KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Barbár idők

Conan, a barbár

Az elveszett múltak

Nemes Z. Márió

A „kard és boszorkányság” romantikus civilizációkritikája korántsem ellentmondásmentes, a kard egyszerű igazságához képest a mágia kifinomult tudománya maga a dekadencia.

 

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben új erőre kapó fantasy mozgalom egyik fontos öndefiníciós problémáját képezte, hogyan lehet ugyanabba az esztétikai univerzumba sorolni azt a két egyre inkább differenciálódó poétikai felfogást, melyet J. R. R. Tolkien és Robert E. Howard – szélső pontként egymással szembehelyezhető – életműve fémjelzett. A műfajelméleti megoldás Fritz Leiberhez kötődik, aki 1961-ben a sword and sorcery („kard és boszorkányság”) kategóriáját javasolta a Howard-féle vonal hősi fantasy-n belüli elkülönítésére. A megkülönböztetés a történetek, illetve a kvázi-mitikus világ alapvető dualizmusára utal, miszerint itt a kardforgató hős alakjában a heroikus és tiszta természeti erő helyezkedne szembe a tisztátalan természetfelettivel, amit a mágiahasználat okkult technológiája jellemez. Ezen felül a tipikus s&s kardforgató több szempontból eltér a tolkieni önfeláldozó és világmegváltó hősöktől, hiszen – akár Conan vagy Fafhrd, a rőtszakállú barbár – mindig társadalmon kívüli „idegen”, akinek moralitása csak saját „önös” érdekeinek függvényeiben értelmezhető, és kalandjai sem feltétlenül a jó és a rossz univerzális történelmébe, hanem egy pikareszk világ színes eseményszőttesébe illeszkednek.

A harmincas évek amerikai ponyvairodalmából kialakuló irányzat második világháború utáni virágzása a műfaji keretek kialakítása mellett olyan átfogó kezdeményezéseket is beindított, mint a Lin Carter vezetésével létrejött SAGA (Swordsmen ans Sorcerers Guild of America). A SAGA egy informális szerveződés volt, mely számos a szubzsáner iránt elkötelezett írót tömörített (többek között Poul Anderson, Michael Moorcock, André Norton, Jack Vance és Roger Zelazny is a tagsághoz tartozott) és több s&s antológiát jelentetett meg, illetve egy külön díjat (Gandalf Awards) is létrehozott a színtér felélénkítése érdekében. Az irodalmi mozgolódás nem hagyta érintetlenül a vizuális kultúrát sem, ennek az összefüggésnek a talán leglátványosabb eredményei a nyolcvanas évek fantasy sikerfilmjei, a Conan, a barbár (1982) és a Conan, a pusztító (1984), de a számos egyéb – különösen olasz – zsánerdarab mellett ki kell emelni a Ralph Bakshi és a legendás Frank Frazetta együttműködése folytán létrejött Fire and Ice (1983) animációs filmet.

A Fire and Ice rotoszkopikus technológiával elkészített vizuális orgiáját azért fontos megidézni, mert nyilvánvalóvá teszi a képregény úttörő szerepét a szubkulturális irodalmi műfaj szélesebb közönség felé közvetítésében. A film forgatókönyvírói (Garry Conway és Roy Thomas) a Marvel Comics több Conan-történetet is jegyző tapasztalt szerzői voltak, Frazettáról meg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ami a s&s látványvilágának könyvborítókon és képregényekben való kidolgozásában elért érdemeit illeti. Ebbéli jelentősége talán csak Boris Vallejóéhoz mérhető, akinek hiperrealista fantasy-festészetét és felpumpált body-builder hőseit /hősnőit a nyolcvanas évek IPM magazinjainak borítóiról a magyar közönség is korán megismerhette. AZ IPM borítók, a kilencvenes években feltűnő Vallejo- albumok, majd a s&s klasszikusok magyar fordításai mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy kitermelődjön itthon is egy rajongói bázis, de ha a Hepiend magazin rendszerváltás környéki kísérleteitől eltekintünk, akkor egészen máig kellett várni, hogy a klasszikus Conan képregények szakmailag gondozott formában kerüljenek a magyar olvasók elé.

A Fumax kiadó Conan kegyetlen kardja (2018) címmel megjelentett válogatása hivatott enyhíteni a magyar s&s rajongók évtizedes kínjait. (A Fumax láthatóan szívén viseli a fantasy képregények kérdését, hiszen az idei újdonságok között több csemege is található, mint például Marjorie Liu és Sana Takeda Monstress – Fenevad című sikersorozata vagy Esad Ribic és Rob Lodi Lokija) A kötet a Marvel kiadó hetvenes évekbeli két nagy Conan-sorozatának, a Savage Tales és a Savage Sword of Conan magazin első öt számának történeteit gyűjti egybe. Howard eredeti szövegeit a már említett Roy Thomas adaptálta képregényre olyan rajzolók közreműködésével, mint John Buscema, Barry Windsor-Smith, Gil Kane, Alfredo Alcala vagy Jim Starlin. A sztorik nagy része relatíve „hűséges” Howard-adaptáció, de van több az író-örökségével szabadon bánó történet is, mint például az egyik Fekete Turlogh novellából Conan alakjára átírt A sötét isten éjszakája, vagy A Koponya-folyó titka, mely egy kifejezetten érdekes szempontból – erre még visszatérünk – tárgyalja újra a kard és boszorkányság műfajalkotó ellentétét, noha a szerzőség teljes egészében Roy Thomast illeti meg.

Conan alternatív történelmi világa az úgynevezett hiperboreai korba helyezhető, mely az Atlantisz elsüllyedése utáni (nem véletlen, hogy Conan és Howard másik s&s hőse, az atlantiszi Kull király között számos átfedés található) és az ismert ókori birodalmak létrejött előtti időszak közötti „homályzónának” felel meg. A hiperborea kifejezés a görög mitológiában egy titokzatos, Pindarosz által is megénekelt, északi területet jelölt, melyet óriások népesítettek be. Ez a terra incognita számos spekulációnak adott teret már Howard előtt is, hiszen sokan az indoeurópai kultúra elveszett bölcsőjeként értelmezték, de a 19. század végi ezoterikus hagyomány (például H. P. Blavatsky, René Guénon és Julius Evola) az egész emberiség édeni és spirituális eredetvilágának tekintette. A Howard-szakértők között élénk viták folynak arról, hogy a hiperboreai kor vajon időszámítás előtt 10.000 vagy 30.000-re helyezhető-e, de a lényeg igazából az, hogy itt egy elveszett „téridőről” van szó, olyan hiányzó eredetről („retrotópiáról”), mely magába gyűjti és hibridizálja a történelem előttiről való ismereteinket, vágyainkat és fantáziáinkat. Vagyis vágyunk erre a korra és kísértetiesen ismerősként tapasztaljuk, ugyanakkor elborzadunk attól, hogy itt egy egész történelem veszett el, mert hasonlóan a dinoszauruszokhoz, a hiperboreai korban is az emberiségtörténet sérülékenységét, saját kihalásunknak vagy degenerációnknak a horrorisztikus allegóriáját pillantjuk meg. „Láttuk, mint fejlődik ki az ember a majomból, és építi fel Valusia, Kamelia, Commoria fényló városait és a többit. Láttuk, mint inognak meg a pogány atlantisziak, piktek, lemúrok rohamai előtt. Láttuk, mint emelkednek meg az óceánok, és nyeli el Atlantiszt, Lemúriát meg a piktek szigeteit és a civilizáció dicső városait. Láttuk, mint építik fel a Piktség és Atlantisz túlélői kőkori birodalmukat, és mint omlanak össze romokban, véres háborúkban. Láttuk, mint zuhannak vissza a piktek barlanglakókká, az atlantisziak pedig újra majmokká. Láttuk, mint özönlenek déli irányba új vadak hódító hullámokban az északi sarkkör felől, hogy új civilizációt építsenek, új királyságokkal, melyeket Nemediának, Kothnak, Aquilóniának és hasonlónak neveznek el.” (Robert E. Howard: Az Elefánt Tornya, fordította Nemes István) Vagyis a történelem fejlődés és visszafejlődés dialektikájától sújtott önmagába csavarodó esemény, mely Conan „jelenét” is számtalan elveszett múlt palimpszesztusává avatja. Ezeket a múltakat nem is lehet pontosan rögzíteni vagy leírni egymáshoz képest, inkább mellérendelt és idegen „ősiségek” lappangó burjánzásaként jelennek meg, melyek bármikor – romboló erővel – kirobbanhatnak a jelen „alól”.

A történeti tudatban érzékelhető illeszkedési zavarok, perverz továbbélések és megemésztetlen utóidejűségek közelítik Howard kultúraképét a weird fiction (és a legfontosabb példaképként említhető H. P. Lovecraft esztétikája) felé. Az idegen ősiség, a xenoarchaikum berobbanása legtöbbször izolált terekhez, elhagyott romokhoz kapcsolódik, mint például a Vasárnyak a holdfényben című történetben, ahol John Buscema rajzain növényzet és épített terek kusza keverékeként jelenik meg az a titokzatos szigettemplom, mely egyfajta gótikus portálként nyitja meg az átjárást a heterogén idők között. Ez a történet többek között azért is érdekes, mert Howard antropológiájának rasszista vonásait is szemlélteti, hiszen a sziget „démonjai” szoborszerű fekete rémalakok, akik angyali fehér férfiakat áldoznak fel, miközben Conan „kötelező” szörnyellenfele egy emberszerűségében borzalmas szürke gorilla.

Ebből a szempontból talán A karmazsin körmök a legjellegzetesebb darab az antológiából, hiszen itt felvonul az összes Howardra jellemző (poszt)gótikus, illetve lovecraftiánus toposz. A kissé túlmesélt történetben Conan egy dinoszauruszszerű lényektől körülvett ősi városba vetődik, ahol két degenerált törzs tagjai, a xotalankok és a tekuhtlik vívnak egymással generációkon átívelő élethalálharcot. A két törzs tagjai – kései jövevények lévén – maguk is idegenek saját városukban, nem ismerik annak valódi természetét, vagyis otthonosság és az idegenség robbanásveszélyes elegyként sűrűsödik össze a zárt térben, melyet a kinti sárkányoktól és egymástól rettegve képtelenek elhagyni. Az idegen ősiség lappangó jelenléte ebben a klausztrofób térben az emberi vonások lassú elvesztéséhez vezet, degenerációhoz, melyet Howard előszeretettel köt össze a mágiával, illetve a természetfeletti hatalmakkal és lényekkel. A dehumanizáció és mágia közti kapcsolatnak majdhogynem karikaturisztikus példája A Koponya-folyó titka, ahol Sophos nevű várúr alkimista praktikákba kezd, melynek egyik következménye közeli folyó megmérgezésén keresztül a környék lakóinak fizikai deformálása. De Sophosnak két mágikus módszerekkel mutált harci óriása is van, Hanumán és Grandal, akikben egyre halványabban pislákol kitörölt emberi múltjuk.

És itt térünk vissza a kard és boszorkányság dualizmusára, hiszen a mágia okkult technológiája Howardnál mindig az idegen ősiséghez, illetve a „természetellenes” civilizációhoz kapcsolódik, míg a kard a természetes és józan – alapvetően technológia előtti – emberi világ jelképeként működik. Vagyis itt egy nietzschei ihletésű kultúrkritikáról van szó, hiszen a hiperboreai kor magaskultúrái és birodalmai Conan szempontjából dekadensek minősülnek. A dekadencia egyik forrása az intellektuális kifinomulás, és az ezzel összekapcsolódó, hiperkulturális tevékenységként felfogott mágia, mely az idegen ősiség felszabadítása miatt az emberi természetet és fizikai kondíciót radikálisan átformálni képes destruktív hatalom. Conan „barbársága” ebben a kontextusban annak a kultúrától fertőzetlen tisztaságnak a médiumaként jelenik meg, melyben az élet vitális dinamikája és a szellemnek a szervetlen világ felé tartó halálösztöne egymásnak feszülhet.

Ha picit túl akarjuk feszíteni a gondolatmenetet, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy Conan minden csatájában a szörnyszerűnek látott kultúra és az igazi (vad)ember küzdelme jelenik meg. Miközben ez az ellentét nem áthidalhatatlan, hiszen a Howardhoz hasonló naturista gondolkodók nem feltétlenül az elaggott nyugati kultúra eltörlését várták az autentikus természetitől, hanem egyfajta „reformációt” vagy újjászületést. Itt válik el Howard esztétikai ideológiája Lovecraftétól, hiszen a kozmicista horrorszerző számára elképzelhetetlen volt az emberiség bármiféle megváltása. Az „egészségnél” mindig ősibb a „betegség”, hiszen már az emberi faj teremtése is a Nagy Öregeknek köszönhető, vagyis nincsen semmi autentikus az emberben, ami szembe helyezhető lenne a kozmikus idegenséggel. Lovecraft értelmiségi hősei számára az őrület és a szörnnyé-válás alternatívája adódik csupán az idegen ősiséggel való konfrontáció során, míg Conan emberfeletti embersége mindig képes legyőzni az emberen „túlit”, sőt a dekadens kultúrát „belülről” is képes megváltani, hiszen végül egy birodalom királyaként fejezi be heroikus pályafutását.

Ha Conant a kultúrát forradalmasító életerő hőseként akarjuk felfogni, akkor nem tudjuk megkerülni a barbár testképének értelmezését, hiszen a kard hőse a fizikum hőse is egyben, mely az idegen ősiség testet deformáló vagy testetlen erejével áll szemben. A Conan kegyetlen kardja számos eltérő értelmezést ad ezzel kapcsolatban, hiszen itt van például Barry Windsor-Smith már-már légiesen atletikus és lírai fiatal titánja, aki A fagyóriás lányában szinte egybeolvad a mitikus táj kietlen fenségével. John Buscema „kimériaija már egy idősebb, viharvertebb képű, drabális erőszaktömb, egy anatómiai szuperformába öntött élő tömeg, méltóságteljes, masszív, megállíthatatlan és fenyegető, hercegnők illetlen álma, feketeszívű kutyák és gonosz varázslók rémképe.” (Rusznyák Csaba: Szemkápráztató bevezetés a kimmériai barbarizmus alapjaiba  https://geekz.444.hu/2018/11/22 ) De aztán itt van Boris Vallejo is, aki a „drabális erőszaktömbből” egy részletesen kimunkált fizikumú, szoborszerű testépítőt faragott ki, mely értelmezés a filmek miatt mértékadóvá vált Schwarzenegger-változathoz áll a legközelebb. Az utóbbi típusban érezhető egy furcsa paradoxon, miszerint ez a páncélosított testkép valójában épp az ellentéte bármilyen természeti nyersességnek, hiszen a nyolcvanas évek férfitest-ideáljaként megjelenő body builder egy hiperkulturális testfelfogást közvetít. Legalábbis abban az értelemben, hogy a testépítő a rendelkezésre álló kémiai és technológiai eszközök segítségével alakítja ki önmagát, vagyis egyfajta poszthumán biokiborgként fogható fel. A nyolcvanas évek fantasy és posztapokaliptikus barbárjaiként fellépő testépítő kolosszusok (lásd Barbár fivérek, 1987) már nagyon távol állnak a Howard-féle  testeszménytől, hiszen épp annak a dekadens technológiának és „műviségnek” a teremtényei, melyet Conan meghalad, vagyis több közük van a Hanumán és Grandal-féle meggyalázott monstrumokhoz.

Az egyik személyes kedvencem az a Conan, a barbár mozifilmben is bemutatott, de eredetileg a Szülessen boszorkány! című történetből származó jelenet, ahol a foglyul ejtett Conant keresztre feszítik a sivatagban, de ereje még ekkor sem hagyja el a barbárt, és leharapja a testére rászálló keselyű fejét. John Buscema egy egész, rendkívül drámai oldalt szentel a jelenetnek, ahol Conan félőrült tekintete és a szájából kilógó keselyű agonizáló pillantása úgy villan össze, hogy ezzel valóban megnyílik egy kultúra előtti dimenzió, ahol az emberi és állati egy közös határeseményben keveredik össze. A határesemény rituális jellegét a keresztre feszítés is felerősíti, noha itt egy olyan elveszett időben vagyunk, ami nem ismeri a keresztség misztikumát, de mi mégis visszavetítjük rá. Vagyis Conan egyfajta Jézus előtti Jézusként támad fel a saját idők közötti idejében, de ezt a feltámadást nem valami transzcendenciának, hanem saját emberfeletti életerejének köszönheti. Ez az életerő nem csak emberi, hiszen közös a keselyűvel és a vadakkal, a természet egészével, de mégis képes emberi formát is ölteni. És ez a „forma” Conan, aki – történelem nélküli kimmériaként – még nem tudta eltéríteni magát ettől a közös eredettől.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 14-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14207