KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Forgatókönyv

Részletek egy forgatókönyvből

Na’Conxipan

Bereményi Géza

A fiatal Juhász Gyula és a vele csaknem egyidős Gulácsy Lajos -jelképes véletlen – Wedekind A tavasz ébredése című darabjának botrányos budapesti bemutatóján találkoznak először a század első évtizedeiben. Kettejük barátsága a magyar művész-utak jellegzetes dilemmáit hordozza: milyen álmok felé lehetséges kigázolás (menekülés) a kor valóságából?

Köröspart, este

Gyula és Lajos teliholdnál a folyó partján mennek. Lajos különös izgalomban beszél.
Lajos: Nekem csak játék, telve káprázatokkal. Hagyd magad! Ne légy magadnál, ha elővesz bármi hatás! Akinek nincsenek önkívületei, az nem is művész. Kötelességed a delírium. (Hirtelen Gyulához fordul.) Menjünk el a lányokhoz, Gyula! Merre van nálatok a kupi, vezess oda, barátom!
Gyula (tétovázva): Jó. De én nem akarok nőt magamnak.
Lajos: Nusi miatt? Vagy szükséged van a munkádhoz a spermiumodra?
Gyula: Hát én... tartok a fertőzésektől.
Már a bordélyház előtt járnak, melyen vörös lámpa virít, és zongoraszó hallatszik belülről, a csukott bejárati ajtó mögül.
Lajos (különös, ajzott tekintettel hadonászva): A vérbaj is jóbarát. Más emberré tesz, és nekünk más emberré kell változnunk. Az önkívület, kedvesem, az önkívület...
Feltépi a bordély ajtaját.


Táj (kompjuter-animáció)

Lajos nem a szalonba lép be, hanem egy tavaszi tájba, melyet nappali fény világít be. Messziről egy terasz látszik, épp olyan, mint Watteau Hazatérés Cythereből című festményén, melyen az almazöld színek uralkodnak. Az égen is almazöldek a felhők. A teraszon rokokó hölgyek várakoznak. Áll ott egy csontszínű zongora is. Egy háromszögletű kalapot viselő férfi leül a hangszerhez. Sovány ujjai a billentyűkön végigiramodnak.
Valaki énekel. Halkan kezdődik a dal, majd rapszodikussá válik.
Az almazöld felhők megpiroslanak a lenyugvó nap fényétől, és a piros sziporkák a tenger hullámain is vibrálni kezdenek a terasz felé.
Az énekhang már felbomlik, ezerfelé akar szakadni, majd egyszercsak megszakad, sikoltássá válik, kicsivé, halkká, röviddé.


Bordély, szalon, hajnalban

A bordély szalonjában eszeveszett rombolás nyomai. A zongora felborulva, a billentyűk szétszórva a padlón, a tükör bezúzva, a lányok valami nagy ijedtség után körben állnak és felfelé, a tető irányába néznek. A zajok föntről arról tudósítanak, hogy valaki járkál a cserepeken.
A madame egy épen maradt asztalnál ülve számol, gyors kárbecslést végez éppen.
Madame: A zongorát ért kár legalább 28 forint. Hallja, Juhász úr? A zongoráért 28 forint!
Gyula, aki szintén felfelé nézve hallgatózik, a nő hangjára összerezzen, majd odamegy hozzá.
Gyula: Hogyne, hogyne. Írja csak. A tükör...
Madame: A tükör velencei. Volt.
Gyula (rápillant a tükörre): Olyan régen, hogy talán már nem is igaz.
Madame: Akkor is 10 forint. És akkor nem számítom a ház jóhírének elvesztését.
Gyula: Az legyen 20 forint. Számolja már össze, siessen, Mariska. (Leül, ír) Váltóval fizetek. Bianco. Halmágyi úr fedezi, aki az egész művészeti eseményt finanszírozza.
Madame: És ezt Halmágyi úr hozzászámítja? Hogy a művész úr beront ide, és összetöri a házamat?
Gyula: Igen, mert ez is művészeti esemény volt. Ő ezt meg fogja érteni.
Madame (az ajtóhoz rohanó költő után kiáltva): És ha nem?!
Gyula (az ajtóból): Biztosra vehetik. Modern tárlatunk volt.
Azzal Gyula is sürgősen kirohan a hajnali fénybe.


Bordély előtt

Vihar előtti vöröslő hajnali fényben, a Körös-parti fűzfák között álló bordélyház tetején Lajos lovagol, a fején virágkoszorú. A festő kitárja karját, és a szél süvítését túlkiabálva bíztatja a hozzá létrán felmászó Gyulát.
Lajos: Jöjj, Florestan, kedves hívem! Dido herceg nagy fehér krizantémummal gomblyukában idefent fogadja vendégeit. Az illat, a kép, a forró húr tapintása, melyben a fiatal vágyak csatáznak, birtokomban van mind-mind!
Gyula (elhelyezkedik lovaglóölésben szemközt Lajossal): Na, Dido herceg, mostan mi lemászunk innen, szívem.
A költő két kezére támaszkodva araszolgat társához a tetőgerincen mind közelébb.
A közelgő égiháború elől biztonságot keresve román faúsztatók kötik ki bárkájukat és szállnak partra a közelükben. Nagybajszú, gubás emberek. Odaballagnak az épülethez. Román nyelvű megjegyzéseket tesznek.
A madame és fáradt lányai is a két művész alá gyülekeznek bentről. Néhány koránkelő gyermek is odaverődik. Érdeklődésüket leköti a fenti látvány.
Lajos: A bárkák! A virágos pompás bárkák összegyűltek, hogy újrakezdjék a harcot – a kedves léha harcot...! Lássátok bennem a csodabogaras fiút!
Gyula: A vásznon, Lajos. A festővásznon, ott mutasd meg magadat. Több alázatot kérek.
Lajos (tréfásan megfenyegeti mutatóujjal): Le akarsz hűteni, fivérem, engemet. Pedig az én anyám álmot látott vala. Mintha szent lenne az ő egyetlen gyermeke és templomot kellene nevére építeni. Most készül az a templom.
Gyula (érvel): Nézd, Lajos, Krisztus már megszületett 1909 évvel ezelőtt. Minket már megváltott, de a szegényeket még nem. Nekünk kell őket felszabadítani.
Lajos: Új élet küszöbén állunk!
Gyula: Úgy van.
Lajos: Rinascimento!
Gyula: A munkást, a parasztot kell felszabadítani, nem magadat.
Lajos: Kegyetlen forradalommal, mi?
Gyula: Azzal bizony! (Megfogja.) Na gyere.
Lajos (kitépi karját Gyula szorításából): Agresszió. Belepusztulsz te is! A lágyságot hívd elő magadból, fivérem! A bohóságot! Anyám szavai ezek: „Halottak porai fölött fogod megváltani ezt a világot, századok bűneit fogod letisztázni, kedves fiam. Elbízott századoknak hiú arcára fogod rásugározni az alázatosság fényes glóriáját. Tedd őket művésszé, úgy váltsd meg az embereket!”
Gyula: Semmi baj. Nincs velük semmi baj. Csak a társadalmi berendezkedéssel van baj.
Lajos: El kell gyöngíteni őket. Veszélyesek.
Gyula: Félsz tőlük? Na gyere utánam. Megvédelek.
A költő megfordul a tetőn, araszolva elindul, visszanéz.
Gyula: Jössz? Ugye jössz?
Lajos (józanul): Mondok valamit.
Gyula: De aztán jössz, ugye?
Lajos: Elfáradtam a tisztánlátástól. De még látok.
Gyula (gyöngéden): És mit látsz?
Lajos: Azt, hogy az útjaink elválnak. Nekem száraz a te beszéded, kedves Gyula.
Gyula: Nekem pedig nagyon léha a tied. Na gyere.
Együtt araszolnak a létra felé a gerincen. Lajos megáll.
Lajos: De az új világban azért megkeressük egymást. Jó?
Gyula is megtorpan, de nem fordul hátra, úgy mondja.
Gyula: Mikor?
Lajos: Tíz év múlva. Mert abban ugye egyetértünk, hogy
az lesz?
Gyula: Abban az egyben.
Lajos: És az nem elég?
Gyula: Dehogynem.
Lendületesen elindulnak, araszolnak a tetőn. Az egyre hevesebb széllökésektől a szélkakas sikongatva táncol.


Caffé Florian Velencében, alkonyat

A Caffé Florian kicsiny velencei terecskén helyezkedik el, terasza néhány asztalkából és ernyőből áll. Most éppen telt ház van, sőt álldogálók is vitatkoznak az ülő vendégekhez hajolva, izgatott a légkör, átkiabálnak egymásnak messziről az emberek, az arra sétálókat is megszólítják, véleményüket kérik.
A város hangulata zaklatott, de amúgy olaszosan élénk, színpadias gesztusokkal keresik egymás társaságát, nem ritka a nevetgélés sem. Mindenki kombinál, véleményt mond egy országos, sőt világméretű ügyről. Ennek ellenére kedélyes a hangulat.
A Sartori-házaspár egy ifjú diplomatával, Fekete úrral, aki a velencei osztrák-magyar konzul elegáns titkára, ül egy asztalkánál. Viccelődve figyelik Lajost, amint egy vázlatfüzettel a hóna alatt közeledik a tér belseje felől. A festő őket keresi, csakhogy zavarja őt ebben a sok hadonászó ember. Máskülönben is szórakozott, az aznapi munkája foglalkoztatja.
Fekete (Sartoriékhoz, Lajost nézve): Fogadok bármiben, nem fog észrevenni minket. Ez az ember nem ezen a földön jár.
Sartoriné (felugrik, kiáltva): Lajoska! Luigi!
A festő az éles kiáltást sem hallja meg. Elhalad az asztaluk mellett, bemegy a kávéház belső helyiségébe, hogy ott keresse őket.
Azok hárman egymásra néznek és nevetnek.
Sartori: Valószínűleg még nem is tudja.
Fekete: Sejtelme sincs róla.
Sartoriné: A legbájosabb ember a világon. Anya lesz belőlem, ha meglátom. Lajoska!
Lajos most érkezett vissza, s a kávéház ajtajánál éri a kiáltás. Megrezzen, ránéz három barátjára, és csak némi vizsgálódás után azonosítja őket.
Ekkor megkönnyebbül. Elmosolyodik, hozzájuk siet, leül. Felsóhajt.
Lajos: Van egy elképzelésem, mely üldöz. Tudjátok, én megtanultam céltalanul kóborolni.
Sartoriné: Mit kell azon tanulni?
Lajos: Nana! Kevesen tudnak céltalanul menni, ahhoz külön technikája kell a lábaknak. Másféle járás. Magam is sokáig tanultam, viszont ez másféle képzeteket okoz a fejben. Másféle összefüggésekben jönnek elő.
Fekete: A képzetek.
Lajos: Azok. A párhuzamok.
Sartori (tréfás hangnemben): Na jó, kedves Gulácsy. Hát azt tudjuk-e, hogy mi történt az imént?
Fekete: A háború. Gondolom, Silvio arra akarja Lajosunk figyelmét fölhívni. Nem?
Sartori: De igen.
Lajos: Melyik háború?
Sartori (mosolyog): Nem. Nem a lelkiháború. A valódi. Az tört ki ma. Mindenki hadat üzent mindenkinek. Világháború kezdődik.
Lajos körülnéz. Látja az élénk lakosságot.
Lajos (hirtelen visszafordul hozzájuk): Beszéljünk másról.
Sartoriné (kap a lehetőségen): Jó. Milyen napod van ma, Lajoska?
Lajos (felélénkülve): Ó, fenomenális. (Felnyitja a vázlatfüzetet.) Egészalakos benyomásom támadt. Rögtön a részletekkel társulva az egész. (Meghökkenve nézi a vázlatot.) Dehát ez egész más...
Sartori (mosolyogva): Összekeverted a lapokat?
Lajos (a vázlatot bámulva): Nem, ez ugyanaz. Csak honnan támadt ez a vonal benne? Nézzétek! Ez a különös, idegen vonal. Nem is illik hozzá. Ezt nem én rajzoltam bele. (Körülnéz, majd becsukja a füzetet).
Sartoriné: Semmi baj azzal a vonallal, Lajos.
Lajos: Beszéljünk másról.


Velencei trattoria előtt, este

Lajos magányosan csatangol a kellemes estében. Fel-felnéz a szikrázó csillagokkal teli feketebársony égboltra. Mivel azt képzeli, most éppen bombázzák a várost, olykor megrezzen, vállait magasra rántja, arcát tenyerébe temeti. Egyszer csak a kövezetre veti magát, akkora detonációt hallucinál.
Amikor fektéből felnéz, három kártyázó férfit pillant meg, akik kis székeken ülve bámulnak rá. Elképedt pillantásukat látva, föláll, leporolja elegáns fekete ruháját, és könnyedén felnevet. A három férfi elképedése ettől csak nő, egymásra pillantanak, pedig Lajos éberségük elaltatására szánja a fesztelen viselkedést. Úgy véli ugyanis, a kártyázó férfiak az ő kivégzésére küldött hóhérok, de talán – gondolja – megvesztegethetők.
Ezért odamegy hozzájuk. A három meglehetősen szegényes alak bizalmatlanul hámul rá.
Lajos (olaszul): Uraim! Önök a vendégeim. Elfogadják a meghívásomat egy eszem-iszomra? Ne törődjenek azzal, mi az ár. Tiszteljenek meg!
Int a pincérnek, leül hozzájuk a teraszon.
Némi idő elteltével a három olasz férfi már becsípve, egy pompás lakoma után pezsgőt pancsolva a fagylaltoskehelybe, énekelget. Lajos is velük. Ölelgetik egymást közben. A férfiak velencei tájszólásban pergő nyelvvel kínálgatják vendéglátójukat a maradék ételből, italból, de a festő mindent visszautasít, pedig rettentően éhes. Viszont attól tart, megmérgezik. Végül azt mondja a böfögő társaságnak.
Lajos: Most pedig kövessenek! (A pincérhez.) Fizetek!


Sartoriék lakása, éjjel

A csöngetésre Sartori nyit ajtót, melyen víg társaság tódul be, Lajos és a három idegen alak, meg két zenész. A férfiak azt hiszik, valami ünnepségre érkeztek, táncolni kezdenek Sartorinéval és egymással a mandolin- és gitárzenére, nem is köszönnek. Lajos félrevonja Sartorit.
Sartori: Kik ezek?
Lajos (élénken): A hóhéraim, akiket a kivégzésemre küldtek, de sikerült megvesztegetnem őket, nem kell féltened engem, Silvio, feltalálom én magam ebben a megbomlott világban, kedvesem. Etettem, itattam őket...
Sartori: Miből, Lajos? Miből?!
Lajos (meglepetten a hevességtől): Nyolcvan lírát költöttem.
Sartori: Maradt pénzed?
Lajos (előveszi maradék pénzét): Hetven líra.
Ebben a pillanatban megrezzen, majd merev szemmel bámul a levegőbe, mert robbanást hallott. Sartori kikapja a kezéből a pénzt, és biztonságba helyezi, amit a másik észre sem vesz.
Lajos: Szörnyű ez a bombázás. És még szörnyűbb, hogy ti nem is törődtök vele. Meddig akarjátok még becsapni magatokat, Silvio? (Megrezzen.) Hallod?
Sartori: Nem. Nem halljuk, Lajos. Egyedül te hallod.
Lajos: Akkor vége a világotoknak.
Sartori: Elvettem a pénzed. Megőrzöm. Add ide az irataidat is. Nálad vannak?
Lajos szórakozottan előhúzza az iratait, és átadja. Közben a szobában szól a zene, folyik a tánc.
Lajos: Irgalmatlan bombázás. Itt az új évszázad. Kint az utcákon menetbe terelik a lakosságot. Ezt se látod?
Sartori: Nem, Lajoska. Nem.
Lajos: Na’Conxypan lakosainak kabátján barna holdacskák a megkülönböztető jegyek. Viszik őket, terelik őket. Dido herceg elfordult tőlük. Léggömbök lebegnek a város fölött, de nem védenek meg a nagy szitakötőktől, mert azok csak egyre jönnek, és robbanó gránátalmabombákat potyogtatnak. (Megrezzen, a falhoz tapad.) Bumm, bumm, Silvio! Robbannak és vörös lével fröcskölnek össze mindent.
Sartori megrázza): Nem! Nem!
Lajos: És a katonácskák! A katonácskák, akik kicsi botokkal jönnek?
Sartori: Nem jönnek, Lajos.
Lajos: Fölemelik a botokat és belőlük hosszú lángok csapnak ki a házakra. (Ránéz Sartorira.) Nem? (Majd folytatja.) A házakra, mint a disznókra, mikor pörzsölik a testüket. Pápaszemes orvosok kísérleteket végeznek a lakosságon. (Hirtelen megnyugszik.) Hol a kalapom?
Sartori: Nem mehetsz el!
Lajos: Persze, hogy nem. Isten őrizzen, Silvio.
Vidáman odaint a mulatozóknak, tesz néhány sétáló lépést feléjük. Ismét ravaszkodik. Hátrapillant játékos arccal Sartorira.
Lajos: Nem kívánom a nőket, képzeld, Silvio. Napok óta, ha rájuk nézek, semmi vágy. Bármijük villanjon elő a ruha alól, semmi hatás. Csak ez aggaszt.
Egy ugrással az asztalnál terem, felkap onnan egy kést. Majd hirtelen lekapja a fogasról a kalapját, és kirohan.
Sartori utána.


Utca Velencében, éjjel

Még sokan járnak az éjszakai utcán, csupa békés járókelő.
Sartori kiront a házból, körülnéz, Lajos sehol. Majd hirtelen előugrik egy sötét szegletből és Sartori melléhez bújik. Kezében ott a kés.
Lajos: Nem látod, ugye? Nem látod a gyanús egyéneket a bombákkal.
Sartori: Ismerek egy orvost. Elmegyünk hozzá. Ne félj.
Lajos: Menjünk. Bízom benned, Silvio.
Összebújva elindulnak. Alig mennek néhány lépést, amikor egy embert látnak, aki nyugodtan lejön egy hídról, és cigarettára gyújt.
Lajos (olaszul): Ne! Ne!
A gyufaláng lobbanásától a festő annyira megrémül, hogy iszonyú olasz kiabálásba kezd, teljes testében remeg, és ráveti magát a férfira. Sartori viszont őt akarja megfékezni.
Csődület támad. Lajosnál kés.
Lajos (olaszul kiáltozik): Mindenki meghal! Venezia felrobban! Emberek vigyázzatok!
Dulakodás közben egyszer rámered a férfira, akinek kezében még mindig ott van a cigaretta.
Lajos: Gyula! Ugye te is látod? (Öleli a férfit.) Gyula látja! Gyula is látja! Gyula!
A cigarettás velencei lakos dühösen megüti a festőt. A tömeg már izgatottan kiabál körülöttük, hadonásznak. Rendőrök törnek át közöttük a Colonello vezetésével. Elveszik a festő kését.
Elhurcolják Lajost. Mögöttük Sartori megy a Colonellóval élénk olasz beszélgetésben. Szavaikból kiderül, hogy kórházba mennek, mivel itt nem bűntény történt, hanem egy beteg elme kitörése.


Tengeren, hajnalban

A Szent Márk tér pompás épületegyüttesétől távolodik a hajócska, melyen Gulácsyné és a Sartori-házaspár utazik, hogy egy, a várostól távolabb fekvő szigeten meglátogassák az elmegyógyintézetben lévő Lajost.
Gulácsyné nézi a székesegyházat, majd hirtelen mozdulattal elfordul, és a nyílt vízre szögezi a tekintetét.
Sartoriné (mutatja): Ott, azon a szigeten van a szanatórium.
Sartori (mosolyogva): Amint visszajöttünk Lajostól, teszünk egy sétát Velencében.
Anya: Nem. Nem akarom látni ezt a várost.


Szanatórium, nappal

Lajos megfordul és boldogan elmosolyodik, amint megpillantja a három közeledőt. Körülötte a szanatórium kertje, odébb a fehér épület, és a sétáló, üldögélő ápoltak.
A festő kitárja a karját. Tekintete tiszta, mozgása céltudatos. Megöleli az anyját.
Anya: Kedvesem! Drága szívem!
Lajos: Hatszáz pengőt vártam. De az olaszok lemondták a megrendelést a háború miatt. Ez az, ami felzaklatott, semmi más.
Anya (még mindig öleli): Hazajössz velem. Farkas úr adott pénzt. Hazajössz. Ne törődj a háborúval.
Lajos: Én? Mondom, hogy csak az elmaradt megrendelés miatt. Mondom.


A Vígszínház előtt, majd a színházban, nappal

A páncélautó lassít. Mielőtt a színházépület előtt megállna, Gyula egy nagy köteg papírost ad át Lajosnak.
Gyula: Azzal kezded a munkádat, hogy ezt elolvasod. Ezt a darabot fogjuk itt színrevinni.
Lajos: Te írtad?
Gyula: Négy lázas éjszaka alatt.
Egy tucatnyi férfi és nő várakozott rájuk, ők a színészek. Néhányan vörös lobogót lengetnek. Nusi is ott van közöttük férfiruhában, csizmában, derékszíján revolver. Ölelgetik, lelkesen üdvözlik a páncélautóról leugrálókat.
Nusi szájon csókolja Gyulát, férfiasan kezet szorít Lajossal, közben a többiekhez fordul.
Nusi: Elvtársak, ez itt egy kiemelkedő festőművész. (Lajoshoz.) Vége a dekadens korszakodnak, Gulácsy.
Gyula: Mostantól közénk tartozik.
A feszengő Lajos tapsot arat, páran megrázzák a kezét. A társaság menetalakzatba rendeződik, elöl a három bőrkabátos, Gyula, mellette Nusi.
Gyula (hátranéz): Felkészültetek, elvtársak?
Halk, elszánt mormogás a válasz.
Gyula: Akkor előre!
A bőrkabátosok elővonják a pisztolytáskákból fegyvereiket, és az alakzat énekelve nekilendül.
Berontanak az előcsarnokba, ahol egy elősiető sápadt csoport, a polgári színjátszás figurái fogadják őket a rémülettől megnémulva.
Nusi: A színházat a forradalom nevében ezennel lefoglaljuk! Az épületben lévő összes tárgy és személy mostantól köztulajdon!
S hogy szavainak nyomatékot adjon, belelő az előcsarnok mennyezetébe.
Énekelve, röplapokat szórva nyomulnak be a nézőtérre, közben félresodorják a múlt korszak elegáns embereit.


A Vígszínházban, nappal

Egy korábban látott jelenet fejlettebb változata folyik a színpadon, Nusi leszámol darabbeli szüleivel, statiszták töltik be a színt, proletár mellékszereplők övezik a színésznőt, és néznek fenyegetően a levitézlett polgári párra. Olykor Nusi egy-egy találó szavára felmorajlanak.
Gyula és Lajos az egyik páholyban ül, de nem figyelik a próbát. Csak egymást. A díszletterven vitatkoznak.
Gyula: Kérlek, ha téged zavar a sok vörös...
Lajos: Amit te akarsz, az már nem vörös, hanem piros, pipacspíros. Én a tört színeket szeretem.
Gyula: A te világod „intim”, ugye? Nahát, nincsenek csodák, legalábbis a te esetedben! Mennyire szerettem volna, ha megváltozol, Lajos! És hagyod a nyavalyába a szépelgést, meg az örökmúltat, meg a belső képeidet, amik, édes barátom, becsuknak téged, börtönbe zárnak, méghozzá örökös magánzárkába, te süket, te vak, te szegény fiú!
Lajos: Az ízlésemet bántjátok, ennyi az egész.
Gyula (idegesen felnevet): Mert újak vagyunk a számodra. Szokatlanok. Vadonatúj anyagból vagyunk gyúrva, míg te félénk vagy és beszari.


Moravcsik klinikai szobája, nappal

Moravcsik előredől a nagy fotelben, hogy nyomatékot adjon szavainak.
Moravcsik: Asszonyom, ez elektromos tevékenysége a tudatnak. A látóidegeinket bombázzák a bomlott tudatból jövő elektromos impulzusok, tőlük látjuk azt, ami nincsen. Ami tilos.
Anya: Akkor ez gyógyítható?
Moravcsik: Igen, ez a fals látás, a művészkedés kiirtható szintén az elektromosság által. Kutyaharapást szőrével. Jólismert eljárás, csak az adagok megfelelő sorjázása a fontos. Csakis az.


A vígszínházi páholyban, nappal

A két régi barát egyre hevesebb. Lajos felugrik.
Lajos: Akkor elmegyek!
Gyula (gúnyosan néz fel rá): Hova mennél? Hova, te szerencsétlen? Abba az áporodott, kispolgári tengődésbe az anyáddal, műkereskedőkkel kurválkodni...?
Lajos (közbevág): Ezért vagy te itt! Ezért vagy te itt, mert sehova se tudtál! Magadról ugatsz, Gyulám, azért forradalmárkodsz, mert neked már bármi jó, csak ne legyen altatóspohár, még ez a szar is jobb neked.
Gyula (rángatózó kézzel mutogat a színpadra): Hát Nusi?! Hát Nusi?! Nusinak mért sikerült átvedleni remek színésznővé?! Odanézz, micsoda átszellemült, lelkes, óriási alakítást produkál csak azért, csakis amiatt, mert érzi...
Lajos (közbevág): Te lírikus voltál, szívem! Több, mint költő, te költemény voltál, szerelmes trubadúr, te hülye, és most a monumentális baromságok ökre akarsz lenni, sarlatán seggdugasz. Nem fog sikerülni! (Közel hajol a dühös archoz.) Nem fog sikerülni, pici próféta! Akkor inkább...! (Felegyenesedik hirtelen, maga elé néz.)
Gyula (őrjöngve): Na?! Na?! Hova mész?! Hova tudsz menni? A bordély tetejére?
Lajos feltépi a páholyajtót és kirohan. Végigfut az emeleti folyosón, le a lépcsőn, és odalent kinyit egy ajtót.


Na’conxypani délután (kompjuter-animáció)

A régi városnegyedben népünnepély van. Tarkabarka csoportok, csupa kicsi ember, kattogó, felpattanó zárhangokkal beszélgetők, verődnek össze a piskótaházak között. Bollboll anyó cukrászdájában a piri-piri Kékgyerekek, a vakolatgyerekek jöttek össze...


A színház előtt, nappal

Balról egy katonai teherautó, jobbról egy mentőkocsi érkezik a színház elé. Fékeznek.
A teherautóról darutollas, kivont revolveres tisztikülönítmény ugrál le, a mentőkocsiból Gulácsyné, Moravcsik és a két ápoló száll ki. Besietnek a bejárati ajtón a tisztikülönítmény után.


Színházi folyosórész, nappal

Lajos hunyorogva jön elő a kiabálásra, a zavaros hangokra.
Becsukja maga mögött a vasajtót, és látja, hogy a különítményesek hogyan hurcolják magukkal az alkalmi színtársulatot, hátracsavarva kezüket, kíméletlen taszigálásokkal. Mindenki éles hangon ordítozik.
És a folyosó túlsó végén, az egész gomolygó látványon túl egy másik csoportot is lát Lajos, az őrá várakozókat. Gyula, miközben cipelik, ránéz Lajosra. Odakiált neki.
Gyula: Mi lesz veled, Lajos? Mi lesz veled nélkülem? Vigyázz magadra, míg kiszabadulok!
Lajos (kiáltva): Vigyázok! Ne félj! Vigyázok!
Amint kitisztul a folyosó, Lajos szemközt marad azokkal, akik őérte jöttek. Nyugodtan elindul feléjük, azok várnak, míg közeledik.
Majd Gulácsyné válik el a többiektől és fia elébe siet. Szorosan magához öleli. Könnyes, boldog szemmel néz rá.
Anya: Úgy hiányoztál.
Lajos: Te is nekem.
Anya: Most már minden jó lesz. Béke. Csak békesség és csend, semmi más. Jó? (Könnyein át ránevet.) Milyen buták voltunk, ahányan csak voltunk. De én megtanultam óvatosan élni. És te?
Lajos (megsimítja az arcát): Én is.
Kibontakozik az asszony karjaiból, elindul Moravcsik és a két ápoló felé.


A színház előtt, nappal

Elindul a teherautó a foglyokkal és őrzőikkel.
Lajos utánuk néz, majd beszáll, utána a két ápoló, az anyja és Moravcsik, aki a sofőr mellett helyezkedik el.
Elindul a mentőkocsi is, de alig tesz néhány métert, Lajos kiugrik belőle. Nagy lendülettel rohan át az úttesten, bekanyarodik a sarkon, felránt egy csukott kaput, beugrik rajta, majd nagy csattanással bevágja maga után.


Na’conxypani erdőszél (kompjuter-animáció)

Lajos felnéz, virágos réten találja magát, mely sűrű erdőben ér véget.
Hygilanda, egy színesruhás tündér várja ott őt. Rámosolyog.

Volt egy virág, mely olyan piros volt, mint a gránát. Volt
egy tenger, mely olyan zöld volt, mint a smaragd. Volt egy
kastély, mely korallokból épült
a tengerfenéken és rózsaszínű volt. Hatalmas gránátalma-
fák nőttek
a világ jobb sarkán. Egyik gránátalmafából kilépett a te
atyád, Isminald. Te leszel a második világ megalkotója.
Atyádtól nyerted ezt
az örökséget. Atyád a gránátalmafák közül mindég téged
néz. Vezeti sorsodat, és engem küldött védődnek. Én
vagyok a te védangyalod. Sokat fogsz szenvedni életedben,
mert Borgborg leánya lesz a te feleséged. Borgborg pedig
az ördög unokaöccse, mohaország félelmetes ura. Halálod
korai lesz, de országod örök életű.

A FILM ELŐKÉSZÜLETBEN; PRODUCER: MAGIC MEDIA.
AZ ELŐKÉSZÍTÉS TÁMOGATŐI:
A MAGYAR TÖRTÉNELMI FILMALAPÍTVÁNY,
A MAGYAR MOZGÓKÉPALAPÍTVÁNY
ÉS A NEMZETI KULTURÁLIS ALAP.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 32-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1366