KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
   2018/július
VIETNAMI HÁBORÚ
• Soós Tamás Dénes: A sajtó hatalma, a hatalom sajtója Vietnam és a média
• Vágvölgyi B. András: Éles képek Haditudósítók Vietnamban
• Benke Attila: Virágnyelven a borzalomról A vietnami háború allegóriái
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Kékfény az alagút végén A Kádár-kori bűnfilm
• Szivák Bernadett: Irinyi mindig újrakezdi Beszélgetés Cibulya Nikollal
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Még közelebb Naomi Kawase
TUDOMÁNYTÓL MÁGIÁIG
• Géczi Zoltán: Vissza a jövőbe! Sci-fi prognózisok
• Huber Zoltán: Végzetes vonzerő A Marvel-fantasy világképe
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 1. rész
FILM ÉS IRODALOM
• Talabos Dávidné: A „szív írója” Dickens-adaptációk
• Bikácsy Gergely: A montázs, Bazin és mi André Bazin
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Feminin fesztivál Cannes
• Baski Sándor: Provokálok, tehát vagyok Kolozsvár
KÖNYV
• Koósz István: „Mondottam, ember: küzdj…” Hirosima gyermeke
KRITIKA
• Margitházi Beja: Ameddig bírod Egy nő fogságban
• Barotányi Zoltán: Adj király katonát! Hitler kontra Picasso; Kim Dzsongil bemutatja
MOZI
• Kolozsi László: A fa alatt
• Baski Sándor: Ramen Shop – Ízek a múltból
• Lovas Anna: Könyvklub
• Szalkai Réka: Az élet napos oldala
• Vajda Judit: Szerelembe gurulva
• Parádi Orsolya: Egy burka, egy nadrág
• Andorka György: Solo: Egy Star Wars-történet
• Kránicz Bence: Férfiak fecskében
• Huber Zoltán: Jurassic World: Bukott birodalom
• Roboz Gábor: Felelsz vagy mersz
• Pethő Réka: Nem vagyok sorozatgyilkos
• Tüske Zsuzsanna: Örökség
• Benke Attila: Gotti
DVD
• Kovács Patrik: A bátrak háborúja
• Benke Attila: A jogdoktor
MOZI
• Varró Attila: Ocean’s 8 – Az évszázad átverése
DVD
• Bata Norbert: Szörnyszülők
• Pápai Zsolt: Nemek harca
• Pápai Zsolt: Bérgyilkos Mary
• Kránicz Bence: LEGO Tini szuperhősök – Gonosz gimi
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vietnami háború

Vietnam és a média

A sajtó hatalma, a hatalom sajtója

Soós Tamás Dénes

A vietnami háború átmeneti pillanat, amikor az amerikai sajtó sikerrel ellenőrizte a hatalmat. Nem csoda, ha Hollywood nosztalgiával tekint vissza rá.

 

A vietnami konfliktus nem csupán az addig jobbára legyőzhetetlennek hitt Egyesült Államok katonai presztízsét rendítette meg, de az amerikai sajtó hatalomhoz és háborúhoz fűződő viszonyát is alapjaiban rajzolta át. Ez volt az első televíziós háború, amit újságírók központi cenzúra nélkül, a történésekkel szinkronban közvetíthettek. A II. világháború idején még az Információs Iroda (Office of War Information) irányelvei mentén szerkesztették a híradásokat, aminek a riporterek önként vetették alá magukat a jó ügy érdekében. A beszámolókban a sikereket hangsúlyozták (sebesült amerikait 1943-ig nem mutattak), és az országos médiagépezet lelkesen szállította a háborús propagandát képregényekben, slágerekben, rajz- és játékfilmekben. A sajtó a rendelkezésére álló hírhamisítási technikákat is bevetette, nehogy meginogjon a háború támogatottsága a hátországban: a történelmi eseményeket hol utólag rekonstruálták (a Pearl Harbor-i támadást), hol beállított fényképen tudósítottak a szimbolikus győzelemről (az Iwo Jima-i zászlókitűzés esetét Clint Eastwood 2006-os filmje, A dicsőség zászlaja részletesen rekonstruálta).

Eleinte a vietnami háború mögé is felsorakozott az amerikai közvélemény, mert a kubai rakétaválság és Kína sikeres atombomba-tesztje (1964) után tartottak a hidegháború felmelegedésétől, és hittek a dominóelméletben, miszerint ha nem védik meg Dél-Vietnamot a kommunista hatalomátvételtől, a délkelet-ázsiai országok sorra behódolnak Kínának és Oroszországnak. Bár a magát felgyújtó szerzetesről készült fényképek, aki a katolikus Diem-rezsim buddhizmus-üldözése ellen tiltakozott, megingatták az Egyesült Államok szövetségese iránti szimpátiát, az amerikai sajtó csak ‘65 tavaszától kezdett komolyabban érdeklődni az indokínai konfliktus iránt, amikor jelentősen megemelték a Vietnamban állomásozó amerikai katonák számát. A háború támogatásában beállt fordulatot ironikus módon épp egy amerikai győzelem hozta el: hiába verte vissza a hadsereg az észak-vietnami Tet-offenzívát ‘68-ban, a lakosságot sokkolták a képek, amiken amerikai katonák a dél-vietnami fővárosban, Saigonban voltak kénytelenek védeni az állásaikat. Sokkolták, mert ekkor szembesültek vele először, hogy a kormány sikerpropagandája nem fedi a valóságot, és az Egyesült Államok egyáltalán nem áll győzelemre Vietnamban. És sokkolták azért is, mert az atrocitásokat már nem a filmszínházakban vetített híradókban, hanem a nappalijuk tévékészülékén követték, és ez megsokszorozta a privátszférába betörő borzalmak hatását. Bár a tévé nem egyenes adásban sugározta a harcokat, az akkreditált újságírók szabadon mozoghattak a frontvonalon, és se központi cenzúrahivatal, se technikai akadályok (a hatvanas évek végére már könnyen kezelhetőek a kézi kamerák) nem hátráltatták őket abban, hogy a vietnami háború valódi arcát tárják a nézők elé. A kendőzetlen haditudósítások, a bombázásokkal szemben kritikus híradók, a fegyveres konfliktus árnyoldalát sokkolóan összegző fotók (A napalm lány, A vietkong gerilla megölése) fokozatosan erodálták a háború szükségességébe vetett hitet – és egyre jobban kiábrándították az átlagembert a politikából.

Ezt a bizalomvesztést ágyazza sajtótörténeti kontextusba Steven Spielberg filmje, amely nem a Tet-offenzívához, hanem a védelmi miniszter, Bob McNamara által megrendelt jelentés, az ún. Pentagon-iratok kiszivárgásához köti a közvélemény megváltozását, ami után megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy Eisenhower óta az amerikai elnökök szisztematikusan hazudtak a vietnami helyzetről. A Pentagon titkai (The Post, 2017) nem az ügyet robbantó New York Times, hanem a Washington Post szemszögéből meséli a történetet, akik csak azután vették át a vezető szerepet a titkosított anyag feldolgozásában, hogy a riválisukat a bíróság eltiltotta a további publikálástól. Ezzel Spielberg lemondott arról, hogy újra játékba hozza a 70-es évek paranoiathrillerjeinek izzasztó szorongásdramaturgiáját, cserébe viszont erkölcsi dilemmák sorában vázolja az átmenetet, ahogy a befolyásos politikusokhoz addig hozzádörgölőző sajtó (a McNamara családi barátjának számító laptulajdonos, illetve a JFK-val kvaterkázó főszerkesztő) szakít a kapcsolataival és szavatolja a napilap függetlenségét. A vietnami háború és később Watergate kivételes pillanat volt az amerikai sajtótörténetben, amikor a média háborús időben sikerrel ellenőrizte a hatalmat – az újságíróhősök mítosza pedig úgy megerősödött, hogy még a témához a politikacsinálás oldaláról közelítő Háború a háborúról-t (Path to War, 2002) is alapjaiban hatja át. John Frankenheimer legutolsó filmje rehabilitálja a választást addig legfölényesebben nyerő, leköszönésekor viszont a legnépszerűtlenebb elnöknek számító Lyndon B. Johnsont, aki tragikus figuraként köszön vissza Michael Gambon revelatív alakításában. Frankenheimer olvasatában LBJ azért növelte az amerikai beavatkozás mértékét, hogy minél előbb véget vessen a vietnami háborúnak, és belföldi reformjaira koncentrálhasson (adócsökkentés, a feketék és indiánok szavazati jogának garantálása, az iskolai szegregáció felszámolása stb.), de épp azzal fosztotta meg az általa felkarolt szegényeket, kisebbségeket és fiatalokat a javuló életkörülményektől, hogy Vietnamba küldte őket meghalni. A rendező drámai erővel feszíti ki azt az ívet, ahogy a bombázások hatékonyságába kapaszkodó elnök a pártján belül is elszigetelődik, mert nem akarja felvállalni a presztízsveszteséget, amivel a háború feladása járna. LBJ ráadásul a Kennedy-mítosszal is birkózik, akinek elnökségére Jackie Kennedy és a sajtó mítoszépítésének köszönhetően felülmúlhatatlan aranykorként tekintettek. Ha Kennedy volt az első elnök, akit daliás fellépése és szónoki tehetsége révén a televízió választott meg, akkor LBJ az első, akit a tévé váltott le, ami folyamatosan sugározta az ellenkulturális tüntetések és a vietnami atrocitások képeit. A Háború a háborúról egyik ikonikus jelenetében LBJ épp az elnök iroda három tévékészülékével perel: mindegyiken a ‘68-as választásokon induló Bobby Kennedy beszél, miközben LBJ azért átkozódik, hogy épp a Kennedy-fivérektől megörökölt vietnami háború viszi majd őt a sírba. Frankenheimer, ha közvetetten is, de a sajtó hatalmáról beszél a filmben: nála McNamara azután változtatja meg nézeteit a háborúról, hogy előbb az irodája ablakából, majd a sajtóban látja a kvéker papot, aki felgyújtja magát a háború ellen tiltakozásul, LBJ pedig azután írja meg a beszédét, amiben bejelenti, hogy nem indul ‘68-ban az újraválasztásért, hogy még a köztiszteletben álló és az amerikai középosztály véleményét sziklaszilárdan képviselő műsorvezető, Walter Cronkite is a vietnami béketárgyalások megkezdése mellett érvel a műsorában.

A már a nyitójelenetben is a beszédírójával viaskodó LBJ konfliktusa retorikai: nem tudja megfelelően kommunikálni belpolitikai érdemeit, se megértetni a néppel külpolitikai céljait, és a népszerűségét vesztő reformátort a politikusok és a sajtó részéről rázúduló kritika egyre jobban megkeményíti – és egyre inkább beleáll a vietnami harcokba. A Pentagon titkainak Nixonja már tanul a hibájából, és nem ad lehetőséget a támadásra: ellenségként kezeli a vele szemben kritikus újságírókat. (Példája ragadós: az Ovális Iroda ablakán keresztül, az éjszakai félhomályban fényképezett elnök démoni sziluettjébe a rendezői szándék szerint Donald Trumpot illik belelátnunk.) A vietnami háború idején a sajtó kontrollálta a politikát, a későbbi fegyveres konfliktusokban viszont újra rövid pórázon tartották az újságírókat: az Öböl-háborúban szigorúan korlátozták a mozgásukat és szűrték a tudósításaikat. Egy újabb forradalom (a digitális) kellett ahhoz, hogy a háborús riportok újból felszabaduljanak a cenzúra alól, de a hatalom ezt a forradalmat még gyorsabban állította a saját szolgálatába. Amennyire demokratizálta a digitális technika a filmkészítést, amikor bárki számára könnyen előállíthatóvá tette, annyira ki is szolgáltatta a manipulációnak, hiszen a digitális képet szerkeszteni és hamisítani is sokkal egyszerűbb. Az iraki háború tudósításai jól bizonyítják ezt: a 9/11 utáni hazafias hangulatban a háború sportközvetítéssé változott az amerikai tévében, amit élőben kommentáltak a műsorvezetők, válogatásokat állítottak össze a „legjobb robbantásokból”, miközben a szőnyegbombázások látványával kívánták sokkolni az ellenséget és lenyűgözni az amerikaiakat (az ún. Shock & Awe taktika).

Frankenheimer az utolsó pillanatban, 9/11 után, de még az iraki invázió előtt készítette el a Háború a háborúról-t, de mementója visszhang nélkül maradt: az amerikai vezetés egy újabb elhúzódó, dicstelen ideológiai háborúba vitte bele az országot. Nem csoda, ha Spielberg az éles szemű elemzés helyett inkább a nosztalgiához fordult, és mint 9/11 óta mindig, a mese birodalmában vetett fel aktuálpolitikai kérdéseket, hogy érezzük azok kínzó súlyát, de a jelentől eltávolítva megnyugtató válaszokat kapjunk rájuk. Így volt ez már a Bush-kormány megelőző háborúja alatt kihozott Különvéleménnyel, amiben a gondolatrendőrség még a bűntett elkövetése előtt, a feltételezett szándék alapján tartóztatja le „az elkövetőt”, és így van most is, amikor Spielberg a sajtó függetlenségét feszegeti, a politika befolyását az újságokra, és az ingatag pénzügyi helyzetet, ami megakadályozhatja, hogy szembemenjenek a politikai elittel, mert akkor elszivárognak az újság mögül a részvényesek. Vagy épp a szűk határidőket és a felgyorsult hírversenyt (amire a Timesnak 3 hónapja, arra a Postnak 8 órája van), ami manapság a politikai elfogultság mellett a leginkább veszélyezteti az újságírói precizitást. Spielberg persze most is az ideálisat kutatja, és nem a valódit, így azt sugallja: a sajtó túlélése csupán erkölcsi felelősségvállalás kérdése. Példát mutat, hogy egy kis időre elfeledkezhessünk róla: az álhírek és konteók korában a hatvanas-hetvenes évek kritikus hangvételű tudósításai olyan pillanatot jelentenek, amikre érdemes emlékezni, de a visszatérésében legalábbis naivitás reménykedni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13712