KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képregény legendák

Stan Lee és a Pókember

Pók-stratégia

Fekete Tamás

Pókember sikerének titka abban rejlik, hogy a képregényolvasók számára ő kínálja a legkönnyebb azonosulási módot egy valódi szuperhőssel.

 

Hiába volt elsősorban képregény-alkotó (másodsorban pedig producer), a tavaly, 95 éves korában elhunyt Stan Lee és az általa teremtett figurák nélkül teljesen másképp nézne ki napjainkban Hollywood. Az persze egyéni ízlés kérdése, hogy a mindenkin átgázoló Marvel-hősök nélkül változatosabb vagy épp ellenkezőleg, szegényesebb lenne-e a filmkínálat, de 2019-ben a mozik előterében az egyik legkomolyabb dilemma mindenképpen az, hogy a popcorn mellé vásárolt üdítő tetején Vasember vagy inkább a Fekete Özvegy legyen-e a pohárdísz.

Az akár egy kisebb várost is benépesíteni képes Marvel-karakterek csapatából Pókember figurája messze a legnépszerűbb és legtöbb bevételt hozó szuperhős, lekörözve nem csupán a Marvel-istálló összes többi teremtményét, de a konkurens DC Supermanjét és Batmanjét is. Ahogy adaptációit tekintve Pókember kapta eddig a legtöbb önálló filmet is: az utóbbi húsz évben hét játékfilm címében állt ott a neve, ez alatt három színész alakította őt (akik ráadásul mindannyiszor ugyanazzal a rendezővel dolgoztak), a tavaly bemutatott animáció Oscar-díjat nyert, és még egyik leghírhedtebb nemezise, Venom is saját spin-offot kapott.

Pókember 1962 augusztusában lépett színre az Amazing Fantasy 15. számában. Az inkább a felnőtt közönséget megcélzó lap jellemzően 4-5 oldalas, csavaros befejezésre kihegyezett sci-fi történeteket tartalmazott, és némileg paradox módon az érdektelenség miatt megszüntetésre ítélt kiadvány legutolsó kiadásában, amolyan „minden mindegy”-alapon kaphatott lehetőséget Lee, hogy bemutathassa legújabb gyermekét. Noha Pókember születésének krónikája – a füzet többi képregényéhez hasonlóan – az eredeti szándék szerint kerek, egész történet volt, melyhez nem terveztek folytatást, a búcsúszám váratlan sikere után megnyílt a lehetőség, hogy önálló sorozatot kapjon a szuperhős. Így került a boltok polcaira A csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man) első száma 1963 márciusában.

Peter Parker/Pókember nem csupán az addig ismert képregényhősök között számított teljesen különlegesnek, de mai napig egyedi ebben a ligában. Parker nem tudós, feltaláló, idegen lány, esetleg mitológiai istenség, hanem egyszerű, átlagos, bár társainál jóval intelligensebb és érettebb középiskolás kamaszfiú. Színre lépésekor csupán két tinédzser szuperhős tevékenykedett, ám egyikük sem főszerepben: Robin Batman oldalán, illetve Fáklya a Fantasztikus Négyes tagjaként. A radioaktív pók csípésének következtében emberfeletti képességekre szert tevő Peter Parker azonban rögtön főszereplőként lépett elénk (sőt, jellemző módon a későbbiekben sem kapott társat maga mellé a küzdelmekben). Az új hős így tökéletesen alkalmassá vált arra, hogy a képregényeket faló célcsoport teljes mértékben magára ismerjen, és azonosulni tudjon vele.

Parker ugyanis egyáltalán nem nagymenő, és hiába menti meg havonta újra és újra a világot, mindvégig megmarad félszeg, visszahúzódó srácnak. Mikor először látjuk, egy ötfős, vidám társaság lekicsinylően mutogat a képkivágás peremére száműzött fiúra és ugratják szégyenlős, könyvmoly osztálytársukat, majd a randira hívott lány is visszautasítja őt. Hiába fogadkozik (még a végzetes rovarmarás előtt) Parker, hogy egy nap majd megmutatja, ki is ő, és majd sajnálni fogják, hogy kinevették, erre soha nem kerül sor, még akkor sem, mikor már bármit megtehetne. Hősünk emellett csonka családban él, szülei helyett nagybátyja és nagynénje neveli, a lányok folyamatosan kikosarazzák (vagy épp ő retten meg tőlük), és folyamatos pénzzavarral küzd (ezért is kénytelen fotóriporterként elhelyezkedni az egyik napilapnál, hogy az összecsapásokról készült fényképeket aztán eladja, és azokat rendszeresen May néni gyógyítására költse).  A gúny céltáblájául szolgáló magányos tinédzserbe tehát bármelyik olvasó beleláthatta saját magát, pont úgy, ahogy a néhány képkockával később már háztetők felett szökellő igazságosztó alakjába is.
Annál is inkább, mert Pókember volt egyúttal az első szuperhős, aki olyan kosztümbe bújt, mely teljesen eltakarta őt, nem csupán testét, de arcát is. Állandóan visszatérő elem, hogy a közvélemény (így Peter társai is) azon tanakodik, vajon ki bújhat meg a maszk mögött. Nem is kell sokat várni, hogy valaki más vegye magára a jelmezt. Az 5. számban Parker osztálytársa, az őt folyamatosan froclizó Flash úgy dönt, megtréfálja az eminens Petert, és Pókember-felszerelésben tesz egy sétát az utcán (hogy aztán Fátum doktor őt rabolja el az igazi helyett), a 13. füzetben pedig Mysteriónak sikerül a közvéleményt hősünk ellen hangolni, pusztán az álruha használatával. Ahogy bármelyik rajongó közösséget érezhet a lúzer Peter Parkerrel, úgy bárki eljátszhat a gondolattal, hogy ő maga lapul a csodált személy gúnyája alatt.
Hogy a hétköznapi srác és szuperhős alteregója mennyire elválaszthatatlan egymástól, azt jól mutatja a képregények felépítése is (amit amúgy a filmadaptációk is megtartanak). A 22 oldalas történetekben szinte ugyanakkora terjedelemben jelenik meg a civil Peter és az álcát öltő Pókember, sőt, az előbbi gondjai és problémái sokkal izgalmasabbak és komolyabb érzelmi-erkölcsi dilemmákat rejtenek, mint utóbbié. Míg az őt lenéző Flash elleni bokszmeccsen valós kérdésnek számít, vajon meg lehet-e ütni a nála nyilvánvalóan jóval gyengébb ellenfelét, addig a kosztümbe bújt illetőnek nyilvánvalóan nem kell ilyeneken törnie a fejét a gonosztevők elleni harc közben. Parker számára valós probléma, hogy a neki tetsző osztálytársa, Liz tudomást sem vesz róla, és csakis Pókemberért rajong, de éles szituációban természetesen nem dilemma a szuperhősnek a lány megmentése. A képregények első fele nem csupán a felvezetésnek, az ellenfél bemutatásának és az összecsapás előkészítésének a terepe, de Peternek szinte kizárólag itt kell igazi etikai problémákat megoldania, míg a második rész már szinte csakis az akció, a fizikai küzdelem terepe, ahol dönteni már csak a támadás elhárításának és az ellentámadás kivitelezésének módjáról kell.

Ego és szuperegó csatája folyamatos, a két identitás pedig akár egyetlen kockán belül is viaskodik egymással: számtalanszor látunk olyan rajzot, ahol a hős arca mintegy kettéhasad és szinte polémiát folytat egymással, melyben mindig utóbbi képviseli az egyetlen helyes és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen döntést: a fogságba esett Thompson megmentése a civilben levő Parker számára még kérdés, de Pókember számára egyértelmű kötelezettség. Mikor pedig Mysterio a Pókember-álcájában bűncselekmények sorát követi el, a kétségek között hánykolódó és saját cselekedeteinek megtörténtében is kételkedő szuperhős felkeres egy pszichiátert, ahonnan aztán legalább olyan gyorsan távozik is, mivel attól tart, hogy a terápia során lebukik és megismerik valódi személyazonosságát, ami épp a legnagyobb félelme. Az újra és újra visszatérő antagonistáknál is nagyobb és folyamatosabb veszélyt jelent ugyanis számára, hogy lelepleződik, és kiderül, ki bújik meg a kosztüm alatt – ettől pedig mindenáron meg akarja kímélni az őt még a széltől is óvó May nénit.

Stan Lee képregénye ezen felül tele van önreflektív momentummal: Parker nem csupán hogy fotósként tevékenykedik a Hírharsonánál, de kamerájával kifejezetten Pókember összecsapásairól szolgáltat fényképes bizonyítékokat – vagyis gépével pontosan azokat a pillanatokat örökíti meg és adja aztán közre, amelyeket maguk a képregényolvasók is annyira vágynak. A gonosztevők körében visszatérő motívum, hogy a médiát (ki)használják: már a 2. szám antagonistája, a Keselyű mestertervéhez elengedhetetlen, hogy bejelentse a rádiónak és a sajtónak, rablásra készül; az 5. számban Fátum Doktor az élőben sugárzott Ed Sullivan show adásába zavar bele, hogy a Fantasztikus Négyesnek üzenjen; a 13. számban Mysterio egyenesen a Hírharsona hasábjain keresztül hívja találkozóra Pókembert, a következő füzetben pedig a szuperhőst úgy kívánják ártalmatlanná tenni, hogy egy filmforgatásra invitálják, ahol a díszletek között szeretnének lecsapni rá a színésznek hitt és épp ezért semmiféle gyanakvást nem ébresztő rosszfiúk. Sőt, a fent már említett 5. szám kezdetén Jameson fizetett tévés programban gyalázza a szuperhőst, ám az első képen a televízió doboza és a képregény kockája teljes átfedésben van egymással, a következő két kockán egyre tágul a kép (mintha nyitna a kamera), és csak ekkor látjuk, hogy az íróknak tulajdonított narráció valójában az egyik karakter szájából hangzottak el.

Az önreflektív hozzáállás pedig nem csupán a történet alakításában, de Lee írói megjegyzéseiben is visszaköszön. Rendszeresen kiszólnak az olvasókhoz, megjegyzéseket téve a történet alakulására vonatkozóan, a nyitóoldalon pedig mindig szuperlatívuszokban és felsőfokban harangozzák be az aktuális lapszámot, ám ezek mögött érezni az ironikus hangnemet. Az egyik legemlékezetesebb példa, mikor a narrátor a történet feléhez érve kénytelen beismerni, hogy a mostani a valaha volt egyik leghosszabb felvezetés, ám megérte az olvasók fáradozása, most következik ugyanis az igazi tűzijáték.

Az író mellett mindenképp ki meg kell említenünk a rajzoló, a szintén tavaly eltávozott Steve Ditko nevét is. Eredetileg nem ő, hanem az Amerika Kapitányt és a Fantasztikus Négyest is megteremtő Jack Kirby (1917-94) adott volna formát Pókembernek, de Stan Lee-nek nem tetszettek Kirby rajzai, így esett választása Ditkóra. A filmszerű ábrázolásmód a kezdetektől jellemző volt Ditko stílusára, különösen az akciók bemutatásakor, de csúcspontját kétségkívül a háromkötetes If This Be My Destiny...! című történet befejező részében érte el. A nagynénje életének megmentéséért egy titkos szérumért igyekvő Pókember a megelőző fejezet végén egy hatalmas acéltömb alá szorul, miközben lassan a víz is elkezd beszivárogni a tenger mélyén fekvő létesítménybe. A fáradt, megsérült és végső erőtartalékait felélő szuperhős hosszú oldalakon át küzd, míg végre sikerül felemelnie a roncsot – mindezt Ditko egyre nagyobb képkockákkal ábrázolja, míg a végső megszabadulás a műfajban ekkor még szokatlan módon egy teljes oldalas, alsó perspektívából rajzolt képben érkezik el. A néhány oldalas küzdelem – melyben a hősnek nincs is valódi ellenfele – képeivel, tempójával és beállításaival már-már mozgóképes befogadási módot generál.

A Pókember: Idegenben a fentiek mindegyikét beépíti a szövetébe: Parker továbbra is egy tipródó és szorongó, átlagos kamasz, aki izzadó tenyérrel reménykedik abban, hogy megvallhatja érzéseit osztálytársnője, MJ előtt, miközben viszonya ambivalens az őt állandóan kóstolgató Flash Thompsonnal, és továbbra is retteg attól, hogy fény derül alteregójának személyére. A Marvel-univerzum darabjaiban eddig korábban egyedül a Vasember harmadik részében jelent meg az önreflexió, ám a mostani film még ezen is jócskán túllép: Mysterio személyében egy másfajta gondolkodásmódú antagonista jelent meg, aki tisztában van azzal, milyen típusú szuperhőst kíván látni a spektákulumokra vágyó nagyközönség, és aki egyszerre akarja ezt kihasználni, valamint leszámolni vele, miközben fő stratégiája az illúzió és a látszat maximális kihasználása – pontosan azt a hatásmechanizmust kínálva a filmbéli karakterek számára, mint amire a multiplexek közönsége is mindennél jobban vágyik.

 

PÓKEMBER: IDEGENBEN (Spider-Man: Far from Home) – amerikai, 2019. Rendezte: Jon Watts. Írta: Chris McKenna és Erik Sommers. Kép: Matthew J. Lloyd. Zene: Michael Giacchino. Szereplők: Tom Hollander (Peter Parker), Samuel L. Jackson (Fury), Jake Gyllenhaal (Mysterio), Zendaya (MJ), Marisa Tomei (May). Gyártó: Marvel Studios / Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom.  Szinkronizált. 129 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 39-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14217