KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
   2019/július
AGNES VARDA
• Margitházi Beja: Szem, kéz, kamera, Agnès Agnès Varda 1928–2019
CANNES
• Gyenge Zsolt: Műfajok alkonya Cannes
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Mint gyerek a játszótéren” Beszélgetés Ragályi Elemér operatőrrel – 2. részÉletműinterjúnk folytatása: Dögkeselyű, Hollyw
• Hirsch Tibor: Új múlt, új sötét A történelmi film színeváltozása
• Várkonyi Benedek: „Soha nem volt brahista” Beszélgetés Dér Andrással
• Zalán Márk: Múltidézés Erőss Gábor: A történelmi filmek szociológiája Múltidézés
KECSKEMÉTI ANIMÁCIÓ
• M. Tóth Éva: Animált idők Varga Zoltán: A kecskeméti animációs film
• Herczeg Zsófia: A sokszínűség egysége Kecskeméti Animációs Filmfesztivál
ANCIEN RÉGIME
• Kálovics Dalma: Férfiszerepben Riyoko Ikeda: Versailles rózsája
• Kovács Ilona: Casanova szerelmei Csábítás és balsors
• Fekete Tamás: Rizsporos szerelmek Casanova – Az utolsó szerelem
BRIAN DE PALMA
• Vízkeleti Dániel: Miénk a világ? Brian De Palma: A sebhelyesarcú
• Varga Zoltán: Pisztoly az asztalon Dominó
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Mocskos zsaruk Reno 911!
• Baski Sándor: Amikor a valóság berobban Csernobil
• Huber Zoltán: Egynyári kaland Gourmé lángos
• Greff András: Vörös és fehér Frant Gwo: The Wandering Earth
KRITIKA
• Huber Zoltán: A játéknak nincs vége A John Wick-trilógia
• Ádám Péter: Együtt megyünk Barátok jóban-rosszban
MOZI
• Baski Sándor: Yao utazása
• Vajda Judit: Pajzán kíváncsiság
• Lovas Anna: Éretlenségi
• Pethő Réka: Rocketman
• Barkóczi Janka: Szerelem második látásra
• Kovács Kata: Csekély esély
• Soós Tamás Dénes: Bajnokok
• Tüske Zsuzsanna: Ma
• Huber Zoltán: Pompon klub
• Benke Attila: Aladdin
• Fekete Tamás: Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül
• Kránicz Bence: X-Men: Sötét Főnix
• Alföldi Nóra: Pokémon: Pikachu, a detektív
• Varró Attila: Godzilla II: A szörnyek királya
DVD
• Varga Zoltán: Sárkány és papucs
• Kovács Patrik: Arizonai ördögfióka
• Pápai Zsolt: Csak egyszer élünk
• Géczi Zoltán: Mimic – A Júdás faj
• Benke Attila: Bizalmas jelentés
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ancien Régime

Csábítás és balsors

Casanova szerelmei

Kovács Ilona

A gátlástalan csábító figurája torzító, a hamis legenda része. Casanova minden szempontból bonyolultabb személyisége a libertinus korszaknak.

 

A frissen bemutatott új francia Casanova-film (magyar forgalmazásban: CasanovaAz utolsó szerelem) a sokadik abban a sorban, amelyet egy magyar film nyitott meg 1918-ban, Deésy Alfréd Casanovája. (Történetét a Filmvilág 2019/2. számában idéztem föl részletesen.) A népszerű témák közt is kitüntetett helyet foglal el a híres kalandor és emlékiratíró, Giacomo Casanova (1725-1798) élettörténete. Sok híres színész belebújt az emlékiratokban (Életem története) megörökített figura bőrébe, több-kevesebb sikerrel (Ivan Moszjukin, Vittorio Gassmann, Marcello Mastroianni, Donald Sutherland, Alain Delon, Heath Ledger).

Mind közül a legeredetibb, és az emlékirattal összevetve a leghűtlenebb, Fellini Casanovája, Donald Sutherlanddal a címszerepben (1976). Fellini önálló víziójának hátterében sok magánéleti konfliktus állt, már csak azért is, mert ez a téma nem tartozott a saját tervei közé: megrendelésre, pénzügyi kényszerből fogott bele. Tudjuk, hogy jól ismerte a visszaemlékezés szövegét, de egy kiváló íróra és Casanova-szakértőre, Bernardino Zapponira bízta a forgatókönyvet. A fennmaradt első változat kiváló munka, de Fellini visszadobta, mert nem felelt meg az ő elképzelésének, és újabb változatott íratott Zapponival, amelyet szintén elvetett, végül a harmadik, már igazán „fellinis” variánst fogadta el és forgatta le. Az is visszapörgethető, hogy a munkák során egyre féltékenyebb lett filmjének hősére, akit fokozatosan megfosztott rokonszenves vonásaitól és álságos, saját szerepeiben tetszelgő figurának állított be. Költségeket nem kímélve utasította el, hogy valóságos helyszíneken, reális körülmények között filmezze le a kiválasztott és erősen fikcionalizált kalandokat, a címszereplő megválasztásával is megerősítve az anti-Casanova képet. Sutherland maszkja, erősen kihangsúlyozott orrával és merev, rideg arckifejezésével-mozgásával erős elidegenítő hatást kelt. Akárcsak a legelső muranói kalandban már megjelenő, mindenhová magával cipelt gépmadár, személytelenül szerelmeskedik mindenütt, egy olyan művi világban, amelyben nem tud feloldódni. „Műveknek”, sőt „remekműveknek” szánja erotikus fellépéseit, a fizikai versengéstől sem riad vissza, és emlékeit narrátorként maga kommentálja szenvtelen hangon. A képi-zenei megvalósítás viszont annyira lenyűgöző – beleértve a Sutherland-ből nagy konfliktusok árán kikényszerített, dehumanizált, de nagyszerű alakítást –, hogy a történeti figurától eltávolított, teljesen a saját démonaival való viaskodásokból kialakított Casanova így egészen Fellinié lett, ahogyan már a cím is hangsúlyozza.

Fellini ikonikus színésze és alakmása, Marcello Mastroianni nyilván teljes valójában ellentmondott volna ennek az „ellenséges” érzelmektől fűtött, minden azonosulást kizáró koncepciónak. Ő Ettore Scola barátságos, a megvénült (66 éves) Casanovát megértéssel bemutató filmjében (A postakocsi, 1982) kölcsönözte személyiségét a hajdani nagy csábítónak. A forradalmárok által őrizet alatt tartott francia király, XVI. Lajos 1791-es szökését és elfogását végigkísérő történetben Casanova csak egy a hangsúlyos figurák közül, de talán a legszínesebb, az élete végét jelentő duxi jelenetek árnyékában zajló udvarlásaival. Így aztán egy részvétre méltó, kicsit nevetséges, de nagyon szerethető kalandor, szerelmes és író képe bontakozik ki ennek a legendás rendező-színész párosnak a filmjéből.

Említésre méltó alakítás még Alain Deloné, aki – sajnos –, hozzá illően jelentős rendező nélkül játssza el az élettörténet legfájdalmasabb fordulópontját a Casanova visszatér című francia filmben (Edouard Niermans, 1992). Arthur Schnitzler remekbe sikerült kisregénye alapján idézik fel ebben az alkotók azt a pillanatot, amikor Casanova várja a velencei inkvizítorok válaszát, hogy visszatérhet-e Velencébe, ha beáll besúgójuknak. 1773-ban, 53 évesen szembesül a 17 éve száműzetésben élő főhős élete alapkudarcával, hogy nem tudott sikeres lenni a saját szülőhazájának tekintett Velencében. Teljes erkölcsi lezüllést jelent számára a feljelentő-státusz, amit tetéz egy szerelmi kudarc, és a melodramatikus fordulattal végződő történetben Delon tökéletesen azonosul ezzel a cinikus figurával, amely saját profiljához is jól illeszkedik.

A legújabb feldolgozás több ponton is meglepő, mindjárt azzal, hogy az eredeti címében (Dernier Amour) nem él Casanova nevének hatalmas vonzerejével, majd újabb meglepetés, hogy a forgatókönyv olyan epizódot dolgoz fel az emlékiratokból, a balul sikerült londoni Charpillon-történettel (1763), amely kevéssé ismert. Számos filmes változata létezik ugyan (1920, 1929, 1958, 2007), köztük Buñuel utolsó filmje (A vágy titkozatos tárgya, 1977), de érdekes a Marlene Dietrich vonzerejét bevető amerikai Sternberg-film: Az asszony ördög (1935) vagy Julien Duvivier 1959-es feldolgozása Brigitte Bardot-val a főszerepben. (A Filmvilág 1997/7. számban két cikk is körüljárja e témát: Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas, Kovács Ilona: Casanova papagája). Casanova neve azért nem tűnik fel ezeken a plakátokon, mert mindegyik forgatókönyv közvetve használja fel a londoni történetet, közbeiktatva Pierre Louÿs (1870–1925) közkedvelt regényét (Az asszony és a bábu, 1898), amelynek forrása viszont az emlékirat, amint azt egy jeles casanovista, Édouard Maynial már 1910-ben bebizonyította. Louÿs regényét többen lefordították magyarra: Rózsa Géza: Az asszony bolondja (1899), Szini Gyula Az asszony és a bábu címen (1918), Heltai Jenő pedig magyarított egy belőle készült francia színdarabot (Pierre Frondaie, 1910). Döntő érv az összefüggés mellett az emlékiratnak az a jelenete, ahol a régóta sikertelenül udvarló Casanova végre egy egész éjszakát tölthet Charpillon szobájában, de végig nem tudja kihámozni a nőt egy zsákszerű hálóingből, és dühében kékre-zöldre veri. Casanova maga írja le részletesen csúfos felsülését ebben a kalandban, amelyben egy 17 éves, Charpillon néven futó, és mások számára könnyen kapható kis prostituált rengeteg pénzt kicsalt tőle, lóvá tette, sőt az ő szeme láttára adta magát oda másoknak. Rajta kívül külső források is megerősítik ezt a számára szerencsétlen történetet, amelyen annak idején egész London gúnyolódott (pl. a St. James Chronicle című lap is csúfondáros cikket közölt róla).

A közhiedelemmel ellentétben nem ez volt Casanova egyetlen kudarca, sőt, ő maga úgy látta, hogy már első három szerelme (ifjúkorában, Velencében) balul végződött, majd búsan beszámol különböző felsüléseiről, melyeknek helyszínei igen változatosak: Korfu szigete, Firenze, Róma, Bécs, és a felsorolás nem teljes. 1771-re emlékezve panaszosan állapítja meg: „Firenzei távozásom kigyógyított egy szerencsétlen szerelemből, amelynek gyászos következményei lettek volna, ha még egy kis ideig ott maradok.” Külön fejezetet érdemelnének élete két legnagyobb szerelmével (M. M. a titokzatos muranói apáca és az Henriette néven megidézett francia arisztokrata hölgy) kapcsolatos súlyos sérelmei, a sorozatos depressziók és csalódások, a vitathatatlan sikerek mellett.

A Charpillon-epizódnak mégis különleges súlya van, mert bár a csábító még egyáltalán nem öreg a szerelmekhez, itt nyilvánosan megszégyenült, ráadásul egy kis örömlány alázta meg. Két nagy szerelme ugyan szakított vele, de ott talán az osztálykülönbség is számított, Londonban viszont minden mellette szólt volna, ha nem érzi magát olyan idegenül Angliában. A tősgyökeres velencei annyira kötődött a mediterrán szokásokhoz és nyelvekhez, hogy mindvégig nem találta fel magát az angolok között: börtön, kártyaveszteségek, betegség és balszerencse üldözte, még az öngyilkosság gondolata is megkísértette (de arról viszonylag hamar hagyta magát lebeszélni). Érdekes, hogy mivel egész életét úgy tekintette, mint egy három felvonásos színdarabot, ez a kudarc keserítette el először annyira, hogy a Charpillon-kudarcot tekintse hőskora csúfos lezárásának: „ Ezen a végzetes napon, 1763 szeptember elején kezdődött a haldoklásom és ért véget az életem. 38 éves voltam.” Nem annyira az évek számát, mint ifjúságát siratja ezzel az emlékkel, amelyet 1797-ben, egy évvel a halála előtt vetett papírra. Életére visszatekintve a II. felvonásba sorolja minden későbbi kalandját, egészen a duxi (ma Duhcov) évekig, amikor utolsó felvonásként Csehország egy távoli csücskében, Waldstein gróf kastélyában könyvtárosként tengette az életét és orvosa tanácsára írással küzdött a végső depresszió ellen, idegenben.

A gátlástalan csábító figurája tehát torzító, a hamis legenda része, és ennek ellensúlyozására sokat tesz az új francia film. Közvetlenül az emlékirathoz visszanyúlva a kalandor idegenségét, depresszióját és sikertelenségét érzékelteti angol földön. A megdöbbentő színészválasztás, Vincent Lindon mint Casanova, nyilvánvalóan egy ilyen koncepció jegyében született, és a más típusú, jellemzően társadalmilag elkötelezett figurák megjelenítésében nagyszerű színész hozza is a kudarcokban megkeseredő, öregedő kalandort. Vele viszont ezúttal a másik irányba lengett ki a mérleg nyelve, most a torzítás ellenkező pólusa felé túlozva. Fájdalmasan hiányzik Casanova humora, a nagy bukások után is talpra álló kalandor életerejének valamilyen jele. A filmet keretbe foglaló, az emlékezést időnként megszakító beszélgetés Waldstein gróf ifjú unokahúgával a duxi könyvtárban elemeli ugyan a történetet az anekdotikusságtól, de nem adja vissza Casanova humorát és az összetett figura gazdagságát. Az emlék ugyanis a kalandor visszatekintésében egy játékos bosszúval ér véget: Casanova egy papagájt tanít be, hogy London-szerte szétkürtölje az ablakából, hogy „Charpillon kisasszony nagyobb kurva, mint a mamája”, amin az egész város, sőt maga az érintett is jót mulatott. (Bővebben a Casanova papagájában írtam róla.) A rendező Benoît Jacquot nagy szakértője a korszaknak, számos sikeres XVIII. századi témájú filmet rendezett már, de ezúttal egy furcsa koncepció jegyében talán melléfogott, és túl egysíkúan bánatosra és sikertelenre hangolta a férfi-nő küzdelem casanovai változatát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 37-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14144