KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Biztonságban

New Age láger

Csejdy András

Az amerikai renitens, Todd Haynes ezredvégi rémlátomása.

Ül két kosztümös fiatal nő egy kávézóban, a panorámaablakon túl, a soksávos úton bömböl a dél-kaliforniai forgalom, előttük décafe és gyógytea gőzölög, aerobic után vannak, az egyikük sosem izzad, a másikuk egy hosszabb, mellérendelő mondatban elmeséli, hogy meghalt a fivére, új gyümölcsdiétába kezdett és bepereli az építési vállalkozóját. Carol jól szituált feleség, szeretettel és szenvtelenül viseli, hogy a férje este kedvét lelje benne, nevelt fia vacsora közben az LA-gengekről olvassa fel házidolgozatát, otthonuk csővázas és formatervezett, benne az elvágólagos rendet Chicano bejárónő tartja fönt, kiegyensúlyozott asszony, akit csak az hoz ki a sodrából, hogyegy félreértés következtében a megrendelt királykék helyett fekete szófát szállítanak a nappalijukba. Minden klappol. Aztán egy hajnalon pongyolában áll a medence mellett, nem tud aludni, és fogalma sincs, hogy mi a baja. Nem érti, miért fagy le az étteremben, amikor mézes gyertyafényben a barátaik vaginában rekedt vibrátorról mesélnek viccet, miért akadozik a lélégzete a vegytisztítóban, miért ered el az orra vére, amikor bejelentés nélkül betoppan a fodrászhoz és minden bátorságát összeszedve bedaueroltatja a haját. For a change. A változatosság kedvéért. Zavar és fenyegetettség lesz mindennapos steril életükben, szociológiailag pontosan behatárolható otthonuk fokozatosan rémségek decens tárházává válik.

Los Angeles vonzáskörzetében sem múlt el nyomtalanul a nyolcvanas évek, amikor társadalmilag meghatározó réteggé váltak a fiatal urbánus profik. Juppik azok, akik a republikánus dekádban vásárlással küzdöttek a recesszió ellen, kilendítették a nemzetgazdaságot a mélypontról, az örökkévalóságról elnevezett Calvin Klein-kölnivel kedveskedtek Valentin napon a babájuknak, és akiknek vákuumüres, gondtalanul jómódú, márkafüggő, kényszerfogyasztói világát a botránykő Bret Easton Ellis írja könyveiben tapinthatóan plasztikusra.

Ők, a jövő menő letéteményesei, ez a végletesen monomán, uniformizált, nemzetközi csapat domesztikálja a világ különféle szegleteit, saját képére formálva vadidegen kultúrákat.

Hogy ez a kényelmes és kellemes modus vivendi milyen elborzasztó, fel sem igen tűnik egy olyan környezetben, ahol ez a standard. Ott, az olajozott kiszámíthatóságban nincs helye a rendellenességnek, a malibúi búvárvíkendek és golfozással eltöltött vasárnap délutánok haszonélvezői rugalmasan igazítják szabályrendszerüket az alkoholista, narkomán, szexfüggő sorstársaikhoz – nincs olyan deviancia, amely miatt kivetné magából a közösség azt, aki a csekkfüzete alapján oda tartozik.

Jellemző, ahogyan a Safe-ben igyekeznek szemet hunyni, később pedig elbagatellizálni Carol érthetetlen leépülését. Nyomják a paneleket természetes étkezésszabályozásról és idegkimerültségről, a férj előbb nem akar tudomást venni a veszélyeztető jelekről, majd amikor egy új, békülékeny nap kezdetén végighányja ingmellét a párja, az orvostudományra bízza szerencsétlent. Az egészségügy azonban nem talál magyarázatot a tünetekre, hogy mitől zihál fulladozva folyamatosan a fiatalasszony, miért pánikol és álmodik mélyökológiáról ózonkéket, hogy mennyire hirtelenül és tudományos szempontból indokolatlanul bomlik le szervezete ellenállóképessége. Találgatnak, mentegetőznek, vonogatják a vállukat, Carol pedig maga fejti meg a titkot.

Allergiás vagy a huszadik századra? Ezt a kérdést televízió képernyőjén olvassa, már csontsovány és az oxigénmaszk mindig a keze ügyében van. Az x-es reklámklip egy új-mexikói telepet mutat be, amely a környezetbeteg, vegyszer-allergiás emberek utolsó menedéke. A méregmentes övezetben garantáltan biosteril körülmények között regenerálódhatnak a kemikáliákkal telítettek, nem használnak dezodort, nem műtrágyázzák a földeket, ökotudatosak és biztonságban érezhetik magukat a jobb esetben közömbös, többnyire azonban ellenséges külvilágtól elszigetelve.

Ebben a new age lágerben köt ki Carol, és az érthető, pszichológiailag indokolt kezdeti nehézségek után teljes értékű tagja lesz a kriplifarmnak. Velük énekli gospeljüket a szeretet hatalmáról, együtt bégetnek a csoportanalízis vezetőjével, aki arról győzködi az elesett önkénteseket, hogy betegségük forrása tulajdonképpen az öngyűlölet, és ha megtanulnák magukat szeretni, legalább egy kicsikét, ha képesek lennének hátat fordítani a bukásra kárhoztatott ezredvégnek, rájönnének, hogy ajándék minden nap, az élet szép, élni pedig nagyon jó. A guru tele-evangelistaként szuggerálja az egybegyűlteknek a pozitív gondolkodás hatalmát, öblögetve gurgulázik PC-szlogeneket multikulturalizmusról meg környezetvédelemről, és kezét fölemelve deklamálja a törzslakókkal: „Egyek vagyunk a minket teremtő erővel, biztonságban vagyunk és minden rendben van a világban.”

A Safe egy rettenetes, hátborzongató kortünet meséje: a kiszolgáltatott, sodródó, bizonytalan individuum magárautaltságában képtelen úrrá lenni szorongásain, és elveszítve tájékozódóképességét ebben a teljesítményorientált, személyre szabott korban, hamis igazságok hirdetőjévé, rabjává válik: hierarchiára vágyik, direktívákat akar, szektába tömörül, mindenre hajlandó és mindenre képes lesz, amit az újonnan választott struktúra tőle megkíván. Ennek eredménye, hogy Tokióban gázálarcos Sony-alkalmazottak metróznak a munkahelyükre, a Waco-i FBI-osztag halottkémjének elszenesedett gyerektetemeket kellett azonosítania Koresh mauzóleumában, és a bécsi akcionista Otto Mühl kommunájában felcseperedett, megerőszakolt fiúk és lányok még most is mélyanalízisbe járnak, a történtek után két évtizeddel. De ide vezethetők vissza a metróaluljárókban passiójátékozó Hitesek, a narancssárga klepetyusban magokat áruló Krishnások és a jól jövedelmező ezotéria legkülönbözőbb változatainak divatja is. Ehhez képest szolid a Wrenwoodi szanatórium: nem lehet ugyan dohányozni és kihívóan öltözködni, szesztilalom van és kötelező érvényű aszexualitás, de a biztonságos rezervátum üzemeltetőit alapvetően jó szándék vezérli, mert elesett, beteg embereket fogadnak be, akiken már nem segít a jóga, az alfaállapot és a vegetarianizmus, a pívíz, talpmasszázs és aurakorrekció. Amitől hátborzongató mégis ez az egész, annak a belátása, hogy onnan nincs többé visszaút, a kopár sivatagban örökgarzonok bérelhetők csupán.

A betegség, mint metafora, sok filmest megihletett már, gondoljunk az utóbbi évek Oscar-díjas amerikai szörpcsaládjára, Esőember, Forrest Gump, Philadelphia. A független bajkeverő Todd Haynes is betegesen vonzódik a betegség miatt kirekesztettekhez: a Superstar: The Karen Carpenter Story a 32 éves korában anorexiában elhunyt popénekesnő életéről szól, szereplői Barbie-babák. A Sundance- és cannes-i díjas Poison témája pedig a homoszexualitás, ragály és sorozatgyilkosság. Ezúttal azonban a zsidó származású, meleg, radikális rendező saját világától és értékeitől távol eső figura leépülését vitte celluloidra. Jóllehet, ez az immungyengeségre visszavezethető civilizációs betegség jellemzőbb a szegényebbekre, mivel ők nem választhatják meg lakóhelyüket, Haynes számára pont az jelentette a kihívást, hogy együtt tud-e érezni valakivel, akihez semmi köze. A Safe pont azért húsbavágó és azért megy vérre, mert a fenyegetettségről Kafka és az egzisztencialisták után is újat, rettentően aktuálisat képes mondani, és nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy megoldást, feloldozást kínálna. Haynes az ezredfordulós antiutópisztikus Zeitgeistból, a szektáns környezetvédelemtől az AIDS okozta sokkon át a természetelvű kóklerségig, egy csöppet sem szimpatikus ember tönkremenetelén keresztül csinál megrendítően személyes történetet. A brutálisan pontos atmoszféra megteremtésének alárendelte a kísérletező, művészi megoldásokat: a lassú snittek, hosszú, merev, statikus beállítások, a sejtelmesen badalamentisből ipari katasztrófazenébe váltó soundtrack, a mikrorealista színészi teljesítmények, a díszletterv, a kosztümdizájn és a valósághű hangmunka visszafogottsága hozza létre a film torokszorító hangulatát.

Carol egy gömbalakú kapszulában végzi, I love you, I love you, hajtogatja a tükörnek, a horizonton esőfelhők gyülekeznek és egy véglény vonszolja magát nyökögve, oxigénpalackkal a kezében, mi pedig se köpni, se nyelni nem tudunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1360