KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2019/október
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 1. rész
• Soós Tamás Dénes: „Mikor jön el a hősök kora?” Beszélgetés a magyar zsánerfilmekről
• Darida Veronika: Könnyek nélkül A létezés eufóriája
• Klacsán Csaba: Ezt a nőt mindenkinek látnia kell Beszélgetés Szabó Rékával
• Baski Sándor: Túlélni nehezebb Akik maradtak
• Várkonyi Benedek: Meghitt történelem Beszélgetés Tóth Barnabással
GYILKOS-DOSSZIÉK
• Varró Attila: Végjátékok A Manson-dosszié
• Schreiber András: A gyilkosok köztünk vannak Serienmörder-filmek
• Árva Márton: Az angyal Csak egy tánc volt
BATMAN ÉS JOKER
• Varga Zoltán: Denevérinvázió pirkadatkor Batman: Az első év; Hosszú Halloween
• Huber Zoltán: Őrült világ Joker
KETTŐS ÉLETEK
• Barkóczi Janka: Különvélemény Florian Henckel von Donnersmarck
• Gelencsér Gábor: A törvény hite vagy a hit törvénye Isten kegyelméből
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: „Mestervágás első kardcsapásra” Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Murai András: Egy fiú a várból Nicky, a másik fiú
HATÁRSÁV
• Czirják Pál: Idegen képek Fortepan-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
FESZTIVÁL
• Müllner András: Menedék a szikla alatt Amantea
KÖNYV
• Varga Zoltán: Animátor kerestetik Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Magyar animációs alkotók I.
• Gelencsér Gábor: Az elmélet gyakorlata Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Borlovagok Folyékony arany
• Kránicz Bence: FOMO YouTuberek vonzásában
STREAMLINE MOZI
• Margitházi Beja: Kultúrsokk American Factory
MOZI
• Baski Sándor: A rendszer
• Varró Attila: Ad Astra – Út a csillagokba
• Vincze Teréz: Van Goghok
• Andorka György: A fénykép
• Kovács Kata: Downton Abbey
• Fekete Tamás: Miles Davis: Birth of the Cool
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Huber Zoltán: A Wall Street pillangói
• Vajda Judit: A lelőhely
• Benke Attila: Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása
• Kovács Patrik: Az: Második fejezet
DVD
• Kránicz Bence: Eltörölt fiú
• Pápai Zsolt: Úriember revolverrel
• Varga Zoltán: Alice Csodaországban
• Kovács Patrik: Isten hozott Marwenben
• Benke Attila: Fekete maszk
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kettős életek

Florian Henckel von Donnersmarck

Különvélemény

Barkóczi Janka

Donnersmarck új filmjében visszatért A mások élete konfliktusához: a zsarnokság és a művészet szembenállásához.

 

Gerhard Richter a kortárs képzőművészet egyik legnagyobb alakja, akinek nemcsak sokszínű életműve, de személyes életútja is lenyűgözően izgalmas. Richter 1932-ben született, átélte a náci Németország felemelkedését és bukását, az NDK megalakulását, majd Nyugat-Németországba szökött, ahol a szocialista realizmus jegyében induló pályája az 1960-as évek progresszív szellemiségétől áthatva egészen új irányt vett. Alkotásai a fotóalapú festészettől az üvegművészeten át, a szobrászat és festészet határán mozgó installációkig, felfoghatatlanul széles spektrumon mozognak, sokféleképp firtatják a valósághoz való érzéki-értelmi viszonyunkat. Nem csoda hát, hogy Richter sorsa megihlette a csavaros drámákra fogékony rendezőt, Florian Henckel von Donnersmarckot, aki a kaleidoszkopikus oeuvre mögött egyetlen nagy történetet sejtett. Von Donnersmack hosszú és szívós munkával szedte össze a darabokra hullott sztorit, majd detektívként illesztette egymáshoz az itt-ott megbúvó apró részleteket. Feltevése az volt, hogy a zseni megfoghatatlan ereje valójában a múlt traumáiból táplálkozik, minden egyes tragédia átalakulhat az alkotást megtermékenyítő erővé. Ezt a pozitív, gyógyító energiát próbálta modellezni a Mű szerző nélkül című filmben, amely a megfejthető titkokról és egy ember nehezen elmesélhető, teljes múltjáról szól.

 

Párhuzamos életek

A Mű szerző nélkül rendhagyó életrajzi film, ahogy az alkotó fogalmaz, nem egyetlen ember, inkább egy ország spirituális portréja. Sokat segíthet az értelmezésben, ha tudjuk, hogy Von Donnersmarck saját életútja is elég színes, bár lényegesen kevesebb benne történelmi fordulópontokhoz köthető sötét pillanat. A rendező 1973-ban született Kölnben, nagymúltú, katolikus arisztokrata családban, mely hatszáz éven át gyűjtött vagyonának nagy részét elvesztette a második világháborút követően. Az új körülményekhez gyakorlatiasan igazodó família mégis megőrizte a rang auráját, és igazi világpolgárnak nevelte gyermekét. A nemzetközi terepen otthonosan mozgó, de filmjeiben elsősorban a németség mibenlétét kutató Von Donnersmarck minimum öt nyelven beszél, Frankfurtban, New Yorkban és Brüsszelben is élt hosszabb-rövidebb ideig. Négyévesen, mintegy véletlenül látta a MoMA-ban Ewald André Dupont Varieté című némafilmjét a magyar Putty Liával a főszerepben, ami életre szóló élményt jelentett számára. A filmes karrierig vezető útja mégis kacskaringósan alakult, mert a brüsszeli iskolaévek után Szentpéterváron orosz irodalmat, majd az oxfordi New College hallgatójaként filozófiát és politikát tanult. Filmrendezői diplomáját végül Münchenben szerezte, ahol már első munkája, az öt perces, fekete-fehér Dobermann (1998) nagy sikert aratott. A film egyszerű képletre épül, melyben egy megvadult kutya üldözőbe veszi a vele incselkedő fiatalembert, aki ezután árkon-bokron keresztül menekül.

A rendező igazán 2006-ban robbant be a köztudatba első játékfilmjével, a mára már filmtörténeti és emlékezetpolitikai mérföldkőnek számító A mások életével. A művet, amely egy megfigyelési akcióban résztvevő Stasi-ügynök és az általa lehallgatott író-színésznő házaspár tragikusan összefonódó sorsát mutatta be, világszerte komoly elismeréssel fogadták. A legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj mellett a legjobb filmnek, színésznek és forgatókönyvnek járó Európai Filmdíjat is elnyerte, és annak ellenére, hogy ezzel a német filmtörténet egyik legnagyobb nemzetközi sikere lett, otthon mégsem voltak maradéktalanul elégedettek vele. A volt NDK nézői nehezményezték, hogy az ügynök figurája túlságosan szimpatikus, nem tartották hitelesnek a kor ábrázolását, mert ők egy sokkal keményebb és könyörtelenebb rendszerre emlékeztek.  Von Donnersmarck valóban mesterien játszik az érzelmekkel, karakterei egyszerre angyaliak és ördögiek, története inkább modellszerű, mint precízen autentikus. Bár a film az elnyomó rendszerek általános működését ábrázolja, az emberi jóságba és a lelki megszabadulásba vetett hit, valamint az optimista végkicsengés, a mélyen vallásos közegben nevelkedett szerző személyes értelmezését mutatja.

A rendező második nagyjátékfilmjével a súlyos téma után könnyedebb vizekre evezett. 2010-ben elkészítette a nagy bevételt hozó, de hányattatott sorsú és rossz kritikai visszhangot kiváltó Az utazót, Angelina Jolie-val és Johnny Depp-pel a főszerepben. A Velencében játszódó romantikus-thriller csak nyomokban tartalmazza azt a rafinériát, ami A mások életét olyan különlegessé tette, ezért sokan csalódtak benne. Maga az alkotó is úgy nyilatkozott, hogy a film egy olyan luxusfürdőhöz hasonlít, ami remekül néz ki, de korántsem akkora élmény, mint amilyennek első pillantásra tűnik. A hollywoodi szabályok közé szorított forgatókönyvben ugyan szerepelnek azok az elemek, melyek az előző filmben, azaz a titokzatos ügy mellett, egy végzetes szerelem és némi megfigyelés is van, mindez azonban szigorúan a zsáner jól kiszámítható, biztonságos ritmusban előadott keretei között jelenik meg.

 

A szerző szerint

Nem véletlen, hogy a saját munkájával is elégedetlen Von Donnersmarck a Mű szerző nélkülben visszatért eredeti témájához, a politikai rendszereknek kiszolgáltatott, emberi gyengeségekkel küzdő, de a túléléshez és újrakezdéshez szükséges erényekkel is rendelkező alkotó történetéhez. Ezúttal ismét másvalaki életét teszi vizsgálat tárgyává, most azonban ő maga a megfigyelő és egy létező személy a vizsgálat alanya. Nem kevesebb, mint négy évig dolgozott a Gerhard Richter által inspirált forgatókönyvön, ezalatt pedig megkereste magát Richtert is, akivel több héten át készített interjúkat. A képzőművész ezalatt feltárta neki életét, beszélt arról, hogyan élte meg, amikor elvesztette ismerőseit Drezda bombázásában, vagy azt, hogy skizofrén nagynénje a náci eutanázia program áldozata lett. A szenvedés stációi megragadták Von Donnersmack képzeletét, és elemezni kezdte, hogyan válhat mindez művészetté, miként mediatizálódhat a konkrét élmény egy komplett életműben. Vizsgálata jóval túlmutat egy biopic keretein, mert a psziché eltemetett rétegeihez nyúl, hogy az események láncolatát és az alkotás kreatív folyamatát megértse. A majdnem három órás játékidejű, négy évtizedet átölelő film így egyszerre lett monumentális történelmi tabló és fejlődésregény, mely egyetlen ember személyes sorsát követi, és az életút eseményei alapján bátran és kissé naivan következtet a személyiségben lezajló folyamatokra.

Gerhard Richter alakja a főhős Kurt Barnert (Tom Schilling) személyében jelenik meg, aki a háború után festőnek tanul a drezdai művészeti iskolában, ahol találkozik a divattervezőnek készülő Elisabeth-tel (Paula Beer). A két fiatal szerelmes lesz, azonban Ellie szigorú és tekintélyelvű apja (Sebastian Koch) jobb partit szán a lánynak. Miközben a szocialista realizmus keretei között is igen tehetséges Kurt egyre komolyabb megrendeléseket kap, azon gondolkodik hogyan találhatná meg saját hangját a művészetben, és miként tarthatná meg Ellie-t. Lassan kiderül, hogy az apa figurája nem csak a jelen sötéten fenyegető alakja, hanem a múltban is drámai szerepet játszott.  Kurt és Ellie a rendszer és a család elől menekülve átszökik Nyugat-Németországba, mert ott nagyobb alkotói mozgásteret és normális magánéletet remélnek. Kurt beiratkozik a düsseldorfi művészeti akadémiára, ahol sokkolóan szabad légkör és a szocialista realizmus esztétikájával éppen ellentétes, öntörvényű, néha öncélú, kísérletező és sokszínű alkotói közösség fogadja. Az egyetlen, hivatalosan támogatott irányzat kötöttsége helyett most a művészet megszámlálhatatlan szólama nyomasztja, és itt legalább olyan nehezen találja saját hangját, mint korábban az NDK-ban. Az absztrakt kísérletek után végül visszatér a valóság ábrázolásához, és szürke árnyalatokban játszó, fotórealista képeivel komoly sikereket arat. A képek látszólag véletlenszerűen választott témákat, hétköznapi helyzeteket és idegen embereket ábrázolnak, erejüket a beléjük kódolt valóság, az igazság szépsége adja. Miközben Kurt a képeket festi, a múlt titkait is megörökíti, melyek az összefüggéseket felismerő emberek előtt lelepleződnek, a többiek számára pedig az értelmezés végtelen dimenzióit nyitják meg.

A „mű szerző nélkül” jelzőt a kritikusok aggatták Richter műveire az 1970-es években, mert úgy vélték, hogy azoknak fontos jellemzője, hogy nélkülözik a szubjektivitást. Von Donnersmarck filmje éppen ezt a tételt cáfolja, mert azt állítja, hogy ezek az alkotások, ahogy minden más mű, feltétlenül szubjektívek, és bár egyéb tudás nélkül is élvezhetők, az értő szem számára olyan részleteket tárnak fel, melyek a művész személyes közelségébe vezetnek. A rendező ezzel együtt következetesen állítja, hogy a Mű szerző nélkül nem hagyományos életrajzi munka, bár sok benne az életrajzi elem, és hogy fenntartsa a fikció varázsát, nem árulja el, mely részek hitelesek.  A helyzetet bonyolítja, hogy ezúttal nem a közönség és a kritika, hanem éppen a főhős alakját inspiráló alany nem ért egyet Von Donnersmarck tételeivel. Noha maga is segített a forgatókönyv anyagainak összegyűjtésében, a privát szféráját érintő ügyekben soha nem nyilatkozó, de a művészete körül alakuló narratívát erősen ellenőrző Gerhard Richter mély felháborodással fogadta a filmet. Amikor Richtert a magánéletéről kérdezik, gyakran idézi John Cage Előadás a semmiről című művének, a film szellemiségével egyébként mélyen ellentétes, nyitómondatát: „Nincs mit mondanom, de azt elmondom.”

 

MŰ SZERZŐ NÉLKÜL (Werk ohne Autor) – német, 2018. Rendezte és írta: Florian Henckel von Donnersmarck. Kép: Caleb Deschanel. Zene: Max Richter. Szereplők: Tom Schilling (Kurt Barnert), Sebastian Koch (Carl Seeband), Paula Beer (Ellie), Oliver Masucci (Antonius), Saskia Rosendahl (Elizabeth), Hanno Koffler (Günther). Gyártó: Pergamon Film. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 189 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14263