KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2017/október
FÁBRI 100
• Gelencsér Gábor: Egy modern klasszikus Fábri Zoltán (1917–1994)
• Barabás Klára: Fábri Zoltán és a cenzúra A történelem körhintáján – Fábri 100
PARANOIA THRILLER
• Benke Attila: Belső ellenségek Kortárs amerikai politikai thrillerek
• Sepsi László: B-gyilkos Amerikai bérgyilkos
• Fekete Martin: Összeesküvések Z-től I-ig Francia paranoiathrillerek
• Barkóczi Janka: Lázas város A kairói eset
• Teszár Dávid: Fehér gallér, zöldhasú Koreai politikai thrillerek
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Megfontolt felforgató Ruben Östlund
A KÉP MESTEREI
• Vincze Teréz: A fenséges realizmus mestere Lee Ping-bin
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A talált tárgy felmutatása Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 3. rész
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 2. rész
• Cserháti Zoltán: „Megfogott a kuflik humora” Beszélgetés Jurik Kristóffal és Molnár Ágnessel
• Varga Zoltán: A király meséi Újváry László (1945–2017)
• Mészáros Márton: Humorra hangolva Beszélgetés Vékes Csabával
• Vajda Judit: Színház az egész alvilág Hetedik alabárdos
FESZTIVÁL
• Várkonyi Benedek: A fény művészete Szolnoki Nemzetközi Tudományos Filmfesztivál
• Buglya Zsófia: Krízis és terápia Szemrevaló/Sehenswert
KÖNYV
• Sághy Miklós: Át a labirintuson Gelencsér Gábor Magyar film 1.0
• Murai András: Forradalmi kötet ‘56, te suhanc
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Elvarázsolt kastélyok Stephen King: Az
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Búcsúfilmezés Logan Lucky – A tuti balhé
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Megmutatni Azt Az
KRITIKA
• Varró Attila: Anyasági vizsgálat anyám!
• Baski Sándor: Ozon-réteg Dupla szerető
MOZI
• Huber Zoltán: Borg/McEnroe
• Kránicz Bence: Wind River – Gyilkos nyomon
• Kovács Gellért: Viktória királynő és Abdul
• Varró Attila: Tulipánláz
• Kovács Kata: Az igazi törődés
• Alföldi Nóra: Újra otthon
• Benke Attila: Négyen a bank ellen
• Barkóczi Janka: Isten hozott Németországban!
• Lovas Anna: Sokkal több, mint testőr
• Sepsi László: Nyílt tengeren: Cápák között
• Fekete Tamás: Renegátok
DVD
• Gelencsér Gábor: A kőszívű ember fiai
• Kránicz Bence: Egyes nők
• Kovács Patrik: Égigérő fű
• Szántai János: Lángoló agy
• Pápai Zsolt: A tehetség
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Paranoia thriller

Francia paranoiathrillerek

Összeesküvések Z-től I-ig

Fekete Martin

Összeesküvők, titkos szervezetek, politikai merényletek – az OAS akciói, a dallasi elnökgyilkosság, az olasz maffia és a P2 árnyékhatalma a hatvanas-hetvenes években új filmes zsánert ihletett.

 

A francia paranoiathrillerek 1969-től 1979-ig tartó virágkorát két remekmű foglalja keretbe: míg Costa-Gavras Z-jének újításai a műfaj hollywoodi képviselőire is komoly hatást gyakoroltak, addig Henri Verneuil I, mint Ikarusza már nemcsak formai megoldásait, hanem témáját is Amerikából kölcsönözte.

 

 

Amerikai paranoia

 

Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek belpolitikai eseményei – mint a Mccarthyzmus, a Kennedy-gyilkosságok és a Watergate-botrány – alapjaiban ingatták meg az amerikai emberek államba vetett bizalmát és biztonságérzetét, amire Hollywood egy új műfaj kikísérletezésével reagált. A film noirokból és az európai modern művészfilmekből merítő paranoiathrillerek alkotói oly módon gondolták újra a klasszikus kémthriller hitchcocki képletét, hogy felkeltsék, illetve felerősítsék a néző jogos bizalmatlanságát az átláthatatlan, ellenőrizetlen hatalommal szemben.

A változás jól szemléltethető a két alműfaj dramaturgiájának összehasonlításával. A kémthriller hőse belekeveredik egy összeesküvésbe, aktivizálódik, s az elé gördülő akadályok legyőzésével eljut a szálakat mozgató bábjátékos leleplezéséig. Hitchcock és követői a suspense kiterjesztésével fokozták az izgalmakat: már a játékidő felénél felfedték a néző előtt az antagonista kilétét, aki a tisztességes polgár álcája mögött, látszólag a szimpatikus főhős segítőjeként működött, így közös jeleneteikben végig ott lebegett a hátbatámadás lehetősége. A paranoiathrillerben hiába aktivizálódik a hős, a filmek többségében a happy end elmarad: A mandzsúriai jelöltben sikerül felszámolnia az összeesküvést, ám az antihős sorsa beárnyékolja a zárlatot; A Keselyű három napjában felülkerekedik sötét ellenfelén, viszont teljesen bizonytalan helyzetbe kerül; a Magánbeszélgetésben életben marad, de az összeesküvés eléri célját; A Parallax-terv pedig abszolút unhappy enddel, az összeesküvők győzelmével és az utánuk nyomozó főhős halálával végződik. Az alkotók arra törekedtek, hogy a néző minél jobban átélje a hős kilátástalan helyzetét, s ebben kulcsszerepet játszott az információadagolás: a szubjektív elbeszélésmódnak köszönhetően ugyanannyi információval rendelkezett a cselekményt bonyolító összeesküvésről, mint a főhős, de a filmet ihlető valós eseményekről a sajtóból megszerzett tudása révén tisztában volt azzal, hogy az összeesküvők leleplezése lehetetlen küldetés.

 

 

A belső ellenség hazája

 

A hatvanas-hetvenes évek Európájában Franciaország és Olaszország termelte ki a legváltozatosabb műfaji palettát. Bár mindkét filmgyártás rendkívül fogékony volt a tengerentúlról érkező hatásokra – elég csak Jean-Pierre Melville gengszterfilmjeire vagy Sergio Leone westernjeire gondolni –, az első olasz és az első francia paranoiathriller, az 1967-es Mindenkinek a magáét (A ciascuno il suo) és az 1969-es Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája alkotói – Elio Petri illetve Costa-Gavras –, nem az 1962 és 1966 között készült amerikai paranoiathrillereket vették alapul, hanem olyan poszt-neorealista darabokat, mint Valentino Orsini és a Taviani-testvérek Égetnivaló embere (Un uomo da bruciare, 1962), és Francesco Rosi Gyilkosság Szicíliában (Salvatore Giuliano, 1962) című filmje, ezzel pedig szolgai másolatok helyett a műfaj őshonos európai változatának prototípusait készítették el.

Arra, hogy az amerikai paranoiathriller kezdetben semmilyen hatást nem gyakorolt az európaira, és a két változat egymástól függetlenül fejlődött a hetvenes évek elejéig, jó bizonyíték az összeesküvők származása. A hatvanas évek politikai tematikájú amerikai paranoiathrillerei a hidegháborúból merítettek, így ezekben külső ellenség, a Szovjetunió állt az összeesküvések mögött. A hidegháború enyhülésével az alkotók politikailag motivált bajkeverők nélkül maradtak, ezért 1964 és 1973 között az üzleti életben zajló pozícióharc mozgatta a konspirátorokat, s mivel az említett időszakban csupán John Frankenheimer Második lehetősége és Alan J. Pakula abszolút happy enddel végződő (!) Klute-ja képviselte a műfajt, a paranoiathriller kikopni látszott a hollywoodi körforgásból. Míg Amerikában alig készült paranoiathriller, addig Európában a Mindenkinek a magáét és Z követői is kitermeltek egy-egy filmciklust, melyek közös antagonistái a hatalom megtartása érdekében még a szervezett bűnözői körökkel is szövetségre lépő állami vezetők.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az amerikai belpolitikai botrányok mellett a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjával jutalmazott Z hatalmas tengerentúli sikere is kellett ahhoz, hogy Michael Winner 1973-as Skorpiója ismét politikai tematikát válasszon és a CIA-n belüli CIA bemutatásával új lendületet adjon a műfaj amerikai változatának, mely olyan eredményesen adaptálta a belső ellenség motívumát, hogy megoldásait hamarosan az öreg kontinensen is átvették, s a hetvenes évek végére az európai paranoiathriller teljesen amerikanizálódott.

 

 

Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája

 

Ahogy a paranoiathrillerek hősei rosszkor voltak rossz helyen, úgy a görög Costa-Gavras is véletlenül keveredett bele a műfaj franciaországi történetébe, ugyanis biztosan kijelenthető, hogy nem úgy állt neki harmadik nagyjátékfilmjének, hogy paranoiathrillert akart forgatni.

Életműve alapján a politikai machinációk világa foglalkoztatta leginkább, de hasonló érdeklődésű pályatársával, az olasz állam és a maffia összefonódásait szinte oknyomozó újságíróként, jegyzőkönyvszerűen, hideg távolságtartással bemutató Francesco Rosival ellentétben érzelmi azonosulásra csábító hősökkel, legtöbbször bűnügyi műfajok felhasználásával mesélte el történeteit.

A krimi iránti fogékonyságáról már első filmjében, a Sébastien Japrisot regényéből forgatott A tökéletes bűntényben tanúbizonyságot tett, mely egyes elemeiben a későbbi paranoiathrillereket is megelőlegezi. A Marseille-ből Párizsba tartó vonat hatfős kupéjában megölnek egy fiatal lányt, s az ügyben nyomozó felügyelő a többi utas nyomába ered, mert úgy gondolja, hogy a gyilkos köztük van, de valaki egyenként végez velük még mielőtt a rendőrök kihallgathatnák őket. Az utolsó két életben maradó utas nyomozásba kezd, s a film végén kiderül, hogy az egyik rendőr és a kupéban utazó színésznő szeretője követte el a gyilkosságokat. A nő vagyonára pályáztak, s azért ölték meg a fiatal lányt, hogy úgy állítsák be a későbbi gyilkosságokat – köztük a színésznő megölését –, mintha a tanúk elhallgattatása motiválná az elkövetőt. Utóbbi motívum, azaz a cselekményt indító gyilkosság szemtanúinak likvidálása a politikai merényleteket feldolgozó amerikai paranoiathrillerek állandó eleme lesz, míg a gyilkosok azon törekvése, hogy félrevezessék a főhős (és a néző) nyomozását az olasz paranoiathrillerek antagonistáinál köszön majd vissza.

Míg A tökéletes bűntény (Compartiment tueurs A gyilkosok kupéja, 1965) teljes mértékben fikciós alkotás, a Z megtörtént eseményt dolgoz fel, Grigorisz Lambrakisz görög baloldali képviselő 1963-as meggyilkolását – Vaszilisz Vaszilikosz azonos című regénye alapján, meglehetősen formabontó módon.

A film egyik lényeges újítása, hogy nincs igazi főszereplője, ugyanis három olyan főhős is feltűnik benne, akivel a néző teljesen azonosulhat. A küldetését végrehajtó, ám tragikus sorsú Doktor (Yves Montand) köré szerveződik a játékidő első harmada; a fiatal Vizsgálóbíró (Jean-Louis Trintignant) lelkiismeretes nyomozását követhetjük figyelemmel a film második felében; s végig ott van az események közvetlen közelében a későbbi amerikai paranoiathrillerek visszatérő hősét megelőlegező bátor Újságíró (Jacques Perrin). Az összeesküvés szálai a Konsztantinosz Mitszuról mintázott Parancsnokig (Pierre Dux) vezetnek, aki végérvényesen le akar számolni a világnézeti peronoszpórának minősített baloldalisággal, s a Doktort a Nyugat-Európai Királypárti Keresztények nevű szervezetbe tömörülő köztörvényes bűnözőkkel gyilkoltatja meg. A Doktor felesége, Hélène (Irene Papas) a film politikamentes jeleneteinek feszültségforrása: házasságukat beárnyékolja a férfi hűtlenségére tett homályos utalás, s vele azonosul a néző, amíg a kórházban férje életéért küzdenek.

Costa-Gavras hősábrázolással folytatott kísérletezése a cselekményvezetésre is kihatott: több szálon futó, a linearitást időnként flashbackekkel megszakító elbeszélésmód született, melyre a továbbiakban Z-dramaturgiaként fogok hivatkozni. Fontos újítása, hogy már az expozícióban felfedi az antagonista kilétét és célját: az állami tisztségviselők és a katonai vezetők gyűlésén a Parancsnok arról beszél, hogy le kell számolniuk a baloldali eszmékkel. A sztori ezután kettéágazik, egyik szála a Doktor és a rendezvény nehézségei köré szerveződik, míg a másikon a „királypárti keresztények” készülődését látjuk, majd megtörténik a merénylet. A pozitív főhősök közötti fókuszváltásra a Doktor kórházba szállításától a Vizsgálóbíró fellépéséig tartó történetrészben kerül sor, mely izgalmas és feszült események gyors egymásutánjával fedi el, hogy igazából nincs főszereplője. A harmadik egység nyomozása már többnyire egy szálon fut, a flashbackek pedig az események rekonstruálására szolgálnak.

A Z lezárása legalább olyan pesszimista, mint az 1973 után készült amerikai paranoiathrillereké: ugyan a Vizsgálóbírónak sikerül bizonyítania, hogy a Doktor összeesküvés áldozata lett, de az enyhe ítéletek miatt kitörő közfelháborodás elsöpri a kormányt, s hiába fognak össze az ellenzék erői, katonák ragadják magukhoz a hatalmat és diktatúrát vezetnek be, melynek első áldozataivá a Doktor hívei válnak.

 

 

Z-filmek

 

A Z sikerének titka talán pont a hősábrázolás és a cselekményvezetés konvencióinak megsértésében rejlett, s bár a szabálytörő filmeket szinte lehetetlen sikeresen másolni, másodvonalbeli iparosok, a főleg bűnügyi filmekben utazó Yves Boisset és Philippe Labro mégis megpróbálkoztak vele, előbbi az 1972-es A merénylőkben, utóbbi az 1973-as Az örökösben.

Costa-Gavras-hoz hasonlóan mindketten valós eseményből merítettek ihletet, azonban míg A merénylők a Z-hez hasonló módon dolgozta fel Ben Barka Marokkóból száműzött ellenzéki politikus 1965-ös elrablását és megölését, addig Az örökös csupán a cselekmény beindítására használta Enrico Mattei AGIP-igazgató 1962-es repülőgépbalesetét, jóllehet a hős acélmágnás apja és az olasz üzletember sorsa közötti párhuzam gazdagabb a baleset puszta újrajátszásánál: Cordell ugyanúgy nem akarta külföldi kézre játszani cégbirodalmát, ahogy Mattei az olajvállalatot.

Boisset A merénylőkben kettőre redukálja a protagonisták számát: az áldozattá váló ellenzéki politikust, Sadielt a karizmatikus olasz színész, Gian Maria Volonté játssza, az aktivizálódó és nyomozásba kezdő újságírót, Francois Darient pedig ismét Jean-Louis Trintignant. A rossz szándékú ellenfél működésén nem változtat: a marokkói belügyminiszterről, Ufkír tábornokról mintázott Kassar ezredes (Michel Piccoli) egy kétes hírű kereskedő villájában kínoztatja halálra Sadielt. Darien barátnője (Jean Seberg) viszont fontosabb szerepet kap, mint Hélène a Z-ben: a játékidő előrehaladtával a hős legfontosabb segítőjévé válik.

Labro Az örökösben sajnos hitelteleníti a főhős jellemzését azzal, hogy a különböző karaktertípusokat sűrít Bart Cordell, „az örökös” figurájába (Jean-Paul Belmondo), aki így egyszerre lesz playboy, sportember, az emberkínzást az algériai háborúban sem tűrő humanista és az igazság bajnokaként Amerikából hazatérő tékozló fiú; az összeesküvés szálait pedig apósa, Galazzi mozgatja, aki a negyvenes évek olasz–német ipari tengelyének újraegyesítésén dolgozik, s azzal, hogy a második világháború idején részt vett a római zsidók deportálásában, az amerikai paranoiathrillerek náci háborús bűnös antagonistáit előlegezi meg. A Z-vel és A merénylőkkel ellentétben Az örökös a női szereplők számát sokszorozza meg, s ez okozza a hős vesztét: hiába nyilvánvaló a kapcsolat a call-girl és Galazzi között, Bart többször felkeresi, ahogy az idősebb Cordell szeretőjével is viszonyba kezd, s felesége talán épp a sorozatos megcsalások miatt áll apja mellé a film zárlatában.

A merénylők gazemberei jóval konkrétabban fogalmaznak az expozícióban, mint a Z Parancsnoka: el kell érni, hogy Sadiel Párizsba jöjjön, s ebben Darien lehet segítségükre. Be is szervezik, majd egy tévéműsor ürügyén felveszi a kapcsolatot a célszeméllyel, s az első harmad végére eléri, hogy hazatérjen. Darien hiába vár Sadielre, ezért elmegy a kereskedő villájába, ahol világossá válik számára, hogy csapdába csalta barátját, ezért menekülőre fogja, a zárlatban pedig megpróbálja leleplezni az összeesküvést.

Boisset láthatóan igyekszik átmenteni filmjébe a Z-dramaturgiát, ellentétben Labróval, aki nagyon leegyszerűsítve alkalmazza Az örökösben. Az örökös expozíciójában a merénylők már végrehajtották a néző számára még ismeretlen tervük első lépését: Hugo Cordell meghalt az általuk előidézett repülőgépbalesetben. A flashbackek apa és fia kapcsolatát mutatják be, az elbeszélésmód pedig, a zárlatot leszámítva, egy szálon fut. Labro a hármas tagolást őrzi meg a leginkább: az első egységben folytatott nyomozás zátonyra fut, s a második elején feltűnő informátor döbbenti rá Bartot arra, hogy apósa áll az összeesküvés hátterében, akivel a harmadikban igyekszik leszámolni.

Boisset és Labro filmjei egyedül az unhappy end kivitelezésében közelítik meg a Z-t. A merénylőkben Sadielt már jóval a film vége előtt megölik, míg Dariennel egy amerikai tévétudósító, a később a Maraton életre-halálra című amerikai paranoiathrillerben is feltűnő Roy Scheider karaktere végez, így az ellenzéki politikus sorsára sohasem fog fény derülni; Az örökösben pedig hiába áll minden készen a Galazzit leleplező cikksorozathoz, Bartot lelövik a repülőtéren, s nem tudni, hogy fia, a kiskorú Hugo szembe fog-e szállni anyjával és nagyapjával.

A Z-filmek Costa-Gavras remekéhez képest alacsonyabb színvonala hasonlóan hosszú hiátust eredményezett a francia politikai paranoiathrillerek sorában, mint a hidegháború enyhülése a műfaj amerikai képviselőinél. 1973 és 1977 között egyedül Pierre Granier-Deferre vállalkozott arra, hogy új életet leheljen a ciklusba, de a rendőrthrillerekből is merítő Agyő, haver! nem hozta meg az áttörést. A tapasztalt Verjeat felügyelő (Lino Ventura) és a fiatalabb Lefèvre nyomozó (Patrick Dewaere) egy rendőrgyilkost akarnak kézre keríteni, ám a társuk megölésével gyanúsított közismert bűnöző, Antoine Portor védelmet élvez, ugyanis a befolyásos politikus, Pierre Lardatte kampányát segíti. Mivel a közelgő választás megnyeréséhez szüksége van Portor munkájára, Lardatte igyekszik ellehetetleníteni a nyomozást, s amikor már nem marad más eszköze a szívós Verjeat-val szemben, áthelyezteti egy másik kapitányságra. A felügyelő hiába próbálja késleltetni a dolgot, el kell hagynia a várost még mielőtt elkaphatná Portort, aki a film zárlatában Lardatte ellen fordul és túszul ejti, Verjeat azonban ekkor már nem tud, és nem is akar közbelépni.

 

 

Amerikai hatások

 

Mialatt a francia paranoiathriller tetszhalott állapotban volt, a műfaj amerikai változata Az elnök embereivel eljutott a legbelsőbb ellenségig, a Watergate-betörés ügyét eltussolni igyekvő Richard Nixonig és a legjobb filmnek járó Oscar-jelölésig, a csúcsra vezető út pedig olyan remekművekkel volt kirakva, mint a Magánbeszélgetés, A Parallax-terv és A Keselyű három napja.

Amikor a hetvenes évek második felében a francia zsánerfilm első vonalának alkotói, Georges Lautner és Henri Verneuil újra felfedezték a paranoiathrillert, már nem Costa-Gavras és a Z diktálta a trendeket, hanem az előbb felsorolt amerikai darabok. Bűnügyi filmes múltjuknak köszönhetően biztos kézzel nyúltak a műfajhoz, s a tengerentúli változat minél több újítását igyekezték beépíteni filmjeikbe.

Az 1977-es Egy gazember halála főhőse, Xav (Alain Delon) alibit biztosít legjobb barátjának arra az estére, amikor megölte főnökét, a kompromittáló információkkal teli titkos naplójával egész Párizst sakkban tartó Serrano-t, aki Philippe-et is megzsarolta.

Lautner lineáris és szubjektív elbeszélésmódot alkalmazott, s az amerikai paranoiathrillerekből átemelt megoldásokkal bonyolította a cselekményt. A Parallax-terv és a Maraton életre-halálra dramaturgiájától megihletve, nem riadt vissza a főhőssel egyenrangúként felléptetett jóbarát, Maurice Ronet által alakított Philippe korai meggyilkolásától, s az igazság után nyomozó főhős elmagányosodását és elszigetelődését nyomatékosítandó olyan fontos karakterek váltak még áldozattá, mint Philippe felesége és a Klute örömlányát megidéző szeretője, akiket szintén sztárok, Stéphane Audran, illetve Ornella Mutti formáltak meg. Xav működése Joe Turnert juttathatja eszünkbe A Keselyű három napjából, ugyanis senkiben sem bízik, aki a titkos napló kapcsán keresi meg, legyen az a barátja felesége, a rendőrség vagy a felsőbb hatalom közvetítőjeként fellépő Nicolas Tomski (Klaus Kinski), és ahelyett, hogy átadná valamelyiküknek, inkább saját szakállára szivárogtat ki belőle részleteket a sajtónak.

A film befejezése szintén Sydney Pollack filmjét idézi: a gyilkosságok mögött álló Moreau felügyelő meghal, Xav pedig átadja a rendőrségnek a titkos naplót, amivel megteremti a benne rejlő információkkal való visszaélés lehetőségét.

A Henri Verneuil rendezte I, mint Ikarusz (1979) a francia paranoiathriller amerikanizálódásának végpontja abban az értelemben, hogy már nemcsak formai megoldásokat kölcsönöz a tengerentúlról, hanem témát is.

Bár az elnökgyilkosság ügyében zajló nyomozás története egy fiktív államban játszódik, Verneuil jól felismerhetően a John F. Kennedy ellen elkövetett dallasi merényletet dolgozza fel, amire olyan motívumokkal hívja fel a figyelmet, mint az amerikai lobogóra hajazó zászló, a Zapruder-filmre emlékeztető amatőr felvétel a tragédia pillanatáról, a merénylet kivizsgálására létrejövő Warren-bizottságot idéző Heiniger-bizottság, illetve a bizottság által tettesnek kikiáltott Daslow neve, ami a Kennedy-gyilkosságot állítólagosan elkövető Lee Harvey Oswald vezetéknevének anagrammája.

Az amerikai paranoiathrillerek erőteljes hatását mutatja a Volney által kezdeményezett tévévita jelenete, melyben Verneuil A mandzsúriai jelölt invenciózus videóképhasználatát gondolja tovább, hogy még negatívabb képet festve mutassa be a médiában rejlő manipulációs lehetőségeket. Verneuil az Akció az elnök ellen és A Parallax-terv jeleneteit idézi az elnök valódi gyilkosára felfigyelő kilenc tanú sorsában, akik rejtélyes körülmények között veszítik életüket miután jelentik, hogy mit láttak.

Az I, mint Ikarusz cselekményvezetése túlnyomórészt az amerikai paranoiathrillereket idézi, de megtalálhatóak benne a Z-dramaturgia maradványai is. Az expozíció nem rántja le a leplet a szálakat mozgató összeesküvőkről, ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi, hogy Daslow csupán balek, s az elnök összeesküvés áldozata lett. Az Yves Montand által megformált Henri Volney felhatalmazást kap a vizsgálat újbóli lefolytatására. A műfaj tengerentúli változatára jellemző szubjektív elbeszélésmód linearitását ebben az egységben az események rekonstruálására szolgáló flashbackek törik csak meg. A nyomozás során előkerül egy amatőr felvétel, melyen az a kilenc ember látható, aki észrevette a toronyház ablakából tüzelő másik merénylőt. Az egyetlen életben maradt tanú azonosítja a helyszínen tartózkodó bűnözőt, Carlos de Palmát, aki a párhuzamos montázzsal bemutatott étteremjelenetben végez a mesterlövésszel. A második szakasz különálló epizódként is értelmezhető: Volney megtekinti azt a pszichológiai kísérletet, amelyben Daslow engedelmességének határait tesztelték a merénylet előtt. A harmadik harmad elején pedig kiderül, hogy Carlos de Palma nem sokkal az elnökgyilkosság előtt szabadult, méghozzá a titkosszolgálatok parancsára. Volney emberei betörnek a szabadon bocsátását jóváhagyó titkosszolgálati vezető lakásába, s az onnan elhozott kazettán található kódolt üzenetből nyilvánvalóvá válik, hogy ők állnak a merénylet mögött. Az összeesküvés leleplezése azonban elmarad, mert ahogy a címben említett Ikarusz túl közel merészkedett a Naphoz, úgy Volney túl közel került az igazsághoz, s ezért az életével fizet.

A hősével azonos monogrammú alkotó, Henri Verneuil pedig annyira közel vitte a filmjét az amerikai változathoz, hogy az teljesen magába olvasztotta, s a műfaj Z-vel induló, egykor sikeres francia változata szárnyaszegetten hullott alá, s kopott ki az ország filmgyártásából a következő években.

 

Francia paranoiathrillerek

Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (Z, 1969) – Costa-Gavras

A merénylők (L’attentat, 1972) – Yves Boisset

Sokkos kezelés (Traitment de choc, 1973) – Alain Jessua

Az örökös (L’héritier, 1973) – Philippe Labro

Agyő, haver! (Adieu, poulet, 1975) – Pierre Granier-Deferre

Egy gazember halála (Mort d’un pourri, 1977) – Georges Lautner

I, mint Ikarusz (I… comme Icare; 1979) – Henri Verneuil


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 14-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13369