KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
   2018/január
TECHNIKA ÉS MÁGIA
• Borbíró András: Digitális délibábok Technokrata mágia
• Hirsch Tibor: Sejtfal kontra műszerfal Fantasztikus tudomány
• Huber Zoltán: Zsugorfóliás csomagolás Kicsinyítés
FILMEMLÉKEZET
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos – 1. rész Bánky Viktor
• Godard Jean-Luc: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe Jean-Luc Godard
• Vajda Judit: Ocsúból a tiszta búzát A filmművészet története – Egy odüsszeia
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: A hiányzó másik Új raj: YorgosLanthimos
• Varró Attila: Trójai faló A szent szarvas meggyilkolása
FILM / KÉPREGÉNY
• Ádám Péter: „Tintin – én vagyok” Hergé papírmozija
BALKÁN EXPRESSZ
• Szíjártó Imre: Szerelmi ügyek Dušan Makavejev pályakezdése
• Balázs Attila: A magányos szervezet titka Makavejev, a rebellis
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az ember, akit háromszor is meg lehet ölni Beszélgetés Szász Jánossal
• Zalán Vince: Csataterek Rózsa János doku-trilógiája
• Tóth Klára: „Mért ne legyek tisztességes…?” Tóth Péter Pál: A Gulyás testvérek
• Kornis Anna: Élet-minta Kármentő Éva: Muszter
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Képekbe fojtva Verzió
• Baski Sándor: A nő megfizet Sitges
• Bartal Dóra: A kapitalizmus határai Jihlava
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Jóban, rosszban Better Call Saul
KRITIKA
• Kránicz Bence: A mi fiunk A Viszkis
• Vincze Teréz: A miniszter asszony félrelép A vendégek
• Huber Zoltán: Erre tovább Legjobb úton
• Beretvás Gábor: Légembólia Életem legrosszabb napja
• Barkóczi Janka: A társalgás logikája Jöjj el napfény!
MOZI
• Pethő Réka: Fortunata
• Varró Attila: Floridai álom
• Margitházi Beja: Kutyák
• Nevelős Zoltán: Lucky
• Zsubori Anna: Loving Vincent
• Vajda Judit: Szex, ex, szerelem
• Kovács Marcell: Bőrpofa
• Kránicz Bence: Szabadulószoba
• Alföldi Nóra: Szerelem tesztelve
• Roboz Gábor: 24 óra a halálig
• Sepsi László: 68 lepedő
• Tüske Zsuzsanna: Az igazi csoda
DVD
• Pápai Zsolt: A szerelem vak
• Gelencsér Gábor: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás I.)
• Kovács Patrik: Gyilkosság az Orient Expresszen
• Kránicz Bence: Batman Kétarc ellen
• Horányi Péter: A halászkirály legendája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / képregény

Hergé papírmozija

„Tintin – én vagyok”

Ádám Péter

„Én filmnek látom mindegyik történetem.” – Hergé.

 

A párizsi Grand Palais a világhírű belga képregényrajzoló, Hergé (Georges Remi 1907–1983) életművének szentelt centenáriumi tárlata 2016 őszétől 2017 januárjáig fogadta a látogatókat. A rangos intézmény – amely a közelmúltban olyan művészek életművét mutatta be, mint Picasso, Monet, Hopper vagy Braque – a kiállítással a XX. századi belga-francia képregény legnagyobb alkotóját is beillesztette a modern művészet kontinuumába.

 

*

 

1929 januárjában a Le Vingtième Siècle (A Huszadik Század) című jobboldali katolikus brüsszeli napilap hétvégi melléklete Milou névre hallgató kutyájával Szovjet-Oroszországba küldi legjobb riporterét, Tintint. Ezzel kezdődött a meghatározhatatlan életkorú képregény-hős kalandsorozata, amely – az 1930-ban közreadott és akkor még fekete-fehér Tintin a szovjetek földjén című albumtól a befejezetlenül maradt és csak a szerző 1983-ban bekövetkező halála után megjelenő utolsó albumig – jó öt évtizeden át nem kevesebb, mint huszonnégy nagysikerű képregény-albumnak lett nyersanyaga.

A bricsesznadrágot viselő örökifjú Tintin nemcsak száguldó riporter, nemcsak az igazság félelmet nem ismerő bajnoka, árvák és özvegyek gyámolítója, nemcsak az egyik legismertebb képregény-hős, de egyben mítosz is. Több száz könyv, cikk, tanulmány, egyetemi disszertáció, konferencia foglalkozik a szerző Hergével, a sorozat főhősével és mellékszereplőivel, a képregények meseszövésével, mélypszichológiai hátterével, „filozófiájával”. Emellett írók, művészek, filozófusok, filmrendezők lelkesedtek és lelkesednek ma is a sorozatért, amely igen nagy hatással volt a belga-francia képregényre és a műfaj legnagyobb alkotóira. Tintin kalandjai csaknem száz nyelven olvashatók (többek közt magyarul is), az eladott példányok száma pedig már a kétszázötven-milliót is eléri: a felnőttek körében is népszerű Tintin-albumoknak többszáz millió olvasójuk van szerte a világon. Ekkora nemzetközi siker talán csak Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegével vetekedhet…

Tintinnek meg a sorozat többi szereplőjének figurája, a művészi grafika, az igényes dialógus meg a fordulatos meseszövés a belga Georges Rémi tehetségét dicséri (az Hergé művésznév tulajdonképpen a szerző nevének felcserélt két kezdőbetűje, franciásan ejtve). Hergé, aki száztíz éve 1907-ben született Brüsszel Etterbeek negyedében, mindössze huszonkét éves, amikor legismertebb képregényhőse megszületett. Hergé a szélsőjobbhoz húzó mélyen katolikus brüsszeli középpolgárság szülötte. Autodidakta művész, akinek tehetségét a szintén szélsőségesen jobboldali napilap, a Le Vingtième Siècle főszerkesztője, Norbert Wallez, ismertebb nevén Wallez abbé (1882–1952) fedezte fel (maga a rajzfigura is Wallez atya ötlete). A Mussoliniért lelkesedő abbé nemcsak munkát és lehetőséget ad a fiatal Hergének, de ezzel egyidejűleg politikai nézeteit és szellemi fejlődését is befolyásolja.

Igaz, bármennyire közel állt is Hergé a két háború közötti belga szélsőjobbhoz, idegen tőle minden politikai aktivizmus, ahogyan a pártfegyelem meg a nyájszellem is idegen tőle. Őt a szórakoztatás százszorta jobban érdekli, mint a politika. Meglehet, ez a magyarázata annak, hogy az 1940 májusától 1944 nyárutójáig tartó német megszállás alatt Tintin kalandjai változatlanul folytatódnak, mintha mi sem történt volna. Igaz, nem a háború kezdetekor megszűnő Le Vingtième Siècle, hanem a kollaboráns Le Soir hasábjain. A napilap hetente megjelenő ifjúsági mellékletét teljes egészében Hergére bízza. Akinek nem kevesebb, mint négy képregény-albuma jelenik meg a megszállás alatt.

Brüsszel 1944 szeptemberében felszabadul. A megtorlások idején a kollaboráns elvbarátokat sorra letartóztatják, néhányat közülük ki is végeznek. Hergét is előveszik, többször kihallgatják, sőt, egy éjszakára be is zárják, de jóllehet még az apolitikus sporttudósítókat meg az irodalomkritikusokat is felelősségre vonják – végül futni hagyják. A Le Soir kollaboráns újságíróinak tárgyalásán egy ügyvéd fel is teszi a kérdést: „Miért nem ül Hergé is a vádlottak padján?” Mire az egyik hadbíró: „Mit képzel! Csak nem fogjuk magunkat kinevettetni!” Nevetséges is lett volna a hatóságok részéről egy képregény-figurát elítélni. Mert akkorra már Hergé és Tintin valójában egy és ugyanaz.

A szélsőséges politikai meggyőződés, az antiszemita és idegengyűlölő fél-fasiszta ideológia, amelyet Hergé sohasem tagadott meg, természetesen a képregények világába is beszivárgott. De a képregény-sorozatot sok minden kiemeli ebből a sötét közegből. Kiemeli, legelőször is, a történeteket meg a grafikus ábrázolást belengő humor és költészet, és kiemeli a szerző soha le nem vetkezett naivsága, az a cserkész-ethosz, ami egyik legjellemzőbb tulajdonsága Tintin karakterének. Mindamellett az is igaz, hogy a Tintin-sorozat képregényeinek rejtett erők és titokzatos társaságok által irányított fantáziavilága, amelyben mindennaposak az árulások és összeesküvések, nagyon is közel áll a két háború közti belga (és nemcsak belga) szélsőjobb paranoiás életérzéséhez.

Az első világháború utáni értékválság a józanész mindenhatóságába és a felnőtt-társadalom megfontoltságába vetett hitet is aláásta. Minden úgy történik, mintha – gondoljunk csak sok egyéb mellett Erich Kästner Emil és a detektívek című 1928-as regényére ‑ a felnőttek velejéig romlott világa már csak a gyermekkortól remélhetne megváltást. Ekkor jelenik meg a Tintin-féle igazságosztó gyerek-hős a képregényben és irodalomban. Azzal a céllal, hogy ott is megállja helyét, ahol a felnőttek elbuktak. Így leplezi le Tintin a szovjet propagandát (Tintin a szovjetek földjén), vet véget Kongóban a törzsi háborúnak (Tintin Kongóban) vagy juttatja rács mögé Al Caponét (Tintin Amerikában), hogy csak ezt a három hőstettet idézzük. Igaz, ha lázad is minden igazságtalanság ellen, Tintin nagyon is konformista. A kamasz Tintin, aki már nem gyerek, de még nem felnőtt, tulajdonképpen egyesíti magában a gyerek meg a felnőtt tulajdonságait. Bármennyire gúnyt űz a felnőtt társadalomból, alapjában véve ennek értékeit tűzi zászlajára.

A mítosz általában a régmúltba helyezi az általa közvetített eseményeket. Hergé eredetisége abban rejlik, hogy ő nem a régmúltban, hanem a jelenben – de valamiféle időtlen jelenben – helyezi el mitikus hősét. Hozzátartozik a mitikus figura karakteréhez, hogy az autótól a repülőig egyetlen közlekedési eszköz se fog ki rajta. Tintin nem kalandor, inkább valamiféle superkid: nemcsak nem öregszik, és nem engedelmeskedik a felnőtt társadalomnak, de mintha az a világ is időtlenné dermedne, amiben felbukkan. És amilyen időtlen hős Tintin, olyan örök jelenben élő időtlen hős a kalandok többi szereplője, Milou, a drótszőrű foxterrier, a nagy nyelvi fantáziával káromkodó korhely Haddock kapitány, a szórakozott Tournesol professzor, Dupond és Dupont, a két idióta detektív, az énekesnő Bianca Castafiore stb.

Hogy mitől olyan magával ragadó ez a fantáziavilág, nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy minden egyes album sajátos ötvözete fikciónak és valóságnak, akciónak és humornak. Erősen kihúzott kontúr (az úgynevezett ligne claire), erős kontrasztok, semmi árnyék – alighanem ez az Hergé-féle stílus lényege. Plusz a lendületes tempó. Ez a fajta képregény Hergé előtt nem létezett. Az első albumok még fekete-fehérek, a művész, a Casterman kiadó kérésére, csak a megszállás alatt tér át a színes technikára. Hergé legtöbbször valós helyszínre és valós történelmi események darázsfészkébe irányítja hősét, akinek a Tintin Kongóban albummal például a gyarmatosított Afrikát, A kék Lótuszban a kínai-japán háborút, a Tintin Amerikában című albummal a gengszterek világát kell megtapasztalnia. Tintin emellett képzeletbeli országokba (Ottokar jogarja, A Tournesol-ügy), sőt, az amerikaiakat tizenöt évvel megelőzve, a Holdra is eljut (Megjártuk a holdat).

„Mozi-nézőnek lenni, nekem ez a világ legszebb mestersége” – mondta Jean-Pierre Melville. Márpedig Hergé kora gyerekkorától űzte ezt a gyönyörű „mesterséget”. Nem csoda, hogy a Tintin-albumok képi világa rengeteget köszönhet a mozinak. A gyerek Hergére nagy hatással voltak a Chaplin-féle burleszkfilmek meg az első westernek, ezért próbálja később, immár ceruzával a kézben, felidézni ezeknek a vetítéseknek az élvezetét. Nem véletlen, hogy Tintin 1929-ben született, vagyis abban az átmeneti időszakban, amikor a hangosfilm fokozatosan kiszorítja a némafilmet. Amely egyébként sohase volt teljesen néma. És itt nem az élőzenei aláfestésre, nem a filmet kísérő zenekarra vagy zongorára gondolok, hanem a mára csaknem elfelejtett „mozgókép-mutogatóra”, aki – miközben pereg a film ‑ pálcával a kézben értelmezi, kommentálja, magyarázza a vásznon látottakat.

A „mozgókép-mutogató” (franciául bonimenteur, angolul lecturer) lefordítja az inzerteket, imitálja a zörejeket, eljátssza a dialógust. Valójában adaptálja a filmet a helyi kultúrához. A gyerek Hergének tehát az élőszóval kísért mozi az első nagy filmélménye, és ebből az élményből születik – párhuzamosan a hangosfilm születésével – a figurákat megszólaltató és minden narrátor nélkül kibontakozó Hergé-féle bande dessinée. Ilyenformán egyáltalán nem abszurd az a feltevés, amely szerint az Hergé-féle képregény nem is annyira a hangosfilmmel egyidőben, mint inkább a hangosfilm ellenében, a hangosfilm alternatív változataként jött létre. Olyan változataként, amely – ha tudattalanul is, de mégiscsak – valamiféle ellenállás a hangosfilm eldologiasodott „modernségével” szemben, és amely – a már említett „mozgókép-mutogatós” némafilm mellett – a sajtókarikatúra, valamint a detektív- és kalandregény műfajának is adósa.

Akárhogyan is, Hergében – és ebben nincs semmi túlzás – egy filmrendező meg egy operatőr veszett el: ő mindig megtalálja a legmegfelelőbb nézőpontot, amiből a képet megrajzolja, és amilyen gondosan ügyel a beállításra meg a képsíkra, olyan gondosan ügyel a képkivágatra is. Egyrészt neki a kisujjában az egész filmnyelv, másrészt az általa alkalmazott filmi technikák sohasem öncélúak, mindig a történetmondást szolgálják. A nevezetes filmi megoldások közé tartozik A hét kristálygömb nagytotálja (23. o.), a Tintint követő „előrekocsizás” A titokzatos csillag nyitó oldalán, a 714-es járat Sydneybe című album elején a ráközelítés (zoom) a repülőgép ajtajára. Vagy amikor a Tintin Tibetben album 35. oldalán a három egymást követő kocka a cinémascope-eljárás imitációjával, a képet széthúzva, „szélesvásznon” ábrázolja a tájat, miközben a hősök kockáról kockára távolodnak a lassan balra csúszó szemszögtől. És a sort folytathatnám. Hergé, semmi kétség, sokszor használja úgy a ceruzát, mintha kamera volna. Meglehet, ez is közrejátszik abban, hogy olyan sok filmrendező kedveli Tintint. Mint például – hogy csak az ismertebbeket említsem – Alain Resnais, Roman Polanski, Philippe de Broca, Peter Jackson, a Le fabuleux destin d’Amélie-t rendező Jean-Pierre Jeunet, Patrice Leconte és természetesen Steven Spielberg.

Az már csak a háború után derül ki, hogy a Tintin-albumok rajzfilmként is nagyon jól megállnák a helyüket. Ezt maga Hergé is érzi, ezért határozza el 1948 tavaszán, élete egyik nehéz pillanatában, hogy levelet ír Walt Disneynek. A levélhez hét albumot is mellékel az addigi tizenháromból. A levélben, amelyben megfilmesítésre ajánlja a képregény-sorozatot, még arra is felhívja a figyelmet, hogy ő mindig „realista síkon” ábrázolja Tintin kalandjait, szemben a Walt Disney-féle rajzfilmek költői-meseszerű ábrázolásmódjával. A levélre, két hónap elteltével, nem Walt Disney, hanem a stúdió reklámfőnöke válaszol. Udvariasan közli, hogy a következő négy évre már megvannak a tervek, és hogy elejét vegye a félreértésnek, visszaküldi mind a hét albumot. Az Újvilág nem fogékony Hergé rafinált művészetére. A belga Tintin meg az amerikai Miki egér történelmi találkozása elmarad…

De az álom mégis megvalósul. Igaz, az első rajzfilmkísérletek, még az ötvenes években, már a technika kezdetlegessége miatt sem tudják visszaadni a sorozat humorát és költői varázsát. Amikor, már a hatvanas években, végre az amerikai rajzfilmstúdiók is felfigyelnek a Tintin-albumokban rejlő lehetőségre, a technika ugyan már tökéletesebb, de az amerikaiak fafejűsége miatt a rajzfilmváltozat sok ponton eltér a képregénytől. Az amerikaiak kihagyják például Haddock kapitány alkoholizmusát (ő whisky helyett kénytelen kávéval beérni), kihagyják Tournesol professzor süketségét, és így tovább. A tizenhárom epizódos sorozatból kiderül: az amerikaiak semmit sem értettek Tintinből, aki az ő szemükben olyan, mint Bugs Bunny vagy a többi amerikai rajzfilmfigura. A hatvanas-hetvenes években több hosszabb-rövidebb rajzfilm-adaptáció is készült, a legutóbbi, ezt Stéphane Bernasconi jegyezte, 1991-ben született. Sajátos kísérlet az 1972-ben bemutatott Tintin et le lac aux requins (Tintin és a cápák tava), amely a vízzel elárasztott falvakat állítja a cselekmény középpontjába. A rajzfilmet, amely sok mindent átvett a különböző Tintin-albumokból, nem Hergé-képregény, hanem Michel Greg eredeti forgatókönyve alapján rajzolták.

Az ötvenes-hatvanas években volt a Tintin-képregények fénykora. Ez az időszak egybeesik a háború utáni francia mozi első nagy korszakával. Ekkor merül fel először egy színészekkel forgatott Tintin-film ötlete. Két Tintin-filmet is forgatnak ebben az időben: a Tintin és az Aranygyapjú titka (Tintin et le mystère du Toison d’or, 1961), valamint a Tintin és a kék narancsok (Tintin et les oranges bleues, 1964). Ami az elsőt illeti, Miután több felkért rendező – köztük Alain Resnais is meg Philippe de Broca is – visszalépett, a producerek végül a fiatal és tapasztalatlan Jean-Jacques Vierne-t bízzák meg a rendezéssel. Tintint az amatőr Jean-Pierre Talbot, Haddock kapitányt (kiválóan) Georges Wilson alakítja. A Tintin és az Aranygyapjú titkáról – amely Hergétől csak a képregény-sorozat „szellemiségét” meg a történetek hőseit vette át – sok rosszat lehet mondani (előre látható fordulatok, egyenetlen tempó, kevés izgalom), és mégis: az egész filmet kétségtelenül belengi az Hergé-albumok varázslatosan ironikus hangulata.

A szintén színészekkel forgatott Tintin és a kék narancsok – ennek Philippe Condroyer a rendezője – a rajzfilm hangulatára és látványvilágára épít. Sokan ezt a második Tintin-mozit jobbnak tartják az elsőnél. Nekem más a véleményem. Míg az elsőben a kaland állt a középpontban, itt a rendező, sajnos, a humor, a komikum, a karikatúra meg a burleszk felé csúsztatja Hergé világát, ráadásul az erőltetetten jópofáskodó színészi játék erre még rá is tesz egy lapáttal; ennek következtében a film, pedig a bemutatása idején egyáltalán nem volt sikertelen, ma már csaknem nézhetetlen. Egy darabig szó volt harmadik Tintin-filmről is, az ötletből azonban nem lett semmi. Akárhogyan is, mindmostanáig az amatőr színész Jean-Pierre Talbot az egyetlen, akinek megadatott, hogy Tintin figuráját életre keltse.

A szintén Tintin-rajongó Steven Spielberget 1982-től foglalkoztatta, eleinte csak producerként, egy Tintin-film ötlete. Ő – a Tintin és az Aranygyapjú titka, illetve a Tintin és a kék narancsok nyomvonalán haladva – eleinte szintén színészekkel dolgozó mozifilmre gondol. A nehézségek láttán azonban ő is megfutamodott. Ebbe, meglehet, az is belejátszott, hogy a felkért rendezők – Roman Polanski, Alain Berbérian, Jean-Pierre Jeunet és Patrice Leconte – hosszabb-rövidebb idő után végül mind nemet mondtak. Jó mozifilmet forgatni, ráadásul híven Hergé világához – a feladat az ő szemükben kivitelezhetetlennek látszott. Mígnem a kétezres évek elején, feltehetően a Peter Jackson-féle King Kong hatására, fel nem merül egy számítógépes grafikával előállított Tintin-film gondolata. Az elképzelés annyi év után végre hátszelet ad a terv kivitelezésének, és a Tintin kalandjai (The Secret of the Unicorn), amelynek előkészületeit éveken át a legnagyobb titokban tartották, 2011-re el is készül.

A nyitó képben egy utcai művész (maga Hergé) dolgozik az előtte ülő ismeretlen portréján. „Én nagyjából így látom magát” – mondja, azzal az elkészült rajzot átnyújtja az ismeretlennek, aki nem más, mint Tintin. Csakhogy ez a Tintin már nem rajz, hanem számítógépes grafikával előállított figura. A jelenet azt sugallja, hogy a kettő egy és ugyanaz. Tény, hogy Spielberg a filmbe beleadott apait-anyait. Legapróbb részletig kidolgozott és több albumot is magába olvasztó forgatókönyv, káprázatos képi világ, pergő cselekmény – és mégis, mintha a frenetikus tempó az izgalom rovására menne (nemhiába a sivatagi bolyongás a film legjobb jelenete). Amit nyerünk látványban, elveszítjük feszültségben. Amikor kalózok támadják meg Haddock kapitány felmenőjének hajóját, az Unikornist, a kalózok szemüveges-szakállas vezérének arcvonásaiban nem nehéz felismerni magát Spielberget. Az Unikornist kifosztó kalózvezér mögött ott az Hergé-életművet „kifosztó” filmrendező. Aki mintha finoman jelezné: nagyon is tisztában van vele, hogy árulás nélkül nincs adaptáció. De ha így van, vajon a két Tintin, az Hergé által rajzolt meg a számítógépes grafikával életre keltett csakugyan egy és ugyanaz?

„«Bovaryné én vagyok», mondogatta Flaubert, és ugyanígy én is elmondhatom – Hergé 1975-ös interjúkötetéből idézek –, Tintin én vagyok […], legalábbis abban az értelemben, hogy csakis én tudok belé életet lehelni. A Tintin-történeteket nem lehet futószalagon előállítani. Ugyanolyan személyes alkotás ez, mint egy festő vagy író életműve. Lehet, hogy mások még jobban csinálnák, lehet, hogy nem, ki tudja. Egy biztos: nem úgy csinálnák, mint ahogy én, következésképp az a Tintin, amit mások keltenek életre, sohase lesz Tintin…”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 26-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13504