KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
   2019/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Wittman fiúk az Orfeumban Történelmi filmek: Boldog békeidő
• Kovács Ágnes: Piros, fehér – szürke A Fényes szelek színdramaturgiája
• Kincses Károly: Turától Bombayig Sára Sándor fotográfiái
• Szekfü András: Társ és koronatanú Hamvassy Anna és a Balázs Béla-hagyatékok
• Kránicz Bence: Kitaposott ösvények Friss Hús
BIOMOZI / GENETIKA
• Borbíró András: Isten munkaasztalán Biohekkerek hajnala
• Sághy Miklós: Zöld filmek Hódosy Annamária: Biomozi
• Sepsi László: Testképzavar Charles Burns: Black Hole
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: A fal adja a másikat Neil Marshall
WESTERN-LEGENDÁK
• Kovács Patrik: Elvadult tájon gázolok A Ranown-ciklus westernjei
• Varga Zoltán: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
• Vízkeleti Dániel: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
REBELLIS KLASSZIKUSOK
• Varga Dénes: A tisztánlátás bátorsága Elio Petri
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Murphy jéghideg könnycseppjei Film/zene: Basil Poledouris
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Újratervezés Graz
TELEVÍZÓ
• Kovács Bálint: Szex, hazugság, pedofilia Neverland elhagyása
• Roboz Gábor: High concept Katja Blichfeld – Ben Sinclair: High Maintenance
• Benke Attila: A kis cézár felesége Alvilág
KRITIKA
• Baski Sándor: Lehetnél te is Mi
• Lichter Péter: Karibi dadaizmus Túltolva
• Kránicz Bence: A rája költészete Manta Ray
MOZI
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: A gyűlölet, amit adtál
• Benke Attila: Hannah Grace holtteste
• Géczi Zoltán: A kokainkölyök
• Nagy V. Gergő: Kedvencek temetője
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Graz

Újratervezés

Buglya Zsófia

A filmet társadalomformáló erőnek tekintő grazi Diagonale a nyugati társadalom elbizonytalanodása idején különösen inspiráló fesztivál.

 

Feladata-e a filmművészetnek, hogy a társadalom lelkiismerete legyen? Feladata-e a filmkultúrának, hogy ebben a művészet szolgálatára legyen? Az osztrák film fesztiválján, a Diagonalén idén is a társadalmiság dimenziója került előtérbe. Azzal a hangsúlyeltolódással, hogy míg korábban nagyobb figyelmet kaptak a múlt kérdései, például a nemzeti önkép huszadik századi alakulása és mozgóképi lenyomatai, mára egyértelműen a jelen égető problémái kerültek a középpontba. Érezhető ebben az erős kurátori akarat, amelyik szelektál, nyomatékosít – de nem önkényesen. Hiszen magukért beszélnek a filmek, amelyek érvényesen közelítenek egy útvesztőbe jutott, új utakat kereső nyugati társadalom globális ügyeihez. És magukért beszélnek a számok: az a harmincötezer (!) látogató, akiket ez a kifejezetten problémacentrikus program szűk egy hét alatt Grazban megszólít.

„Tulajdonképpen mit értünk a társadalom egészének ábrázolásán? Egy kor tudatállapotát megmutatni nem lehet egyenlő azzal, hogy elismételjük a mondatokat, amelyeket az adott társadalom kimond. Másképp kell megmutatni, radikálisan másképp, különben sosem derül ki, milyen korban is éltünk.” Ingeborg Bachmann gondolata akár a fesztivál mottója is lehetne, most mégsem ezért kerül elénk. A költőnő szavait Sara Fattahi Káosz (Chaos) című filmje helyezi a középpontba, amely két nő (és a filmben fel-felbukkanó rendezőnő) alakján keresztül beszél a szíriai háború traumájáról. A Grazban a legjobb játékfilm díjával elismert alkotás, amely a lírai dokumentumfilm kategóriájába is beleillene, mindenfajta bevett elbeszélői stratégiával dacol. Raja és Heba, a főszereplők valós személyek, akik saját életükbe – damaszkuszi, illetve svédországi magányukba – engedik be a kamerát, saját fájdalmukhoz keresik a szavakat. Nincs klasszikus interjúhelyzet, sem arányosan felépített történetszálak, csak elkapott szavakból felsejlő emlékek és érzések, gyász és apátia, arcközelik, ellesett napi rutin. A játékfilmes betétek nem illusztrálnak. Egy allegorikus nőalak járja Bécset, és mi Bachmann hangját halljuk egy 1971-es interjúból: „… A háborúról mindenki tud írni. A háború mindig rettenetes. De a békéről írni, arról, amit békének nevezünk… Mert az a háború. A tényleges háború csak kitörése annak a háborúnak, ami a béke.” Ez a békének nevezett, személyiséget torzító, betegséggé alakuló háború áll a damaszkuszi születésű, 2010 óta Bécsben élő rendezőnő figyelmének középpontjában; ennek a leírásában hívja segítségül a mondható határait kutató osztrák költőnőt, illetve magát a költészetet.

A fesztivál legjobbjaként díjazott dokumentumfilm, Nathalie Borgers A maradványok – Az odüsszeia után (The Remains – Nach der Odyssee) című munkája ezzel szemben a kézzelfogható nyomok, a leírható tárgyi részletek felől közelít és írja le ugyanennek a traumának egy másik oldalát: az elmúlt huszonöt évben több mint 30.000 Európa felé menekülő ember fulladt bele a Földközi-tengerbe. Rövid, kommentár nélküli jelenetekből ismerjük meg, hogyan dolgoznak a görög hatóságok és egyéb szervezetek a vízbe fulladt áldozatok megtalálásán, hogyan zajlik a holttestek azonosítása, a beazonosított testek eltemetése. Ezzel a felvilágosító jellegű áttekintéssel párhuzamosan Borgers egy olyan szíriai család történetét tárja elénk, amelyik tizenhárom tagját veszítette el a kényszerű odüsszeiában. Az alkotó él a lehetőséggel, hogy már-már elviselhetetlenül közel vigyen bennünket traumatizált, feltárulkozó szereplőihez. A közelség, ami itt néha feszélyezővé válik, sok másik, a programban vetített munkának éltető eleme. Mintha a sorjázó művek azt sugallnák: az odafordulás, az őszinte figyelem a kortárs film kitüntetett feladata.

Sudabeh Mortezai Joy című, szépséges játékfilmjének főszereplői nigériai nők, akik Bécsben prostitúcióra kényszerítve tengődnek és próbálják megváltani a szabadságukat – kitörni a szintén nigériai madám szolgálatából –, miközben az otthoniak szemében már övék a Kánaán. A dokumentaristaként indult Mortezai a választott közeg alapos ismeretében írta történetet, és amatőr szereplőkkel játszatta el azt, akik természetesen maguk alakították a párbeszédeket. A címszereplőt megformáló Joy Alphonsus intenzív jelenlétével és átváltozó képességével egy érző, ugyanakkor rendkívül fegyelmezett, tudatos, mégis manipulálható, egyszóval összetett karaktert állít elénk, akit már nem sok választ el a szabadulástól. Hála az árnyalt ábrázolásnak, az elnyomottaknak hangot adó, az elnyomás mechanizmusait láthatóvá tevő film nem válik tanmesévé. Valódi drámát és izgalmat kapunk, megejtően szép képekben. Híradást egy másik, nappal lefüggönyözött, éjjel hideg neonfényben úszó Ausztriáról.

A jelenből kitekintve, de attól nem elszakadva tart tükröt felvilágosult eurocentrizmusunknak Markus Schleinzer, akinek 2011-es Michael című első rendezésével a magyar közönség is találkozhatott. A jó formaérzékű, minimalizmushoz vonzódó Schleinzer ezúttal történelmi témát választ, Angelo Soliman, a 18. században Bécsben is szolgált „udvari mór” mítoszokkal övezett történetét viszi vászonra, melyet nemrég magyar regény, Péterfy Gergely Kitömött barbárja is feldolgozott. Az Angelo három fejezetben beszéli el az Afrikából Európába hurcolt, megkeresztelt és megszelídített „vadember” históriáját, akit előbb egy bizarr nevelési kísérlet alanyaként, majd tehetsége révén szórakoztatásra alkalmas kuriózumként, végül az ünnepelt természettudományok nevében kiállítási objektumként tárgyiasít az európai tekintet. Schleinzer leleménye, hogy nem pszichologizál, nem próbálja a mából megfejteni szereplői érzéseit, hanem egyfajta távolságtartással vezet végig bennünket ezen a felfoghatatlan történeten. Míg a részletgazdag kosztümök, valamint a csak természetes fényekkel és gyertyákkal operáló megvilágítás a történeti hűség érzetét erősíti a nézőben, a film egyik hangsúlyos jelenete egy érzékelhetően mai, steril környezetben játszódik: itt választja ki patrónusa az ideális Angelót – kétszer is, ugyanis az első fiúcska nem éli túl a megpróbáltatásokat. Az idézőjel a történelmi film mint műfaj egészének szól, jelezve, hogy a múlt újraírása minden esetben, így az asszimilált „Angyal” történetében is a mának és a máról is beszél.

Az Európa-Afrika tengelyre irányítja figyelmünket Florian Weigensamer és Christian Krönes filmje is. Az Üdvözöljük Sodomában (Welcome to Sodom), melyet a Verzió közönsége láthatott Budapesten, a világ egyik legnagyobb elektromoshulladék-telepére visz el bennünket, a nyugat-afrikai Ghánába, ahol a helyiek embertelen körülmények között élnek, guberálnak, égetik a kábeleket, és nyerik ki így a hasznos fémet a fogyasztás bűvöletében élő Nyugat szemetéből. Érezhető, hogy a két dokumentarista – akiknek egyébként az Egy német sors című filmet is köszönhetjük – alaposan körüljárták a témát, és az ott élőket megszólítva, egy-egy szereplőt közelről is bemutatva próbálják érzékeltetni az Európa okozta humanitárius és környezeti katasztrófát. Filmjük egyértelműen nevelő célzatú, és működik, annak ellenére, hogy a megközelítés túlontúl esztétizáló, a kamera minduntalan belefeledkezik a végeláthatatlan szeméthalmok és az eget betöltő fekete füstgomolyag látványába. Sőt, a filmnek zavarba ejtő módon épp azok a részei a legemlékezetesebbek, amelyek ad absurdum viszik az esztétizmust: a helyi fiatalok életérzése az amerikai tömegkultúra ihlette rap zenében ölt testet, erre táncolnak önfeledten, akrobatikus mozdulatokkal, a nyugati klipekből ellesett stílusban. Pont annyira tehetségesek, pont ugyanarra és pont ugyanoda vágynak, mint azok, akiket utánoznak – teljesen esélytelenül.

Szerencsére nem telik el év, hogy Ausztria bizonyára legismertebb dokumentumfilmese, Nikolaus Geyrhalter ne jelentkezne új filmmel. Ahogy korábbi monumentális jellegű projektjeiben (Mindennapi kenyerünk; 7915 km; Napnyugat…), most is madártávlatból tekint a bolygóra és az emberiség ténykedéseire. Föld (Erde) című munkájában ezúttal azt veszi szemügyre, hogyan, milyen mértékben és milyen kitartóan mozgatja az emberiség a látszólag tetszőlegesen alakítható földfelszínt. Kaliforniában gigantikus építkezésekhez egyengetik a talajt, Ausztria és Olaszország között alagút épül, Carrarában márványt fejtenek, Németországban atomhulladékot mentenek, Kanadában olajkutat fúrnak… és hogy mi, magyarok se maradjunk ki, Gyöngyös közelében szenet bányásznak. A Föld különböző szegleteiben felvett, egymás mellé rendezett jelenetek együttes főszereplője a táj és a tájat alakító ember; a munkálatok türelmes megfigyelését a terepen dolgozókkal készített interjúk egészítik ki. Megint együtt van minden, ami Geyrhalter látásmódját különlegessé teszi: a nyugodt, részletekre figyelő tekintet, a tömörség, az összetett globális jelenségek érzékletes, ítélkezéstől mentes, mégis elgondolkodtató megjelenítése.

Elgondolkodtatni, cselekvésre ösztönözni, cselekedeteink politikai dimenziójára rámutatni. A Diagonale számára, amely, húzzuk alá, nem a Verzió Emberi Jogi Filmfesztivál, hanem a Magyar Filmhét osztrák megfelelője, az esztétikum mellett a filmek társadalmi dimenziója is fontos. A művekben rejlő társadalomformáló erő felmutatása pedig, lássuk be, határozottan erősíti a filmművészet pozícióit napjaink globális képáradatában.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14085