KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Megatévé

A fantázia kisajátítása

Almási Miklós

Európa tévécsatornáiért is megindult a gigászok harca. Meglehet, az amerikaiak saját csapdájukba estek: az óvilági óriáspiac kereslete feltámaszthatja a haladó európai filmet.

A Time-Wamer meg fogja venni a Turner-birodalmat (ez utóbbié a CNN). Már rég tervezi, de eddig a monopólium-ellenes törvény őrei vizsgálták az ügyet. Most úgy találták, hogy minden OK, mehet az ügylet. A Time-Warner egy ideje már benne volt a Turner cégben, most bekapta az egészet. Murdoch is lép egyet, két és fél milliárdért megveszi a New World tévéláncot, ami – ha minden jól megy – kezére játssza Amerika legnagyobb kábelhálózatát, az MCI-t is. Lehet, hogy ő lesz a legnagyobb, legalábbis Amerikában. Mert Ázsiában az általa működtetett StarTV mellé felzárkózott egy kínai cég – a fák nem nőhetnek az égig.

Bár ki tudja, Murdochot eddig senki sem tudta megállítani. Németországban sem, ahol Leo Kirchhel társult, hogy együttesen vegyék fel a harcot a másik óriás, a Bertelsmann digitális műsorszórási terveivel. Közben legalább kétszer fordult a kocka, mígnem Kirch, Murdoch meg a Bertelsmann-ház mégis inkább szövetkezett, együtt fogják bevezetni a digitális tévérendszert. Igaz, Bertelsmannék óvatosan játszanak, a szövetségen belül is csak a legkisebb rizikó elvét követik: nekik túl hajmeresztőek Kirch húzásai. A közös üzlet egyébként jól ki van találva: Kirchnek filmjei vannak – övé a majdnem teljes hollywoodi filmtár vetítési joga, Murdochnak óriási terjesztői hálózata, valamint a sportesemények – foci! -közvetítési joga, Bertelsmannak pedig az első pay-channel hálózata, a Premiere, erre épülne a digitális pay-per-view szolgáltatás, vagyis a jövő üzlete. Ha együtt lépnek fel, senki sem tudja őket megállítani Európában: a Business Week 2005-re 20 milliárd dolláros üzletet jósol. (Mellesleg az ember lassan megszokja, hogy ebben a virtuális világban repkednek a milliárdok: tíz-húsz milliárdot előbb dobnak fel egy tévé-deal-ért, mint bármilyen reálgazdaságbeli jószágért...)

Ezek a tények. Most mindenki azt latolgatja, mennyivel nő meg a monopolizálódás – és vele az agymosás – veszélye? Hiszen Németország esetében egyetlen médiaóriás fogja kielégíteni a nézők képigényét, a világban pedig máris három-négy kézben van több milliárd ember képzeletvilágának irányítása – ekkora virtuális hatalma még Sztálinnak sem volt. Igaz, a mai médiabirodalmak nem elsősorban politikai agymosásra törnek, de az ízlésbeli és kulturális gleichschaltolás is komoly veszélyeket rejt magában. A monopolizálódástól való félelem tehát jogos. Ugyanakkor úgy látom, hogy a mai tulajdonosoknak csak korlátozott befolyásuk lehet arra, amit kínálni lehet ezen a globális piacon. Bármit fognak sugározni, a képstruktúra és -ideológéma nem sokat fog változni, mert az már régóta az amerikai filmek által kialakított igények és ízlés körében mozog. A monopolizálódás csak felerősítheti ezeket a több évtizede kialakult nézői elvárásokat. Igaz persze, hogy ezen belül a mennyiségi tényezők tovább ronthatják a közízlést. Évek óta tanúi vagyunk a színvonal zuhanásának, az elhülyítés térhódításának. A néző engedelmes barom, érzi, hogy nincs sok lehetősége a lázadásra. Baljós helyzet.

A néző kondicionálása már régóta tart. Megszilárdult egy repetitív műsorrend, az adók ugyanazt darálják hétről hétre: délutáni film, majd talkshow, szerencsejáték, este hír, majd film, utána reality-tv vagy felnőtt mozi, értsd valami erotikus akármi. A filmeket már kétszer, háromszor vetítették, mikor először lehetett látni, még mindenki örvendezett, a mai néző már ásítva nyomkodja tovább a csatornaváltót, elege van. (A viszonylag újabb filmekért extrát kell fizetni, ahol lehet...) Az újítás kimerül abban, hogy milyen őrültséget talál ki a showmaster, vagy hogy ki mit mer vetíteni – a korlát a nézőszám, azaz, mennyiben tud az adott film reklámhordozóként szolgálni.

Bármint van is, a néző fejében kialakul egy pattern, annak a képsalátának az elvont modellje, amely számára a KÉPet jelenti. Ez lesz a sztenderd: ehhez képest a kiállítási festmények túl nagyok, a magazinok nem mozognak, a miniatűrökhöz már szemüveg kell, és ha a néző elvetődik egy moziba, csodálkozik az emberméretnél nagyobb figurákon. Viccelek, de komolyan gondolom. Walter Jens, a kitűnő német író arra a negatív tréningre céloz egy interjújában, hogy az amerikai filmmodellben csak csúcspontok vannak – vizuális effektek, nagy bunyók, autós üldözések, lángtengerek, melyek 5-7 perces közökben követik egymást –, vagyis a nézőt arra dresszírozzák, ne érdeklődjön a dolgok kialakulása, a konfliktusok csendes erőgyűjtése iránt. Csak a „nagy pillanat”, a robbanás, az ágy vagy kataklizma lehet vizuálisan érdekes, az út, ami oda vezet, s ami voltaképp izgalmas lehetne, a vágóasztalon marad. (Hitchcock lassú, idegtépő suspense-dramaturgiája ma éhen halna). Ezzel a tréninggel viszont lehetetlen helyzetbe kerül minden művészi narratíva, mert a publikumot lassan már minden idegesíti, ami a belésulykolt pattemtől eltér – és máris nyúl a távirányítóhoz...

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a nézőt több évtizede erre a képi modellre dresszírozták, s az idő múlásával egyre nehezebb megváltoztatni a belé sulykolt ízlésstruktúrát. Főleg akkor, ha ezt a képi modellt egy sajátos életforma ígérete hordozza: a baseball sapkától, a két-három fürdőszobán át a limuzinig... Mert ne legyünk naivak: az amerikai filmmodell egy jobb, szebb élet álma és ígérete is, és ez a szociálpszichológiai tényező elválaszthatatlan a narratíva és a képi megjelenítés esztétikai szerkezetétől. Ennek függvénye az, hogy a filmvásznon egyetlen meghatározott narratíva, arc, beállítás, hangulat lett kelendő, mindenki ezt akarja látni – míg az európai filmiskolák életformától narratíván át, sztártípusig tartó kínálata ma éppen lekerült az étlapról. Ezért az európai filmstílusok visszakerülése a piaci közegbe majdnem lehetetlen feladvány.

Mégis ez az a pillanat, amikor az európaiaknak van némi esélyük, hogy visszajussanak az élvonalba. A nagyságrenddel több tévécsatorna, valamint – paradox módon – az amerikai stúdiók dominanciája hozza meg a pluralizálódás lehetőségét, és az európaiak újabb esélyeit. A sok csatornával megnőtt a kereslet, s vele párhuzamosan felfutott az amerikai filmek kölcsönzési díja, ezért kifizetődőbb lesz – legalábbis a korábbi nagy filmtermelőknek – az otthoni filmgyártás. Az, ami eddig az amerikai dömping miatt befulladt. Mert Hollywood képuralma mögött az a banális gyakorlat áll, hogy korábban sokkal olcsóbb volt a tengeren túlról importálni, mint otthon gyártani. Most megfordul ez a folyamat. A németek kiszámították, hogy saját produkcióban 1,5-3 millió márkából tudnának vetítési tömegcikket (szappanoperát, reggeli adáshoz szükséges folytatásos tinglitanglit) előállítani, s ez megérné, mert a kölcsönzési díj ennek negyvenszerese. És máris élesztik újra az UFA stúdiókat, Babelsberget, ismét keresett a müncheni Bavara-Film – mintha vége lenne a tetszhalálnak.

A franciák viszont kiböjtölik ennek a korszaknak eljövetelét: véres csatákban védték meg a haza filmterjesztés kvótarendszerét – a tévének kötelező 35 százalékot hazai termésből vetíteni, külföldi – értsd: amerikai – filmek terjesztésének, televíziós vetítésének pedig ennek megfelelő százalékos limit szab határt. Az itt bevezetett rendszer óriási tiltakozást váltott ki a tengeren túlon és még ma is kemény harcok tárgya a WTO-n (a nemzetközi világkereskedelmi szervezeten) belül. Bármint van is, elképzelhető, hogy az amerikaiak saját csapdájukba estek: agresszív marketingpolitikájukkal készítették elő a talajt a nemzeti filmgyártások újjáéledésére.

Mindez mostanában robban be az üzleti életbe, mert a digitális tévé egy pillanat alatt lehetővé teszi a 100-200 csatorna működtetését, és vele a különböző szolgáltatásokat nyújtó pay channelek működtetését, azaz új korszak nyílik a televíziózásban. (Kirch DF1-állomása egyelőre húsz csatornával indul, de egy-két éven belül százra akar felmenni, és mind fizetős lesz.) Ezt a többszán csatornát azonban jó műsorokkal kell megtölteni, hogy csábítóan vonzó legyen, mert a nézőnek – aki a közszolgálati és ingyenes tévéhez szokott – egyelőre drága mulatság.

Egyébként itt van a digitális televíziózás bökkenője: ma még senki sem tudja, vajon hajlamos lesz-e a német (francia, olasz, amerikai) néző jobb képminőségért és némileg jobb, főként pedig több műsor ígéretéért tetemes pénzeket kiadni. Egy dekóder 5000 márka körül van, plusz előfizetési díj, a sportközvetítésekhez még extra tagsági díjat is le kell szurkolni. Igaz, a néző be van kerítve, mert Kirch megvette a tévé közvetítési jogát 2004-es és 2008-as olimpiákra, de a focidöntők nagy részéhez is csak rajta keresztül lehet hozzáférni, a legjobb talkmastereket elcsábította, a szerencsejátékokat már eddig is ő gyártotta – a közszolgálatira előbb utóbb már csak a hót unalmat fogja kapni. Bár a pénz beszél, még mindig bizonytalan, hogy ebben a pay channel műfajban mekkora lesz a ráfizetés legalább egy-két évig. Bertelsmann nem utolsó sorban ezért maradt ki ebből a fordulóból: kivár. Egyszer már ráfázott: a Premiere elnevezésű exkluzív filmcsatornához öt év alatt csak kétmillió előfizetőt tudott felhajtani, és csak mostanában lett nullszaldós. Persze ellenpélda is van: Murdoch angliai BSkyB pay channelje szinte azonnal profitábilis lett. Egy szó mint száz, jelen pillanatban még mindig kétesélyes az európai filmgyártás feltámadási lehetősége: a piac még nem döntött, kit fog előnyben részesíteni.

De itt is van egy surranópálya. Egyesek ugyanis azt mondják, hogy az odahaza rosszul fizetett, ellehetetlenült európai rendezők, operatőrök, filmírók – elsősorban németek – Hollywoodban csináltak karriert, és mit tesz isten, lassan az ő szájízük szerinti filmek is készülnek már, vagyis, hazai pályán győznek az amerikai filmmodell ellen. Legalábbis visszalopják fantáziánkat. Bár lehet, hogy mire gyökeret vernek, el is felejtik, milyen is az európai ízlésű film.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1368