki számos alkalommal elmélkedett a régi köztársaság hanyatlásának okairól. Nézete szerint a bukás voltaképpen annak volt köszönhető, hogy Karthagó leigázása után a római polgárság ellenségkép nélkül maradt, a háborúskodás megszűnte belső viszályokhoz, erkölcsi zülléshez, dőzsöléshez és szellemi restséghez vezetett. Nem nehéz mindebben felismerni az előzménytrilógiában lejátszódó politikai folyamatok körvonalait. A Baljós árnyakban elővezetett Galaktikus Köztársaság kívülről erősnek és hatalmasnak tetszik, ám több ezer éves fennállása óta még sohasem háborúzott. A külső fenyegetés hiánya pedig lassacskán előidézte a belső rothadást: a Köztársaságot immáron korrupt szerencselovagok és szürke bürokraták irányítják. Palpatine szenátor – a Birodalom későbbi Uralkodója – rámutat a szervezet egyébként valós gyengeségeire: machinációi nyomán egy nevetségesen kisszerű kereskedelmi vita véres konfliktussá fajul – a Kereskedelmi Szövetség lerohanja a védtelen Naboo bolygót –, melyet a Köztársaság csúcsszervének minősülő Galaktikus Szenátus képtelen megoldani.

Láthatjuk tehát, hogy George Lucas az előzménytrilógiában valóban a Római Köztársaság bukásának mítoszára épít, ám találhatunk e markáns politikai allegóriánál sokkal izgalmasabb viszonyítási pontokat is. A klasszikus trilógiához képest talán a legérdekesebb újdonság – és ezt Szűcs Zoltán Gábor is hangsúlyozza –, hogy az új fejezetek világképében felfedezhető a nemzetközi politikaelmélet talán legfontosabb áramlatának, a politikai realizmusnak hatása. Ezen irányzat egyik legjelentősebb állítása szerint a nemzetközi térben az egyes szereplők (aktorok) együttélése szükségszerűen konfliktusos. Külpolitikájában minden állam önérdekkövető, kizárólag saját hatalma növelésére törekszik, s mivel nincs olyan nemzetközi fórum, mely vitás ügyeiket rendezni tudná, így a szereplők csak önmagukra számíthatnak. A politikai realizmus tehát az emberi természet szerves tartozékának tekinti a viszály, a konfrontáció iránti vágyat, ezért gyakran antropológiai pesszimizmussal is „vádolják” az irányzatot. A Baljós árnyak története pompásan illusztrálja a politikai realizmus imént felvázolt alapgondolatát. A Kereskedelmi Szövetség blokád alá veszi a békés Naboo bolygót, megbénítva a központi hatalmat és kiirtva a helyi őslakosok egy részét. Amidala királynő a Köztársaság szívébe, Coruscantra menekül, és ügyét a Szenátus elé tárja. Az elaggott vezetőkből álló, bürokratikus testület azonban nem képes azonnali cselekvésre, ezért az uralkodónő, oldalán leghűségesebb bajtársaival, valamint két Jedivel – Qui-Gon Jinnel és Obi-Wan Kenobival – , visszatér bolygójára, hogy leszámoljon a lakosságot terrorizáló droidhadsereggel. A Baljós árnyak politikai eseményei egy olyan csillagközi térben zajlanak, ahol a bolygónyi méretű „államok” nem számíthatnak a Köztársaság galaktikus intézményrendszerére, ha katonai konfliktusok elsimításáról van szó. Egyetlen eszközük az imént már említett önsegély: a bolygóközi egyensúly csak úgy billenthető helyre, ha az adott állam önhatalmúlag orvosolja a jogsérelmét. Mindez tökéletesen egybevág a politikai realizmus alaptézisével.

A Star Wars előzménytrilógiája a hidegháborút felváltó többpólusú világrend viszonyait tükrözi. Míg a klasszikus epizódokban a Birodalom egy szélsőséges katonai diktatúra formáját öltötte, mely mögött nem húzódott kiépült államszervezet, addig az új fejezetek Galaktikus Köztársaságának működését „nemzetközi” intézményrendszer szavatolja. Sőt, ez a köztársaság sokkal inkább egy nemzetközi szervezetre emlékeztet, semmint hagyományos értelemben vett államalakulatra. Ugyanakkor a Köztársaság nem „világkormány”, hiszen központi szerve, a Szenátus nem képes kellő hatékonysággal fellépni az államközi konfrontációk megoldása érdekében. A testület leginkább az ENSZ-rendszerrel mutat izgalmas párhuzamokat. A hidegháború alkonyán radikálisan átalakult az ENSZ szerepe: többé már nem őrködhetett úgy a világbéke felett, mint azelőtt. A kilencvenes években véget ért a nemzetközi politika kétosztatúsága, mindenütt helyi konfliktusok robbantak ki, melyek sürgős beavatkozást, eredményes és gyors rendezést igényeltek. Az ENSZ intézményei bürokratikus természetük, lassú reakcióidejük miatt azonban alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy elégséges választ adjanak ezekre a kihívásokra. Hasonlóképpen terméketlen szervként, már-már „sóhivatalként” funkcionál a Galaktikus Szenátus is a Baljós árnyakban: a vitás felek képviselői (Nute Gunray helytartó és Amidala királynő) véget nem érő szópárbajokat vívnak egymással, ám a testület tétovázik az érdemi cselekvést illetően. Akárha az ENSZ Közgyűlésének vagy Biztonsági Tanácsának meddő politikai játszmái peregnének a szemünk előtt. A Naboo-i konfliktusban nem nehéz a kilencvenes évek jelentékeny nemzetközi válságaira ismernünk: a ruandai népirtásra, a délszláv háborúra, a szomáliai polgárháborúra vagy épp a koszovói incidensre. Valamennyi esetre egyaránt igaz, hogy az ENSZ-rendszer képtelennek bizonyult idejében és hatékonyan reagálni a súlyos mértékű emberi jogi jogsértésekre, s e mulasztás máig rányomja bélyegét az érintett térségek politikai viszonyaira. Ugyanakkor a szituáció sok tekintetben a modern terrorizmus korszakának nyitányát jelentő afganisztáni háborúval is rokon vonásokat mutat. Az Egyesült Államok ebben a konfliktusban ugyanis nem egy állammal, hanem egy terrorszervezettel állt szemben, s az ENSZ Biztonsági Tanácsa – mely az államközi incidensekhez „szokott” – értetlenül állt az újszerű helyzet előtt. A Biztonsági Tanács az afganisztáni hadműveletek kezdetén ugyan megerősíti az államok egyéni, illetve kollektív önvédelmi jogát, ám nem ad egyértelmű felhatalmazást az USA-nak a támadásra. És voltaképpen a Kereskedelmi Szövetség is „szubnacionális” szereplőként lép a csillagközi porondra, amikor megtámadja a békés Naboo bolygót, tétlenségre kárhoztatva a Szenátust, mely efféle bonyodalmakra nem állt készen.

Az előzménytrilógia második része, A klónok támadása már egyértelműen a 9/11 utáni nemzetközi konfliktusok világáról, a modern terrorizmus fénykoráról szól. Palpatine kancellár ebben az epizódban kezdi meg ördögi terve kivitelezését: polgárháborút szimulál a Köztársaság békéjét fenyegető szeparatisták ellen, akiket titokban ő maga fegyverzett fel. A folyamat persze annak is szemléletes példája, hogy miként képződnek meg általában a (katonai) diktatúrák: a markáns vezető, az „oltalmazó” kultuszának, valamint egy külső, a közösséget egybefogó ellenségképnek a tudatos kialakításával. George Lucas politikai drámájában azonban nem csupán többszáz év történelmi tapasztalata sűrűsödik össze, A klónok támadása politikai játszmái az iraki háború előkészületeit idézik. 2003 tavaszán az Egyesült Államok azért támadta meg Irakot, mert a Bush-adminisztráció szerint a közel-keleti ország titokban nukleáris- és vegyifegyvereket állított elő. Az ENSZ fegyverzetellenőrei azonban semmiféle bizonyítékot nem találtak erre nézvést, s ma már tudjuk, hogy Szaddám Huszeinék nem is fejlesztettek ilyesfajta támadóeszközöket. Mindez csupán Amerika végső ürügye volt, hogy megsemmisítő csapást mérjen a nemzetközi terrorizmus egyik tűzfészkeként emlegetett Irakra. George W. Bush kormánya rendkívül súlyos hibát vétett, amikor az invázió mellett döntött: nemcsak egy hosszú, értelmetlen, rendkívül sok erőforrást felemésztő háborúba sodorta bele az Egyesült Államokat és nyugati szövetségeseit, de mindezzel elősegítette Irak és Afganisztán destabilizálódását, s közvetve ez is hozzájárult az Iszlám Állam majdani térnyeréséhez a régióban. A klónok támadásában a Köztársaság szintén komoly terrorfenyegetéssel kénytelen szembenézni. Padmé Amidala kis híján már a film nyitányában terrormerénylet áldozata lesz, majd a védelmére rendelt Jedi-lovag, Obi-Wan Kenobi nyomozni kezd a tettesek után. Így jut el a távoli sziklabolygóra, a Geonosisra, ahol ráeszmél, hogy a renegát Jedi, Dooku gróf az alaposan megtépázott Kereskedelmi Szövetséggel összefogva titkos droidsereget épít, hogy leigázza a Köztársaságot. Mindez azonban precízen megrendezett színjáték, Dooku és Nute Gunray pusztán Palpatine kesztyűs bábjai: ők hitetik el a galaktikus politikai közösséggel, hogy a fenyegetés valós, miközben az összeesküvés mögött maga a kancellár áll. Látható tehát, hogy ebben az esetben is koholt bizonyítékok szolgálnak egy kimerítő, hosszadalmas háború alapjául, mely végül nem is éri el eredeti célját, hanem „csupán” a hatalmi viszonyok átrétegződéséhez vezet. Az iraki háború bizonyos mértékben hozzájárult, hogy több állam is szétessen a Közel-Keleten, a galaktikus polgárháború pedig a Köztársaságot roppantotta ketté. Érdekes megfigyelni, hogy ez a problematika milyen élénken foglalkoztatta az ezredforduló álomgyárát: a 24 tévészéria második évadában – melynek eredeti sugárzása nagyjából egybeesik az iraki invázió kezdetével – a forgatókönyvírók a demokrata párti amerikai elnököt, David Palmert állították a Palpatine kancelláréhoz rendkívül hasonló dilemma elé.

Természetesen a Palpatine vezette kései Köztársaság izgalmas hasonlóságokat mutat a jelenkor politikai rendszereivel is. Mindenekelőtt azon jobboldali kormányzatokkal, melyek egy rohamosan növekvő külső fenyegetés – például a menekültáradat – felmutatásával igyekeznek legitimálni önmagukat, valamint megerősíteni saját politikai közösségüket. Ugyanakkor felesleges volna újabb párhuzamokkal bíbelődnünk, hiszen az eddigi példák is kidomborították, hogy a Star Wars középső trilógiája nem pusztán Anakin Skywalker személyes sorstragédiájáról szól: a történetet formáló mélymozgások rendre politikai természetűek, ráadásul Lucas olyan univerzumot teremt a Jedik históriája köré, melyben a nemzetközi politikai együttélés vastörvényei működnek. Végül, de nem utolsósorban láthattuk azt is, hogy az előzménytrilógia sárfekete világképét jelentős mértékben formálta a politikai realizmus irányzata is.

 

*

 

A Disney-érában újabb epizódokkal bővült a széria. Közelítésmódjában, cselekményépítésében Az ébredő Erő (The Force Awakens, 2015) és Az utolsó Jedik (The Last Jedi, 2017) egyértelműen a klasszikus trilógia örököse, viszont a politikai olvasatok sokszínűsége mégiscsak az előzményfilmekhez kapcsolja őket. E mozik világszemléletében is tetten érhető a politikai realizmus hatása, hiszen szintúgy azt sugallják, hogy a nemzetközi politika szervezőelve az anarchia, és e mostoha keretek között a versengő felek legfőbb célja az önérdek érvényesítése. Csakhogy jelentős újdonság az eddigiekhez képest, hogy a szembenálló erők mindegyike szubnacionális szereplő. A Snoke és Kylo Ren irányítása alatt álló Első Rend klasszikus terrorszervezet, mely a néhai Birodalom romjaiból sarjadt, s részint örökölte annak katonai infrastruktúráját is, ám mégis ingatag cölöpökön billeg: nincs széleskörű politikai legitimációja, nem gyakorol főhatalmat a galaxis csillagrendszerei felett, és élén olyan fiatal, rutintalan vezetők állnak, mint a már említett Ren vagy a neurotikus Hux tábornok. Az ellenállók pedig a néhai lázadók szellemi leszármazottai: önkéntesen szerveződött felkelőcsoportról van szó, mely mögött nem állnak állami szereplők. Igaz ugyan, hogy A Jedi visszatér óta eltelt három évtized alatt létrejött az Új Köztársaság, azonban mindez nem azt jelenti, hogy rehabilitálták volna az előzménytrilógiában megismert nemzetközi intézményrendszert. Az Új Köztársaság afféle működésképtelen, bukott állam, mely – az Első Rendhez hasonlóan – legitimációs problémákkal küzd. Jól látható tehát, hogy a Régi Köztársaság, majd a Birodalom bukását követően jókora vákuum keletkezett a csillagközi térben, melyet egyelőre egyetlen aspiránsnak sem sikerült betöltenie. Az ébredő Erő és Az utolsó Jedik politikaképére a közel-keleti válságok gyakoroltak döntő hatást: főként az iraki konfliktus utáni időszak, s kiváltképp a szíriai háború eseményei. A térség hatalmi centrumai ugyanis jelentős mértékben átalakultak az elmúlt évtized során. Szíriában és Líbiában az arab tavasz hatására megroppant az államkeret, Afganisztán és Irak pedig a bukott államok sorába süllyedt, de említhetnénk Dél-Szudánt is, mely már létrejöttekor sem teljesítette az államiság elemi feltételeit. Elmondható, hogy a régió ezen országaiban teljesen vagy részlegesen felszámolódott a központi kormányzat, és a 2010-es években különböző szubnacionális csoportok (kurd pesmergák, különböző felkelőcsoportok és az Iszlám Állam) vetélkedtek a hatalomért. Ugyanígy próbál a megszűnt csillagközi „államalakulatok” helyébe lépni az Első Rend és az ellenállás. E világrendben az erőviszonyok is felcserélődnek: akár egy terrorszervezet is megsemmisítő csapást mérhet az állami szereplőkre. Az ébredő Erő egyik legfeszültebb jelenetében az Első Rend titkos szuperfegyvere segítségével elpusztítja az Új Köztársaság néhány magbolygóját, ezzel is jelezve, hogy a hajdani katonai diktatúra, a Birodalom örökébe kíván lépni. Az Első Rend szervezettségében egyébként is az Iszlám Államra hajaz: mindkét alakulat jóval nagyobb területet ellenőriz, mint egy hagyományos terrorista csoport, s önerőből tartják fenn magukat.

A nyolcadik epizód, Az utolsó Jedik egyik legjelentősebb nóvuma, hogy Luke Skywalker, a klasszikus trilógia idealista, tettrekész főhőse száműzetésbe vonul, megtagadja hitét, s attól is elzárkózik, hogy az új ellenállás élére álljon. Nemcsak a rebellió fiatal reménysége, Rey, hanem nővére, Leia tábornok is sürgeti a visszatérését, az idős és mogorva Luke azonban nem áll kötélnek. Remeteségének oka, hogy unokaöccse és egykori tanítványa, Ben Solo ellene fordult, s a gonosz Snoke sugallatára a sötét oldal szolgálójává vált. (Mindezzel Ben sárba tiporta azon értékeket is – a szabadságot, a békét, a jóságot – melyet szülei, Han és Leia képviseltek. Pálfordulása kísértetiesen emlékeztet arra a folyamatra, ahogyan nyugati fiatalok tömegei radikalizálódtak az Iszlám Állam égisze alatt, s indultak „dzsihádista háborúba” szülőföldjük ellen.) Az öreg Luke-nak tehát nyomós oka van a távolmaradásra, és bár eleinte úgy tűnik, kacérkodik a visszatérés gondolatával, érdemben mégsem támogatja a felkelők maroknyi csapatát. Csupán egyetlen, nagyszabású hőstettel segíti a megmenekülésüket a fináléban, ám még ez a gesztusa sem mentes az egyéni érdekektől: önfeláldozásával nemcsak halálvágyát csillapítja, de végre ténylegesen azzá a legendává nemesedik, melynek eddig mindenki képzelte. Luke tehát nem a klasszikus „vonakodó hősként” lép elénk, hanem valóban szakít a gyökereivel: nem tudja, és nem is akarja már folytatni azt a történetet, melyet harminc évvel korábban lezárt. Az idős Jedi mester viselkedése Amerika egyik legrégibb külpolitikai doktrínáját, az izolacionizmust idézi. Ennek lényege, hogy az adott ország önként beszűkíti államközi kapcsolatait, elszigetelődik a nemzetközi térben, s az újabb szövetségkötéseket is elkerüli. Az Egyesült Államok történelme során számos alkalommal juttatta érvényre eme ősi irányelvet, sőt Európa viszonylatában csak a második világháborús hadbalépést követően szakított vele végérvényesen. Az izolacionizmus problematikája már a klasszikus trilógiában is megjelenik, ám ekkor még nem Luke, hanem a melegszívű, de simlis csempész, Han Solo karakterével kapcsolódik össze. Sőt, az eredeti mozik nyílt utalást is tesznek Kertész Mihály Casablancájára (1942), mely „elszigetelődés vagy közösségi szerepvállalás” örök dilemmáját állította a középpontba. A Star Warsban Han Solo idézi Rick (Humphrey Bogart) cinikus, az eszmék iránti elköteleződéstől ódzkodó figuráját, Luke pedig a naiv, idealista Viktor Laszlo-t (Paul Henreid), míg a hamvas Leia a két erkölcsi pólus között őrlődő Ilsát (Ingrid Bergman). Az utolsó Jedikben immáron Luke azonosul Rick pozíciójával. Az öregedő Jedi közügyektől való visszavonulása Barack Obama amerikai elnök Közel-Kelet-politikájának allegóriájaként tételezhető. Obama a 2010-es évek hajnalán elkezdte fokozatosan csökkenteni az Irakban állomásozó amerikai csapatok számát, majd később az arab tavasz, s az annak nyomán kibontakozó szíriai háború során is csak szolid segítséget nyújtott szövetségeseinek. Az „Obama-doktrínaként” is emlegetett külpolitikai stratégia a közel-keleti amerikai jelenlét mérséklését célozta. Mindez részint meg is valósult, azonban az Obama-kormányzat térségbeli passzivitása csak megerősítette az amúgy is kaotikus állapotokat, és kapóra jött az egyre nagyobb önállóságra törekvő Iszlám Államnak. Az utolsó Jedikben Luke makacs tétlensége is hasonló következményekhez vezet: az Első Rend riasztó túlerőre tesz szert, s a megsemmisülés szélére sodorja az ellenállást. Luke megmenti ugyan a felkelőket, de fizikailag nem vesz részt a küzdelemsorozatban, passzivitása inkább tompa reményekről, békevágyról, az elfogadás szándékáról tanúskodik. Mindez szintén Obama külpolitikájára rímel: az elnök a nyílt fizikai beavatkozás helyett inkább az ellenfelekkel való diplomáciai párbeszéd kiépítésére törekedett Közel-Kelet-politikájában.

A Star Wars felbecsülhetetlenül gazdag táptalaja a legkülönfélébb politikai értelmezéseknek. A klasszikus trilógia alapvetően a Jó és a Rossz atavisztikus küzdelméről regélt, és főként egy-egy szimbólumértékű mozzanatában, jelentőségteljes fordulatában utalt a hidegháború politikai eseményeire, viszonyaira. Az előzményfilmek történetvezetését és dramaturgiáját már vastagon átszőtték a politikai motívumok, s a cselekmény jóval izgalmasabb forrása lett az allegorikus értelmezéseknek. Ezen epizódok világképét már a nemzetközi politika egyik alapvető irányzata, a realizmus formálta. Ugyanez mondható el a Disney-korszakban született fejezetekről is, melyek ugyan a klasszikus mozik előtt is főhajtással adóznak, de politikaszemléletük összetettsége okán az előzménytrilógiával rokoníthatók. A mozgóképek – és általában: a populáris kultúra – politikaelméleti- és történeti szempontú elemzése pedig nemcsak izgalmas tevékenység, mely értékes tapasztalatokkal gazdagíthat, de arra is megtanít, hogy olykor érdemes a fantasztikum csillogó máza mögé tekinteni. Csak így eszmélhetünk rá, hogy némely galaxis nem is oly távoli, mint azt eddig hittük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 32-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14426