KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
DVD
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Kovács Patrik: Superfly

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Testképeink

Új raj: Małgorzata Szumowska

Testek és lelkek

Zalán Márk

A kortárs lengyel film legnevesebb rendezőnője másfél évtizede nem mindennapi hőseivel és merész, tabudöntögető témáival hívja fel magára a figyelmet.

 

Kevés olyan közép-kelet európai filmrendezőnőt lehetne említeni, akik sajátos hangvételükkel és markáns látásmódjukkal már fiatal korukban szakmai tekintélyt szereztek maguknak, alkotásaikat pedig hazai és nemzetközi fesztiválokon egyaránt elismerik. A lengyel Małgorzata Szumowska ezen női direktorok közé tartozik, kinek eddigi életművén átívelő következetes stílusa és filmjei kapcsán hangoztatott karakán megnyilatkozásai – melyeket a vele készített interjúk remekül alátámasztanak – a hasonlóan erős jellemű kortárs rendezőnők (Kathryn Bigelow, Andrea Arnold, Susanne Bier) sorába emelik, nem utolsó sorban pedig méltó örököse, szellemi folytatója a legidősebb lengyel rendezőgenerációknak (Agnieszka Holland, Krzysztof Kie¶lowski). A még mindig csak negyvenöt éves Szumowska ismertsége azonban nem elsősorban korának és egyedi hangnemének, hanem témaválasztásának köszönhető, filmjeiben ugyanis rendre bírálja az egyházat, és szkeptikus a természetfeletti világmagyarázatokkal szemben, valamint nyíltan beszél a homoszexualitásról, nőiségről, magányról és a halálról, mindezt a mélyen vallásos Lengyelországban.

 

Női sorsok

Szumowska meglehetősen fiatalon felhívta magára a közönség és a kritika figyelmét. Már huszonöt évesen, a łódżi Filmfőiskola hallgatójaként – ahonnan nem mellékesen korábban a lengyel film legnagyobbjai (Andrzej Wajda, Roman Polański) kerültek ki – leforgatta első, egy falun élő család mindennapjait bemutató rövid dokumentumfilm etűdjét, a Csendet (Cisza, 1998), majd nem sokkal később elkészítette debütáló nagyjátékfilmjét, a Boldog embert (Szczę¶liwy człowiek, 2000), melyet Európa filmdíjra jelöltek és filmes körökben azonnali köztiszteletet vívott ki magának. A pimaszul fiatal rendezőnő egyik jellegzetes motívuma, a halál témaköre, mely végigkíséri egész eddigi életművét, már első alkotásaiban megmutatkozik. Szumowska legtöbb alkotásában azt vizsgálja, miképpen lehet elviselni a veszteséget, hogyan tud valaki együtt élni annak tudatával, hogy szeretteinek már csak napjai vannak hátra. Már a Boldog emberben ennek kérdését járja körül, melyben a léhűtő főhős élete gyökeres fordulatot vesz, miután kiderül, anyjánál az orvosok tüdőrákot állapítanak meg. Noha a film biztosította Szumowska helyét az európai filmakadémia tagjai között, nem kis megdöbbenést keltett a szakma és a közönség soraiban: egy fiatal, ereje teljében lévő rendezőnő voltaképpen miért a halálról készít filmet? Szumowska mintha csak előre látta volna azt a tragédiát, mely későbbi alkotásainak egyik alapmotívumává vált. Éppen második nagyjátékfilmjén (Ő – A lepkeszárny érintése; Ono, 2004) dolgozott, mikor szüleit egy hónap leforgása alatt elveszítette. E kivételesen szörnyű sorscsapás hatása – az apja emlékét felidéző és előtte tisztelgő dokumentum- és rövidfilmje mellett – a rendezőnő talán legszemélyesebb, 33 jelenet az életből (33 sceny z zycia, 2008) című filmjében érhető tetten, melyben a művészeti pályán dolgozó hősnő szülei rövid időn belül életüket veszítik. Szumowska első művei nemcsak a hozzánk legközelebb állók eltávozásának feldolgozását tematizálják, hanem annak tényét, hogy a szülő(k) elvesztése végérvényesen a felnőtté válás útjára tereli a magára maradt gyermeket, aki még korántsem kíván e valósággal szembesülni. Az Ő… főhősnője még csak huszonkét éves, fiatalkora nem volt, de már felnőtté kell válnia, hiszen gyermeket vár, apja pedig halálos beteg, a 33 jelenet… fotóművésze, Julia (Julia Jentsch) pedig nem kívánja új életét, arra vágyik, hogy minden úgy legyen, mint régen, amikor szülei még éltek. Utóbbi alkotásában Szumowska részletesen végigköveti hősei gyászának és a temetéseknek fájdalmas, zaklatott pillanatait, ugyanakkor ezeket a drámai szituációkat előszeretettel ellenpontozza sajátosan abszurd, gyakran morbiditásba hajló humorával. Julia családjában a karácsonyi vacsora során egyre nő a feszültség az édesanya gyógyíthatatlan betegsége miatt, majd a következő jelenetben az látható, ahogyan a kanapén agonizáló anyát időközben lerészegedő családi köre (köztük férje és lánya) kineveti. Az ehhez hasonló, egymással szöges ellentétben álló, a nézőben vegyes érzelmeket keltő jelenetek Szumowska legjellegzetesebb kézjegyei közé tartoznak, filmjeinek gyakorta visszatérő motívumai. Hozzá kell tenni, habár a rendezőnőtől nem állnak távol a naturális pillanatok, eltekint a nyers erőszak ábrázolásától, célja sosem a botránykeltés, hanem sokkal inkább a visszafogott, elegáns provokálás, a feszélyezettség kiváltása, valamint a lengyel társadalom intelligensen kritikus szemlélete. Első nagyjátékfilmjét leszámítva éveken át olyan nők hétköznapjait mutatja be, akik egyaránt igyekeznek megfelelni a társadalmi elvárásoknak és a közvetlen környezetükben élőknek. Szumowska női történeteit azonban sosem emeli közéleti-társadalmi kontextusba, nem ítélkezik nyíltan a nőkkel szemben támasztott merev elvárásokról és sztereotípiákról, hanem következetesen hősei testi-lelki vívódásaira helyezi a hangsúlyokat. Az Ő… kissé fiús arcú Ewája (Małgorzata Bela) először abortuszra készül, de anyai ösztönei erősebbnek bizonyulnak, meggondolja magát és elkezd gyermekéhez beszélni, elhiteti vele, hogy a külvilág csupa szépségből áll, miközben megpróbálja rendbe tenni prostituált barátnője és drogdíler barátja kizökkent életét. A 33 jelenet… Juliájának hasonlóképpen helyt kell állnia karrierje felépítésében és szülei naphosszat tartó gondozásában.

Szumowska francia koprodukcióban készült Szex felsőfokon (Elles, 2011) filmjének társadalmi vetülete – melyben egy francia és egy lengyel diáklány kényszerül tehetős, unatkozó francia férfiak különféle perverziót kielégíteni annak érdekében, hogy lakhatásukat finanszírozzák – másodlagos, a film elsősorban a női szexualitásról, vágyakról és intimitásról mesél. Anne-t (Juliette Binoche), az Elle magazin újságírónőjét, Szumowska korábbi hősnőihez hasonlóan, a szakmája és családja iránti megfelelés kényszere hajtja, és noha látszólag elborzadva hallgatja a diáklányok tapasztalatait, valójában iszonyatosan sóvárog az érintés, a testiség iránt, vágyait azonban rideg férje mellett nem tudja kielégíteni. Szumowska hősnői, habár gyakran kapcsolatban élnek, lényegében magányosak, javarészt gyenge, érzéketlen férfiak veszik körül őket, akikre sosem lehet számítani. Az Ő…-ben nem derül ki a születendő gyermek apjának kiléte, feltehetően elhagyta párját, Julia férje a szakmáját mindennél előrébb helyezi, Anne-t pedig házastársa jóformán semmibe veszi. Jóllehet ezekben a filmekben a női karakterek sokkal erősebbek és kitartóbbak a férfiaknál, Szumowska ugyanolyan érzékenységgel jelenít meg gyarló és gondoskodó férfiakat is.

 

A feszület árnyékában

A halál, valamint a nőiség mellett az egyház témaköre is visszatérő motívum Szumowska alkotásaiban. Miképpen előző témáival, ezúttal sem megbotránkoztatásra törekszik, eltekint a radikális bírálatoktól, a vallásos nevelésben részesült rendezőnő ugyanis nem Isten létét, hanem az egyház működését és arculatát vonja kérdőre szemtelenül ironikus modorban, amit már egyik első rövidfilmje, a Crossroad (Útkereszteződés) is megjelenít. A találó angol címmel (cross – feszület; road – út) ellátott ötperces alkotás „főhőse” a lengyel puszta közepén, egy útkereszteződés szélén elhelyezett kereszt, melynek a közelében az ott elhaladó emberek imádkoznak, temetnek, fotóznak, szeretkeznek, míg végül a kereszten lógó kopott, koromfekete, ám még leromlott állapotában is szép Jézus szobrot egy rózsaszínű, giccses változatra cserélik. Szűk tíz évvel később Szumowska leforgatja Az Ő nevében (W imię…, 2013) című filmjét, mely a rendezőnő első igazán kiforrott munkája, és aminek témaválasztása már önmagában provokáció, különösen Lengyelországban, a történet ugyanis egy homoszexuális pap testi és lelki vívódásait mutatja be. Adam atya (Andrzej Chyra) azon munkálkodik egy Isten háta mögötti településen, hogy javítóintézetből kikerült fiúkat jobb útra térítsen. Közvetlenségének (együtt mulat és iszik a fiúkkal) és figyelmességének, ugyanakkor elvei iránti szigorú elkötelezettségének és a miséken elhangzó hatásos beszédeinek köszönhetően hamar kivívja a közösség tiszteletét. Hisz Istenben, az egyházban, illetőleg abban, hogy az embereket lehetséges jó irányba terelni, ugyanakkor komoly drámai helyzetben találja magát: képtelen a cölibátus súlyos terhét cipelni, testi vágyait, ösztöneit háttérbe szorítani, ráadásul a fiúk iránt vonzódik, és érzései az egyik tanítvány, a jézusi arcvonásokkal rendelkező Łukasz (Mateusz Ko¶ćiukiewicz) személyében viszonzásra lelnek. Adam atya igazi tragédiája mindazonáltal nem az, hogy katolikus pap létére homoszexuális, ami az egyház szemében különösképp vérlázító (ráadásul tisztázatlan okok miatt helyezték át a „romlott” fővárosból a „makulátlan” vidékre), hanem hogy végtelenül magányos, és csupán ölelésre, testi érintésre áhítozik, kínzó gyötrelmeit, lelki fájdalmait pedig rendre alkohollal próbálja enyhíteni. Szumowska emberséges és rendkívül érzékeny ábrázolásmódja filmjének egyik kiemelkedő erénye, hősei pontosan kidolgozott karakterek. A szó legszorosabb értelmében hétköznapi figurákat látunk álmokkal, vágyakkal, félelmekkel, kétségekkel és szenvedélyekkel, jóllehet az együtt érző megközelítés mellett Szumowska nem fogta vissza provokatív hangnemét sem: a film talán egyik legemlékezetesebb jelenetében a vágyait ki nem élhető Adam atya annak a XVI. Benedek pápának a portréjával táncol részegen, aki nem egyszer hangoztatta, hogy homoszexuálisok nem lehetnek papok, mert az szemben áll Isten akaratával, erkölcsileg pedig megkérdőjelezhető. Az Ő nevében érett, aprólékosan kidolgozott, vizuálisan lenyűgöző mű (operatőre a rendezőnő állandó munkatársa, Michał Englert), mely a testi vágyaikat elnyomni kénytelen papok témáját egészen sajátos szemszögből közelíti meg.

 

Tündérmesék felnőtteknek

Szumowksa következő filmjének nyitójelenete tökéletes összegzése sajátos fekete humorának: helyszínelés zajlik a Visztula partján, egy férfi felakasztotta magát egy faágra, ahonnan a rendőrök levágják, leesik, majd néhány pillanat múlva komótosan talpra áll és elsétál a színhelyről. A Test (Ciało, 2015) Szumowska stílusának, világképének esszenciája: ismét előkerül a veszteség feldolgozásának tematikája, melyet, szokásához híven, nem a megszokott perspektívából, nem mindennapi karakterekkel szemléltet. Janusz (Janusz Gajos) az idős, magányos és kiégett, alkoholista főügyész becsülettel, ám végtelen cinizmussal végzi munkáját, közönyös lelkiállapotából a legbrutálisabb gyilkossági esetek sem tudják kizökkenteni. Csak akkor cselekszik, mikor anorexiás lánya, Olga (Justyna Suwała), aki képtelen megbocsátani apjának anyja évekkel korábbi halálát, öngyilkosságot kísérel meg. Ekkor találkoznak Annával (Maja Ostaszewska), aki terapeuta és egyben médium is. Szentül hisz abban, hogy ha az elhunyt hozzátartozókkal felveszi a kapcsolatot és közvetíti üzenetüket, akkor a veszteség feldolgozása is könnyebb lesz. Így kívánja Janusz és lánya elhidegült kapcsolatát helyrehozni, de a férfi cinizmusa ezt csak hátráltatja. A rideg, tárgyilagos stílusban elmesélt történet motorja a testi és gondolati ellentétek ütköztetése: elhízott test (Janusz) szemben a nádszál vékonnyal (Olga), a rögrealizmus szemben a spiritualitással. Janusz és Anna mintha csak Szumowska egyéni dilemmájának hangadói lennének, nevezetesen hogy szeretne hinni a túlvilági létezésben, és talán hisz is, de a valóság a maga minden abszurditásával, sokkal meghatározóbb és kézzelfoghatóbb. Noha a főügyész és a terapeuta tökéletesen ellentétes személyiségek, a súlyos lelki terhek, a gyász (Anna nyolchónapos kisfiát veszítette el), valamint a kommunikációra való törekvés összekötik őket. Legyünk akár hívők vagy kételkedők, a lelki terhek megosztása másokkal, különösen a hozzánk közel állókkal, sok esetben eredményre vezethet. Néha még a szavak is feleslegesek, ahogy az a film megrendítő zárójelenetében látható: Janusz és Olga nem szólnak, csak nézik egymást, mosolyognak és könnyeznek. Eddigi fagyos kapcsolatuk felolvadt és bizonyosan helyrejön. A csendes jelenetek, sokatmondó tekintetek a rendezőnő legújabb filmjében, az Arcban (Twarz, 2018) is fontos szerepet játszanak, ellenpontozva az egyház és a vallási türelmetlenség gunyoros megjelenítésével. Szumowska művei alapvetően realista stílusúak, formanyelvük hagyományos, ugyanakkor gyakran ékel be stilizált, általában a főhősök vágyait reprezentáló álomszerű jeleneteket. Az Arc valamennyi képsora (középen éles, szélén homályos) egyrészt a főhős szubjektív nézőpontjára, másrészt a történet meseszerűségére reflektál. Ahogyan a rendezőnő is hangoztatta, ez tündérmese, felnőtteknek. Noha a film külalakra valóban álomszerű, történetét valós esemény inspirálta. Szumowska ugyan soha nem politizál, új filmjének nyitójelenete azonban a rendszerváltozás szatirikus, a nélkülözésből fogyasztói társadalommá átalakuló nemzet metaforájaként is értelmezhető: egy szürke hétköznap reggelén meggyötört tekintetű emberek várják, hogy a helyi nagyáruház kapui kinyissanak (mintha az ország nyolcvanas évek eleji élelmiszerhiányos időszakában járnánk), majd mikor ez megtörténik, ádáz küzdelmet folytatnak a karácsony miatt leértékelt termékekért. Az őrjöngő tömegben található a film főhőse, Jacek (Mateusz Ko¶ćiukiewicz), egy kis település romlatlan fenegyereke, aki lengyel-német határ közelében egy gigantikus Jézus-szobor építésén dolgozik, mely a Rio de Janeiróinál is hatalmasabb (a tényleges Krisztus király szobor a lengyel ¦wiebodzin városában található. A világ legnagyobb Jézus-szobrát öt év alatt építették fel és a helyiek adományaiból finanszírozták). Egy nap azonban Jacek szörnyű balesetet szenved: túléli, de arca teljesen eltorzul. A kezelések során új arcot kapó fiú a körülményekhez képest hamar megbarátkozik új fizimiskájával, valóságos sztárrá válik, akivel közös fotókat lehet készíteni és bőrregeneráló krémeket reklámozni. A környezetében élők próbálják annak látszatát kelteni, hogy a fiúval semmi nem történt, ám hiába minden kertelés, a közösség végérvényesen másképp tekint rá: felesége elhagyja, anyja pedig magát az ördögöt látja benne, akit ki kell belőle űzni. Szumowska legújabb filmjének egyházzal szembeni szarkazmusa minden eddiginél húsbavágóbb és humorosabb: a Jaceken ördögűzést végző papok közül az egyik megkéri a másikat, hogy telefonjával filmezze le az eseményeket, mire kiderül, a fiú csak megjátszotta magát. Az elkészült Jézus-szobor feje rossz irányba néz, a főpap pedig muszlimoknak hiszi a cigány építőmunkásokat. Mindennél azonban sokkal erőteljesebb Szumowska az előítéletes közösséggel szemben tanúsított bírálata. Ha valakit, tragédia vagy baleset ér, miért nem tudunk együtt érezni vele? Hová tűnt az emberekből a szolidaritás? Mi egyáltalán a szolidaritás? Szumowska egy 2005-ös rövidfilmjében, melyben a rendezőnő gyermekkori énje a Szolidaritás létrejöttének viharos napjait eleveníti fel, apját idézve így válaszol a kérdésre: „A szolidaritás az, amikor nemcsak saját magadra, hanem másokra is gondolsz.” Találó összegzése Szumowska változatos, mégis egységes filmművészetének.

 

ARC (Twarz) – lengyel, 2018. Rendezte: Małgorzata Szumowska. Írta: Michał Englert, Małgorzata Szumowska. Kép: Michał Englert. Zene: Adam Walicki. Szereplők: Mateusz Ko¶ćiukiewicz (Jacek), Agnieszka Podsiadlik (Jacek nővére), Małgorzata Gorol (Dagmara), Anna Tomaszewska (Jacek anyja), Roman Gancarczyk (Pap). Gyártó: Nowhere / DI Factory / Dreamland. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos. 91 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 20-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13961