KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2019/április
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: A nők éve Filmrendezőnők a magyar filmben
• Kovács Ágnes: Vörös tapétán tengerkék virágok A Szindbád színdramaturgiája
• Hirsch Tibor: Azt üzente… Mit is? Magyar történelmi filmek: 1848-49
• Benke Attila: Thriller és történelem Szász Attila-portré
REBELLIS KLASSZIKUSOK
• Nagy V. Gergő: Amikor a kurva leveri a poharat Nicolas Roeg (1928-2018)
• Varga Zoltán: Vér és piros esőköpeny A Ne nézz vissza! és a giallo
• Vágvölgyi B. András: Luk a lelken Mak (1932-2019)
ÚJ RAJ
• Lichter Péter: Roncsköltészet, neonfényben Harmony Korine
LEGENDÁS ZSÁNERFILMESEK
• Géczi Zoltán: Tűzben edzett rendező Ringo Lam (1955-2018)
MESTERSÉGES INTELLIGENCIA
• Borbíró András: Gép testben ép lélek Mesterséges intelligencia
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Szép Eszter: Apa, anya, űrháború Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga
• Szép Eszter: Apa, anya, űrháború Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga
PANORÁMA
• Gerencsér Péter: Kertektől a közügyekig Új szlovák dokumentarizmus
FESZTIVÁL
• Csákvári Géza: Tévedések végjátéka Berlin
HATÁRSÁV
• Zalán Márk: Szabadon álmodni David Lynch – Kristine McKenna: Aminek álmodom
• Kránicz Bence: A lynchesláda titkai David Lynch: Small Stories
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Utánuk a tűzözön Brexit: Háborúban mindent szabad
• Huber Zoltán: Hatalommániák Billions (Milliárdok nyomában)
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Most van most Carpe diem
• Margitházi Beja: Élet és halál a kriptában Üres lovak
• Gelencsér Gábor: Az Éden: keletre Látomás
STREAMLINE MOZI
• Roboz Gábor: Eszmény vagy halál Jimmy Chin – Elizabeth Chai Vasarhelyi: Free Solo
MOZI
• Alföldi Nóra: Egon Schiele: A halál és a lányka
• Pethő Réka: Mary Shelley
• Benke Attila: Egy ország, egy király
• Varró Attila: Családi bunyó
• Kovács Kata: Bocsáss meg, kedvesem!
• Barkóczi Janka: Egy fiú hazatér
• Sándor Anna: Életem értelmei
• Kránicz Bence: Marvel Kapitány
• Fekete Tamás: Claire Darling utolsó húzása
• Baski Sándor: Pezsgő és macaron
• Roboz Gábor: Interjú Istennel
• Pazár Sarolta: Itt járt Britt-Marie
DVD
• Benke Attila: A férfi mögött
• Kovács Patrik: Torta
• Géczi Zoltán: Így ne legyél elnök
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Vörös, nagydarab és a pokolból jött

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Berlin

Tévedések végjátéka

Csákvári Géza

Berlin grandiózus A-kategóriás fesztiválját is elérte a nagyravágyás átka: a mennyiség egyre inkább elfedi a minőséget.

 

Megérett a korszakváltásra a Berlinale. Ez persze, kritikus értékítéletünktől függetlenül mindenképpen be fog következni, mivel Dieter Kosslick igazgató az idei, immár hatvankilencedik kiadás után leköszönt, tehát egy hosszú korszak lezárult. Az 1951-ben alapított mustra különlegessége, hogy csaknem hetvenéves története során eddig csupán négy ember igazgatta. A mostani formaját, mint városi közönségfesztivál első sorban az elmúlt tizennyolc évben tevékenykedő Dieter Kosslicknak köszönheti.

 

*

 

Annyi biztos: a Berlinale a legnagyobb mozgóképes ünnep a világon, a szakmai vendégeken túl mintegy 340 ezer civil filmrajongó vált jegyet a tizenhárom szekcióban bemutatott csaknem négyszáz filmre. A fesztivál mögött álló cég igazi monstrummá fejlődött, az idei kiadás büdzséje meghaladta a 26 millió eurót, az elemzők szerint már állami támogatás nélkül is működőképes, hovatovább nyereséges lenne. Ez korántsem lebecsülendő helyzet, miután a német mozikban évi mintegy tíz-tizenkét százalékkal esett vissza a forgalom 2018-ban a korábbi esztendő adataihoz képes. Kosslick koncepciója az volt, hogy a városlakók minden rétegét megszólítsa a „Berlinale Event”, bírálói pont ezt a „túlprogramozást” szokták vele szemben felróni, jelesül, hogy a mennyiségi megalománia a minőség szempontjából kontraproduktív folyamatokat hozott létre. A bőség zavarában eltűnnek a jó filmek, vagy ha mégis akadna egy pár, sokszor nem találunk rájuk, mert valahol el vannak rejtve a Panoráma válogatásban. Ilyen volt idén Joanna Hogg Szuvenírje (The Souvenir), melyben Tilda Swinton lánya, Honor Swinton Byrne mutatja meg, hogy az alma nem esett messze a fájától. Swinton Byrne egy Julia nevű fiatal lányt alakít, aki filmrendezőnek készül – Tilda Swinton stílusosan az anyját alakítja –, aki szerelembe esik egy Anthony nevű férfival, aki súlyos drogos. Hogg azt mutatja meg, milyen drámai tud lenni a tiszta ember élete és mindennapjai egy szenvedélybeteg mellett. Az alkotói szándék hasonló lehetett, mint a Felix Van Groeningen rendezte A csodálatos fiú esetében, csak Hoggnak éppenséggel sokkal jobban sikerült filmre vinnie. Szóval, a Szuvenír volt a Berlinale talán legjobb filmje, de mivel januárban a Sundance-en debütált, ez csak egy ismétlés volt már.

A Berlinale az elmúlt évtizedben igencsak megszenvedte az amerikai stúdiófilmek távolmaradását, egyre nehezebb a vörös szőnyeg miatt érkező média éhségét kielégíteni. Csak a végső kétségbeesést tudom elképzelni a döntés mögött, hogy a dán Lone Scherfig Az idegenek kedvessége (The Kindness of Strangers) lehetett idén a nyitófilm, mely dagályos giccs a hajléktalanságról. A központi figura Clara, aki az őt verő (nem mellékesen: rendőr) férje elől, bármiféle pénz nélkül, két gyermekével egy kocsiban New York-ba menekül, ott szenvednek, míg be nem fogadja őket az orosz éttermet üzemeltető Marc. A Clarát alakító Zoe Kazanról sajnos egy percig sem lehet elhinni, hogy hajléktalan, a Marcot játszó Tahar Rahim sem látszik tősgyökeres New York-inak a vásznon, pedig az lett volna a feladat. Mindemellett a cselekmény még sok párhuzamos szálon fut, de azok sem hitelesebbek, például Bill Nighy étteremtulajdonos karaktere, akit, ha kivágtak volna a filmből csak annyit érzékeltünk volna, hogy rövidebb lett az egész. De Kazan és Nighy nyilvánvalóan jól mutatott a vörös szőnyegen és ne kerteljünk, ők voltak idén a nagybetűs sztárok – ez pedig igen vékonyka line up. Rajtuk kívül még Christian Bale volt igazi húzónév: az aktor az Alelnök című filmjével érkezett, mely a berlini vetítés előtt két hónappal korábban debütált az Egyesült Államokban és több európai országban is vetítették már a mozik. Ez azért egy vezető fesztivál esetében sem nem túl elegáns, sem nem túl meggyőző műsortervezés.

*

Berlin A-kategóriás fesztiváljának legnagyobb presztízzsel bíró szekciója, a világpremiereket felvonultató versenyprogram az elmúlt három évtizedben folyamatosan vesztett a minőségéből. Az utóbbi öt évben az volt a gyakorlat, hogy a körülbelül húsz címet felsorakoztató hivatalos versenyművek közül általában egy vagy kettő volt kimagasló minőségű. Mivel Cannes jelentősége eközben folyamatosan erősödött, egyre kevesebb auteur adja oda a német szervezőknek a filmjét, mivel a Croisette-en még a párhuzamos szekcióban indulás is sokkal többet ér a világforgalmazás szempontjából, mint egy berlini verseny (hacsak nem kap fődíjat a film). Így aztán Kosslick és stábja kénytelen-kelletlen kockáztattak és keresték az új, egyéni hangokat, ezért sokszor hullámzó volt a mezőny. Az idei válogatás keserű pirulája: igaz, bántóan gyenge produkció most nem volt túl sok (csupán egy, de arról majd később), de nem volt igazán kimagasló mű, középszerű alkotások küzdöttek egymással a patinás Arany Medvéért. Hiányérzetünket minden bizonnyal enyhíthette volna Zhang Yi-mou Egy pillanat (One Second) című alkotása, ezt a produkciót azonban technikai okokra hivatkozva visszavonták versenyből. A Hollywood Reporter értesülései szerint a technikai okok kifejezés mögött maga a kínai cenzúra áll, akik elfogadhatatlannak (értsd: vetíthetetlennek) tartották Yi-mou a Nagy Proletár Kulturális Forradalom alatt játszódó drámáját. De ha már Kína: a fesztivál utolsó napján pergett az Isten veled, fiam (So Long, My Son) Wang Xiao-shuai háromórás melodrámája három évtizedet ölel fel egy házaspár életéből, akiknek meghal a kisfia és a törvények szerint nem vállalhatnak egy másikat. Az alkotásra a sokat alkalmazott lassú és szép frázist használnám, kiemelve, hogy a maga szintjén ez a mű is „kritikus”, de csupán annyira, hogy még beleférjen a tűréshatárba. Ami ezzel a művel kapcsolatosan rendhagyó, hogy két díjat is kapott, ami nagyon ritka: két főszereplője megkapta a legjobb férfi (Wang Jin-chung), illetve a legjobb női (Yong Mei) alakításért járó Ezüst Medvét.

Ha már szóba kerültek az elismerések: a 69. Berlinale fődíját, az Arany Medvét végül elnyerő Szinonimák (Synonymes), a kitűnő stiliszta Nadav Lapid eddigi életművének legexperimentálisabb darabja. Atmoszférájában sokkal közelebb áll az izraeli rendező debütjéhez, A rend őréhez, mintsem a Hollywoodban is remake-elt A tanítónőhöz. A központi figura Yoav (Tom Mercier élete első főszerepében különösen meggyőző) magányosan érkezik egy Szajna-menti polgári ház egyik lakásába. Szinte semmije sincs a ruháján és a hálózsákján kívül. Ám amíg fürdik a jéghidegben, egyszer csak eltűnik mindene a szobából. Meztelenül visszafekszik a kádba és várja a halált. Szimbolikusan meg is hal, másnap Émile és Caroline, a csodálatos burzsoá páros éleszti újra. Ez a szürreális alapfelállás, kvázi feltámadás után Yoav elárulja, azért érkezett Párizsba, hogy megtagadja hazáját, Izraelt és innentől kezdve francia lesz. Émile ad neki pénz és ruhákat, cserébe a múltját kéri, mert ugyan író, de nincs mit mondania, az unalom megbénította. Yoav belemegy az üzletbe és kell hozzá némi idő, hogy rájöjjön, a saját élettörténetünket nem lehet csak úgy eldobni. Lapid állítja, a filmet a saját élete ihlette. Filmje (rém)álomszerű groteszkbe tolt önvallomás a kulturális elveszettségről. A gyökereink megtagadása, a francia újhullámos kamerakezeléstől a formatagadásig ívelő vizuális világ, a művészet kontra alkotó kérdéskörének igen bátor felvetése valóban felvillanyozó formát alkot.

Amennyire formabontó és bátor volt a Szinonimák, annyira konzervatív filmnyelvet alkalmazott François Ozon a zsűri nagydíjával elismert Isten kegyelméből (Grâce à Dieu) című drámájában. De ha Ozonról van szó, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a téma provokatív: legújabb alkotása a katolikus papok pedofil bűneit mutatja be. Egészen pontosan egyetlen lelkész, a lyoni Preynat atya tevékenységét elemzi, aki több száz gyermeket molesztált, illetve erőszakolt meg harminc évvel ezelőtt, Barbarin lyoni kardinális pedig eltussolta az ügyeket. A filmben három olyan áldozat történetét látjuk, akik ma már képesek beszélni az átélt traumáról: Alexandre, a nagycsaládos katolikus (Melvil Poupaud), François, az ateista forradalmár (Denis Ménochet) és Emmanuel, akit lelkileg teljesen tönkretettek a múltbéli események (Swann Arlaud). A dráma felépítése kicsit olyan, mint Hitchcock Psychojáé, azaz látunk egy főszereplőt, aki a mű harmadában háttérbe szorul, hogy helyet adjon egy másik karakternek, de Ozon ezzel a dramaturgiai fogással is duplázik. A titokban, Alexandre munkacímen forgott film komoly kutatás eredménye, valós levelezések és beszélgetések dramatizált változata, formája azonban ettől olykor kissé avíttnak tűnik. Érdekes, hogy mind Lapid, mind Ozon intézményrendszereket támad, előbbi a költői túlzásokat választotta, utóbbi pedig a tollbamondást. Sőt, Ozon esetében felvetődik az áldokumetumfilm esete is, hiszen a narrációként hallható levelek valódi dokumentumok. A film megelőzte az igazságszolgáltatást, hiszen a berlini premierje előbb volt, mint ahogy Barbarin kardinálist március 7-én bűnösnek ítélte volna a francia bíróság. Peynat esetében még nem tudni mikor lesz ítélet Franciaországban. Már, ha lesz, mert, ahogy a filmből is kiderül: a férfi nincs egészen rendben pszichésen. Ám azon túl, hogy Ozon jelen esetben oknyomozásra használta a fikciós film műfaját és médium hatalmával élve a valóságot befolyásolta a művével, mindenképpen bravúrról számolhatunk be.

Ezzel a francia rendező volt az egyetlen, aki az úgymond nagy nevek közül hozta az elvárhatót, mert a norvég Hans Petter Moland Lótolvajok (Ut og stjæle hester) nem tudta visszaadni Per Petterson azonos című regényének atmoszféráját és mélységét. Profin és mívesen kivitelezett film, de nagyon hiányzik belőle a személyesség, mely Petterson írásait áthatja. Hasonló a helyzet Agnieszka Holland Mr. Jones-szával. A megtörtént eseményt feldolgozó film Gareth Jones walesi újságíró története, aki naiv kíváncsisággal indult a Szovjetunióba 1933 tavaszán, hogy a nyugati világot tudósítsa a szocializmus nagy eredményeiről. Megérkezését követően azonnal szembesül a helyzettel, hogy minden lépését követik, mozgását mindenben igyekeznek korlátozni. Egy titokban átadott üzenet azonban arra készteti, hogy ne csak Moszkvát, hanem Ukrajnát is megnézze. Kísérőjét lerázva, szembesül a kollektivizálás erőltetéséből adódó rettenetes nyomorral és éhínséggel. Az elképesztően erős témát Holland nagy történelmi tablóként képzelte el, és szenvedélyesen ábrázolja a szenvedés különböző stációit, ennek ellenére sem tud magával ragadni és megrendíteni.

Ha már korábban említettük Dieter Kosslick elképzeléseit, nagy hatással volt a fesztivál arculatára, hogy fixa ideája volt: a bemutatott filmek sokszor politikai „üzeneteit” mindennapi történetekkel kell színesebbé tenni. Sőt, Kosslick nem egyszer nyilatkozta, hogy „ma a magánügy közüggyé vált”. Ezen idea következtében egyre több az olyan film a Berlinálén, mely az egyén sorsán keresztül beszél a globalizmusról. A német elsőfilmes Nora Fingscheidt a Rendszerzúzó (Systemsprenger) című drámája is ezt a halmazt bővíti. Bár a mű a filmnyelv megújításáért járó Alfred Bauer-díjat érdemelte ki, nem nevezném túlságosan kreatívnak sem a téma, sem a megvalósítás szempontjából. Ami miatt viszont nem lehet elmenni szó nélkül a film mellett, az a főszerepet alakító Helena Zengel, aki a kilencéves Benniként elementáris erővel tombol a vásznon. A jelzőket itt érdemes szó szerint érteni, hiszen maga ez a kislány a „rendszerzúzó”. Problémás gyermek, akiről az anyja lényegében lemondott, mert egyszerűbb az élet nélküle, hiszen ott van egy új partner és egy másik gyermek, aki nem annyira nehezen kezelhető. Dramaturgiai szempontból nem látunk semmi újat az 80-as és 90-es évek tanító és egyben elrettentő szándékkal készült Családi kör-szerű drámáihoz képest, de a vizuális kivitelezés és a tempó már huszonegyedik századi. Szimpatikus, hogy az angolszász történetmesélés szabályaival ellentétben Fingscheidt nem akar megoldást vagy happy endet kínálni, így képes a végkifejletre nyers és fájdalmas drámaként lezárni az addigi ámokfutást. A felnőttek feladják a harcot, Benni viszont örök harcos, a végső képsorok pedig megidézik Truffaut Négyszáz csapását. Igaz, Fingscheidttől távol áll minden líraiság.

 

Sokan François Ozon korábban említett versenyművéhez kapcsolták az Isten létezik, és úgy hívják, Petrunija (Gospod postoi, imeto i’ e Petrunija) című keserédes komédiát. Teona Strugar Mitevska rendező, mint francia kollégája, szintén valós eseményből indul ki. A Stip nevű makedón kisvárosban – mint ahogy általában az ortodox országokban szokás – Vízkereszt alkalmával a helyi egyházfő a folyóba dob egy fakeresztet, melyet a település férfiúi igyekeznek megkaparintani. A tradíciók szerint, akinek sikerül, annak egy éven keresztül isteni szerencsében lesz része. Csakhogy ebben a mesében a totálisan szerencsétlen, megvetett, túlsúlyos, eddig egyetlen munkahellyel sem rendelkező, harminckét éves történészlány, akit még „megdugni sem akar senki” – Petrunija az összes férfit megelőzve megszerzi az ereklyét. Erre elkezdődik a boszorkányüldözés, az egyház a rendőrséggel karöltve zaklatja a lányt; ateista apja örül a tettének, míg hívő anyja megveti. Eközben szerveződik a lincselő vallásos és nemzeti érzésű polgárok köre is, akik meg akarják kövezni a tolvajnak tekintett nőt. Mindezeken felül, még a médiakritika is belefért ebbe a pazar kis filmecskébe: az eseményekről tudósítani szeretne a közmédia liberálisan gondolkodó riportere, de mielőtt befejezhetné a munkát, kirúgják. Teona Strugar Mitevska remekül ért a groteszk és az abszurd szituációkhoz (fontos, hogy tudja mi a kettő között a különbség), a Petrunija ezzel a verseny abszolút meglepetése lett.

*

Ma már egy fesztiváltudósítás nem múlhat el a Netflix említése nélkül. Kosslick eléggé könnyen beengedte a streaming szolgáltató által forgalmazott Isabel Coixet rendezte Elisa és Marcelát (Elisa y Marcela), azzal, hogy ha Spanyolországban vetítették mozikban, akkor az neki elég. Nem mindenki gondolta így: az európai artmozis szervezet, a CICAE tüntetett és közleményben fejezte ki nemtetszését. Ez elvi harc, az viszont sokkal sokkolóbb a mi szempontunkból, hogy Coixet szolgáltatta tulajdonképpen azt a produkciót, melyen viszont tényleg megbotránkozott a szakma és a kritikusok zöme. Az Elisa és Marcela arról a két nőről szól, akik 1901-ben először házasodtak össze Spanyolországban, úgy, hogy utóbbi lány férfinak adta ki magát. Coixet célja egyértelműen a melegek és a nők szexuális egyenlősége mellett kívánt állást foglalni, ez a film végén látható „vörös farok” szövegekből derül ki. Az előtte pergő filmből sajnos nem, mert annak nagy része öncélú és ízléstelen soft-pornó, melyben a két – amúgy csodálatos testű – színésznő dug (nem, nem szeretkeznek, mert az érzelmek lemaradtak), és a szexet tejlocsolással, hínáros simogatásokkal dobják fel, de a csúcs, amikor szerencsétlen polipokat dobnak be a gruppenbe. Ez a produkció éppenséggel visszaveti azokat az ügyeket, melyeket propagálna: nem való sem vászonra, sem a Netflixre.

A 2004-es Berlinale nagy felfedezettje volt Fatih Akin, aki a Fallal szemben című alkotásával vitte az Arany Medvét. Most úgy döntött, egy sorozatgyilkos portréjával botránkoztat. Ez pedig nehéz feladat, mert az edzett filmfogyasztó egyre nehezebben hozható zavarba. Akin filmjének címe, Az arany kesztyű (Der goldene Handschuh) egy híres hamburgi kocsmát jelöl. Az intézmény Hamburg piroslámpás vigalmi negyedében, St. Pauli kerületében van. Ez volt a hetvenes években aktív német sorozatgyilkos, Fritz Honka törzshelye. Fatih Akin két zsánert párosított: a komédiát és a horrort. Az arany kesztyű cselekményének fele játszódik a kocsmában, ahol elképesztő alakok, alkoholista véglények és kiöregedett, fogatlan prostituáltak sutyorognak; ezt a nyomasztó alvilágot karikaturisztikusan ábrázolja a rendező. A horror pedig Honka lakásában játszódik, ahol megerőszakolja, megfojtja, máskor agyonveri az áldozatait. Akin itt igyekezett prezentálni mindent, ami a tűrőképességébe belefért. Megmutatja a szexuális abúzust és a gyilkosságokat – elvégre az is karakterépítés, ha direktben látjuk, hogy Honka a fogatlan vénasszonyokat preferálta, mert attól rettegett, hogy áldozatai az orális aktus során harapással fájdalmat okoznak neki. Vagy amikor egy nála egy fejjel magasabb és testesebb nőt öl embertelen küzdelemben, előtte kivágja a nyelvét, mert sokat fecsegett. Érdekes, hogy Akin a gusztustalanság terén mindent „nyomat” (kéretik szó szerint elképzelni), az erőszakábrázolás terén nem annyira bátor. Nem mutatja például ahogy Honka feldarabolta az áldozatait – csak azt, ahogyan pakolgatja a szépen becsomagolt testrészeket. Az arany kesztyű – ha viszolygásunktól eltekintünk – tulajdonképpen jól elkészített iparosmunka, nem igazán kimagasló kommersz darab, mely vállaltan nem akar szerzői lenni, mint mondjuk Lars von Trier, aki legutóbbi filmjével (A ház, amit Jack épített) meglépte, amit a provokáció terén jelenleg lehetséges. Summa summarum, Az arany kesztyű versenybe válogatása több mint meglepő lépés volt. Sokkal inkább illett volna a Berlinale Special Gala-nak hívott programba, mely általában a műfaji filmek helye a fesztiválon.

*

Ebben a szekcióban vetítették Zoya Akhtar indiai rendező Gully Boy című rap-musicaljét, melyben a klasszikus álom mesét látjuk: a Mumbai szegénynegyedében felnőtt fiú, ahelyett, hogy beállna rosszul fizetett irodistának, inkább az álmait valósítja meg és a színpadot választja. A film egyszerre klasszikus bollywoodi színes-szagos szuperprodukció, melyben a nagyon szép főszereplő fiú két nagyon szép lány között őrlődik, miközben Zoya Akhtar arra is figyelt, hogy a szórakoztatás mellett kellőképpen társadalomkritikus legyen, és konkrét üzenetet csomagoljon bele a szegregáció és a nők státusza kapcsán.

Ugyanebben a Special Gala szekcióban mutatták be Ritesh Batra új filmjét, a Sundance-en debütált Fotót (Photograph), mely viszont totálisan más arcát mutatja meg Mumbai-nak. Sőt, míg a Gully Boy egy szupergyors darab (és egy percig sem unalmas a 151 perces játékidejével), a Fotó totálisan belassult lírai mozi, melynek főhőse egy harminc feletti férfi, aki turistákat fotóz. Rafi minden megkeresett rúpiát hazaküld anyjának, hogy az rendezhesse a család tartozását és újra legyen otthonuk. Amikor már mindenki a környezetében arról beszél, hogy anyja leállt a gyógyszereivel, mert a fiú még nem nősült meg, kapóra jön az a csodálatos diáklány, akit lefotózott, de elfutott, mielőtt átadta volna neki a fényképét. Elküldi az anyjának: íme, itt a menyasszony. Az öregasszony el is indul a városba a hír kapcsán, így Rafinak nincs más esélye, mint hogy felkutassa a lányt és megkérje, játssza el, hogy a barátnője. Van a filmben egy mozis jelenet, melyben Rafi azt mondja a lánynak, miután a kifutott a teremből egy patkány miatt: minden filmben ugyanaz történik. De nem Ritesh Batránál. Azaz a végeredmény ugyanaz, de úgy mutat gigantikus érzelmeket, hogy a szerelmesek csak egy gyengéd kézfogásig jutnak. Mégis pontosan tudjuk: örökké együtt fognak maradni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/04 42-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14045