KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2019/október
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 1. rész
• Soós Tamás Dénes: „Mikor jön el a hősök kora?” Beszélgetés a magyar zsánerfilmekről
• Darida Veronika: Könnyek nélkül A létezés eufóriája
• Klacsán Csaba: Ezt a nőt mindenkinek látnia kell Beszélgetés Szabó Rékával
• Baski Sándor: Túlélni nehezebb Akik maradtak
• Várkonyi Benedek: Meghitt történelem Beszélgetés Tóth Barnabással
GYILKOS-DOSSZIÉK
• Varró Attila: Végjátékok A Manson-dosszié
• Schreiber András: A gyilkosok köztünk vannak Serienmörder-filmek
• Árva Márton: Az angyal Csak egy tánc volt
BATMAN ÉS JOKER
• Varga Zoltán: Denevérinvázió pirkadatkor Batman: Az első év; Hosszú Halloween
• Huber Zoltán: Őrült világ Joker
KETTŐS ÉLETEK
• Barkóczi Janka: Különvélemény Florian Henckel von Donnersmarck
• Gelencsér Gábor: A törvény hite vagy a hit törvénye Isten kegyelméből
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: „Mestervágás első kardcsapásra” Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Murai András: Egy fiú a várból Nicky, a másik fiú
HATÁRSÁV
• Czirják Pál: Idegen képek Fortepan-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
FESZTIVÁL
• Müllner András: Menedék a szikla alatt Amantea
KÖNYV
• Varga Zoltán: Animátor kerestetik Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Magyar animációs alkotók I.
• Gelencsér Gábor: Az elmélet gyakorlata Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Borlovagok Folyékony arany
• Kránicz Bence: FOMO YouTuberek vonzásában
STREAMLINE MOZI
• Margitházi Beja: Kultúrsokk American Factory
MOZI
• Baski Sándor: A rendszer
• Varró Attila: Ad Astra – Út a csillagokba
• Vincze Teréz: Van Goghok
• Andorka György: A fénykép
• Kovács Kata: Downton Abbey
• Fekete Tamás: Miles Davis: Birth of the Cool
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Huber Zoltán: A Wall Street pillangói
• Vajda Judit: A lelőhely
• Benke Attila: Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása
• Kovács Patrik: Az: Második fejezet
DVD
• Kránicz Bence: Eltörölt fiú
• Pápai Zsolt: Úriember revolverrel
• Varga Zoltán: Alice Csodaországban
• Kovács Patrik: Isten hozott Marwenben
• Benke Attila: Fekete maszk
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Amantea

Menedék a szikla alatt

Müllner András

A La Guarimba filmfesztivál kulcsszava a szolidaritás.

 

A dél-olaszországi (calabriai) Amanteában rendezett La Guarimba filmfesztiválon animációs és játékfilmek, kísérleti és dokumentumfilmek, valamint zenei videók futnak egy hatalmas sziklafal előtt felállított nagyméretű kivetítőn, amely fölött húsz méter magasan, a sziklaszirten emelkednek a történelmi városrész ősi házainak falai. Pár száz éve a Barlang-park (Parco la Grotta) helyén tenger volt, ami mára visszahúzódott innen, helyet adva a városnak és a fesztiválnak. Erről a történetét tekintve és mai állapotában is drámai környezetről elsőre nem az jut az ember eszébe, hogy „biztonságos hely”. Pedig ezt jelenti a fesztivál spanyol neve: La Guarimba. A nevet a fesztivál venezuelai kötődésű kiötlői az ottani ellenállási mozgalom szótárából vették. Elsőként a venezuelai rezsim ellen tüntetőket nevezte a hatalom lekezelően guarimberos-nak, amit az utcai ellenállás helyei, a menedéket adó barikádok spanyol nevéből alkottak meg. Ezután a tüntetők az elnevezést pozitív értelemben kezdték el kisajátítani és magukra érteni: ők lettek a guarimbán védelmet találó ellenállók. Ezt a kifejezést adaptálták a fesztivál szervezői, és emblémaként önmaguk számára a majom figuráját választották. Ők a „rebellis majmok”, ahogy azt a fesztivál igazgatója, Giulio Vita megjegyezte.

A La Guarimba Filmfesztivált a venezuelai olasz vendégmunkás-leszármazott Giulio Vita alapította Sara Fratinivel, és a fesztivál neve szándékuk szerint egyszerre utal a hatalomnak való ellenállásra és a barikád nyújtotta védettségre, amit itt megpróbálnak biztosítani a fesztiválon résztvevő filmesek és nézők számára. A La Guarimba aktívan politikus filmfesztivál, zömmel olyan filmeket válogatnak a programba, amelyek állást foglalnak a társadalmi kérdésekben, legyen az az abortusz Brazíliában, a háború szellemének továbbélése Kolumbiában, vagy a menekültek integrációja Olaszországban. Ez utóbbira rögtön az egyik nyitófilmben láthattunk példát, amit nem máshol, mint helyben forgattak. A gyűlöletbeszédet a legfelső szinten gyakorló Salvini-féle olasz politikai vezetést tekintve ez a film bátor állásfoglalás és visszabeszélés. A magyar filmnézők számára is ismerős címként ható Menjek vagy maradjak (Should I stay or should I go) párhuzamosan beszéli el egy Venezuelából hazatelepült idős olasz nő (aki nem mellékesen a fesztivál főszervezőjének, Giuglio Vitának a nagymamája), egy Amanteában élő olasz fiú és egy a tengeren keresztül csónakon érkezett fiatal fekete férfi, Stanley történetét. A film tíz nap alatt készült el a La Guarimba Fesztivál támogatásával. A filmen látható kemény ütközések azt mutatják, hogy a világ nem biztonságos hely. Annak számára biztosan nem, akinek el kell hagynia az otthonát, de a változások érzékelésének szempontjából nyilván annak az olasznak a számára sem biztonságos a világ, aki az utcán azt üvölti a fekete fiú arcába, hogy az afrikai menekültek el akarják tőle venni Olaszországot. Ebben a kontextusban kell látnunk a La Guarimbát is, amelynek szervezői a migráns-lét tapasztalatával a hátuk mögött beszélnek szolidaritásról, demokráciáról és a mozgókép szerepéről a változó világban.

A fesztivál demokratikus befogadó attitűdje a filmekhez való hozzáférés biztosításának szándékában is tetten érhető. A vetítések ingyen látogathatók a 2019-ben hetedik alkalommal megrendezett fesztivál küldetésének megfelelően, amelyet a következő szlogenbe sűrítettek: „Visszavisszük a mozit az emberekhez, és visszavisszük az embereket a moziba.” A kultúrát, azon belül a filmet tudatosan a részvételi demokrácia és az integráció hordozójának és elősegítőjének tekintik. A szabadtéri mozi széksorai tömve voltak a nyitó estén, becslésem szerint 400-500 ember vett részt az este 9 és éjjel 2 között tartó vetítésen. És ez így ment öt napon keresztül.

A fesztivált számos kerekasztal-beszélgetés, workshop kísérte. A női rendezők és az animáció kapcsolatáról szóló beszélgetésben magyar részről a MOME-n oktató animációs filmes Bognár Éva Katinka is részt vett (aki ezen kívül idén a zsűri tagja is volt). Ennek során szó volt a nemek arányáról az animációs filmkészítésre szakosodott oktatási, művészeti intézményekben; arról, hogy kell-e pozitív módon diszkriminálni a női alkotókat, például célzott támogatásokkal, ösztöndíjakkal, díjakkal; lehet-e beszélni az animációs film kapcsán női tekintetről úgy, hogy közben ne egzotizálják az alkotókat és filmjeiket. Egy másik kerekasztal során szenegáli, indonéziai és olasz fesztiválszervezők beszélgettek. Nagy volt ugyan az egyetértés a fesztiválok pozitív társadalmi szerepét illetően, de nagyon eltérő tapasztalatokról hallhatott a közönség az afrikai filmek európai forgalmazása, egy római foglalt mozi működtetése (Piccolo Cinema America), vagy az indonéziai rövidfilmfesztivál szervezése kapcsán (Minikino).

A MigrArti nevű szervezet kampányfilmjeit a Szent Balázs templomban vetítették. A templomban ülve a vetítés előtt a latin nyelvű feliratokat fürkésztem. A „Factus Cibus Viatorum” sor részlet Aquinói Szent Tamásnak az oltáriszentségről és az utolsó vacsorán megtört kenyérről szóló himnuszából, a Dícsérd Sion címűből. Az idézett sor Sík Sándor magyar fordítása szerint „Vándorútunk erőssége”. („Imhol angyaloknak étke,/Vándorútunk erőssége,/Édes fiak vendégsége!/Ebeknek oda ne vesd!”) A templom díszítői sok évvel ezelőtt írták fel e sort az oltár fölé, talán nem véletlenül választva abból a vándorlás motívumát (hiszen Calabriában vagyunk, egy emberemlékezet óta folyamatosan átalakuló, multietnikus közegben), mai követőik, összhangban a felirattal, mozgóképekkel illusztrálták a migráció révén kialakuló szolidáris közösség eszményét.

*

A fesztivál animációs filmjei közül különös erővel hatottak azok, amelyekben a képi világhoz a narráció révén mélyen átélt személyes tapasztalat társul. Képzeletben a „Hiányrajzok” összefoglaló címet adtam ennek a csoportnak, melybe az Obon című animációs film tartozott, az idős Hirosima-túlélő által elbeszélt történettel (rendezte: André Hörmann és Samo); valamint az egymástól munkájuk miatt távol lévő szerelmesekről szóló, szójátékos című Bear With Me (hevenyészett fordításban Várj rám türelemmel, drága medvém, Daphna Awadish); az Alba’s Memories (Alba emlékei; Andrea Martignoni, Maria Steinmetz), ami egy fiatal lány szerelembeesésének történetét meséli el az ötvenes évek Olaszországában az idős asszony hangján; valamint a Carlotta’s Face ( Valentin Riedl, Frédéric Schuld), egy „arcvakságban” szenvedő nő több mint ezer önarcképe alapján készített animációs film, amelyet a nő saját monológja kísér. A maga módján mindegyik az ábrázolás lehetetlenségével küzd, ahogy megpróbálják bemutatni az önnön törlődő emlékezetük romjain álló elbeszélőik életét. A filmkészítők a valós személyek narrátori hangjai által hordozott személyes emlékezetet, annak dokumentumszerűségét, a megőrzött élettörténetek jóvátehetetlenségét, magányát, melankóliáját vagy épp borzalmát „rajzolták el”, rajzolták elviselhetővé a különböző animációs eljárásokkal és technikákkal.

A kortárs szórakoztatóipari rítusok antropológiai jellegű ábrázolásai alkották kedvenc filmjeim második csoportját, például az Acadiana (Guillaume Fournier, Samuel Matteau, Yannick Nolin) és az All Inclusive (Corina Schwingruber Ilić), ezek a rítus iránti szenvtelenségük, ugyanakkor felforgató képi világuk miatt emlékezetesek számomra. Az óceánjáró turistahajók életét megörökítő All Inclusive fenséges látványként rögzíti a hajók népét és annak speciális szórakozási formáit. A sejthetően méregdrága kirándulás során, a kimeríthetetlen szolgáltatások élvezetében feloldódó gazdagok a gigantikus méretű hajón egy úszó lakótelep egydimenziós lakóivá, egy megabuli egyen-kartáncosaivá válnak. Mindkét filmben hangsúlyos elem a lassú mozgás (az óceánjáróé, illetve a vidámpark hintáié a Louisiana-beli Breaux Bridge-ben rendezett híres Crawfish Fesztiválon), illetve egy motívum, ami mégis a különbség bemutatására játszik. Az óceánjárók utasai nagyon kevés kivétellel fehérek (1-2 fekete családot lehetett látni, akik valamelyik közel-keleti ország állampolgárai lehettek), a kiszolgáló személyzet ázsiai. A rákfesztivál főszereplői (vezető táncosai, királya-királynője, rákevői) szintén fehérek, a fekete kislányok pedig mazsorettekként vonulnak, ahogy azt a szokás diktálja. Úgy tűnik, ezek a filmek szenvtelenek, de szenvtelenségükben is határozottan mutatják be a folyamatot, amelynek során a rassz-határokon megképződő társadalmi és osztálykülönbségek jelentik a késő-kapitalista vágy és élvezet alapját. Ez a szenvtelen és mégis szubverzív képi kritika szépen belesimul a La Guarimba baloldali világnézetébe, amely egyszerre antikapitalista és anti-nacionalista.

Kedves filmjeim harmadik csoportját  a reflexív képhasználat vagy kreatív képi újrahasznosítás jellemezte, olyan filmek tartoznak ide, mint az Operation Jane Walk (Robin Klengel, Leonhard Müllner), a Six Degrees of Freedom (Sergio H. Martín) és The Migrating Image (Stefan Kruse). Az első egy first person shooting game díszletének és szereplőinek felhasználása egy az eredetitől teljesen eltérő célra. A dokumentumfilmben New York városa 20. századi építészettörténetének egyes fejezeteit hallhatjuk és nézhetjük virtuális városi séta keretében. Frenetikus hatása van a számítógépes játékból átvett nyugodt narrátori tónus (egy színész hangja) és a posztapokaliptikus nagyváros virtuális kulisszái között fegyverrel a kézben csatangoló különleges egység (kvázi turistacsoport, ezért nem bocsátkoznak tűzharcba!) között létrejött feszültségnek.

A fesztiválgyőztes film, a Migráns képek rendezője egy Flusser-idézetet választott filmje mottójául: „Az ember elfelejti, hogy ő volt az, aki a képeket létrehozta azért, hogy segítségükkel a világban tájékozódhasson. [De már nem tudja megfejteni őket, és ettől fogva a saját képeitől való függésben él:] az imagináció hallucinációba csapott át.” A film a migránsokról készített képeket gyűjti egybe,  különböző csoportokba rendezve azokat. Mind ismerősek ezek a képek, de így egybegyűjtve és kiszakítva eredeti kontextusukból, valamint megtoldva az elemzéssel, példaszerűen mutatják meg a minket körülvevő képáradathoz való kritikai viszony egy lehetséges változatát.

 

A cikk az ELTE Erasmus kutatói ösztöndíjának támogatásával készült.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14275