KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2017/augusztus
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: Vérpatronos forradalom A Bonnie és Clyde és a filmtörténeti hagyomány
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A tökéletlen szemtanú Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 1. rész
EVOLÚCIÓ
• Nemes Z. Márió: A természet mauzóleuma Majom/ember/evolúció
• Varró Attila: Szellem a hálóban Mutáció és szuperhősök
• Sepsi László: Képvadászok Kortárs természetfilmek
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Orosz Anna Ida: Álomszerű szemüvegen át Dargay Attila (1927–2009)
• Varga Zoltán: A piros gombolyag útja KAFF 2017
HORROR/THRILLER
• Orosdy Dániel: Újabb történetek Piroskáról és a farkasról Ira Levin és a mozi
• Benke Attila: Menekülés a konvenciók elől Új raj: Karyn Kusama
• Varga Zoltán: Félresikerült feltámasztások Stuart Gordon lázálmai
TELEVÍZÓ
• Lakatos Gabriella: Asszonyok a teljes eltűnés szélén Viszály: Bette és Joan
• Pernecker Dávid: Hatás alatt álló nők A szolgálólány meséje
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Párbeszédek, monológok Győrffy Iván: Az élet kísértése – Filmek könyve
• Kránicz Bence: Beavatottak Fantasztikus világok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Bolygók és korok Valérian-képregények
KRITIKA
• Kránicz Bence: Egyirányú utca Új autós filmek
MOZI
• Vajda Judit: Én és a mostohám
• Pethő Réka: Minden, minden
• Barkóczi Janka: Ötven tavasz
• Kovács Kata: Szerelmes sms
• Huber Zoltán: Stratton
• Benke Attila: Az ígéret
• Baski Sándor: Totál gáz
• Kránicz Bence: A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
• Varró Attila: A szerencse háza
DVD
• Pápai Zsolt: A homok alatt
• Benke Attila: Rambo 1-3.
• Varga Zoltán: Lúdas Matyi
• Vízkeleti Dániel: Hullámok hercege
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror/Thriller

Stuart Gordon lázálmai

Félresikerült feltámasztások

Varga Zoltán

A kultrendező Stuart Gordon fekete humorú életművét szürreális rémségek és emberi szörnyetegek népesítik be.

 

„Láttad azt a filmet, amelyben a tag a saját fejét hordozva lófrál, aztán a fej kinyalja azt a bukszát?” – Lester Burnham, az Amerikai szépség főhőse idézi fel így a Re-Animatort, az 1980-as évek egyik legnagyobb kultuszfilmjévé vált horrorsikert (magyar címváltozata: Az újraélesztő). Debütáló rendezője, Stuart Gordon azóta sem múlta felül az 1985-ös Re-Animator sikerét, jóllehet az időközben eltelt évtizedek során Gordon bebetonozta hírnevét a kis költségvetésből készülő horrorfilmek és sci-fik specialistájaként, s hamar védjegyévé érlelte a vértől csatakos, gyomorforgató speciális effektusok és a nem ritkán igen provokatív – kivált a szexuális tabusértésben jeleskedő – fekete humor összekapcsolását.

Az idén 70 éves rendező a színház felől érkezett a filmhez; egyetemi évei alatt a Pán Péter politikailag aktualizált színrevitelével vált nevezetessé, amelyet a vietnami háború elleni tiltakozásul szánt ugyan, ez persze nem gátolta, hogy pszichedelikus fényeffektusok pásztázzanak meztelen női testeken a világot jelentő deszkákon. Művészi tapasztalatszerzését Gordon a Chicagóban alapított Organic Theaterben folytatta bő másfél évtizedig, mígnem egyetlen korábbi tévéfilmet leszámítva, a Re-Animatorral letette filmkészítői névjegyét is. Már a Re-Animator is igazolhatja, de az életmű alakulása még inkább aláhúzza, hogy bizonyos értelemben Stuart Gordon jelenti az átmenetet a klasszikus horror egyik legexcentrikusabb rendezője, az ugyancsak erős színpadi kötődésű James Whale (Frankenstein menyasszonya) és a túldimenzionált gusztustalanságok garmadáját lehengerlő fekete humorral ötvöző korai Peter Jackson között.

Gordon azonban, ellentétben Jacksonnal vagy Sam Raimivel (a Re-Animatort sokszor emlegetik a Gonosz halott-tal együtt), sohasem tört ki a B-filmes karanténból, a hollywoodi filmgyártással legfeljebb íróként és producerként volt munkakapcsolata, mint például a Disney-nél készült, a szórakoztató értékét máig töretlenül őrző Drágám, a kölykök összementek és annak folytatása esetében. A Warner Bros. számára előkészített Testrablók-változatot pedig Abel Ferrara rendezte meg – amiért végül is hálásak lehetünk, hiszen Gordonnál bizonyára kevéssé vált volna őszi szépségű egzisztencialista elégiává az inváziós sci-fi horror alapművének újraértelmezése. Így hát a legtöbb Gordon-film mögött alacsony költségvetésű produkciókban érdekelt befektetők, stúdiók állnak: főként a Charles Band nevéhez fűződő cégek – a 80-as években az Empire Pictures, a 90-es években a Full Moon Features (az olaszországi forgatási helyszíneket számos Gordon-film nekik köszönheti), valamint Brian Yuzna, aki producerként volt jelen a Re-Animator és más filmek elkészítésében. Yuzna később maga is rendezővé vált; munkáit akár maga Gordon is rendezhette volna, annyi bennük a közös vonás: a Re-Animator folytatását már Yuzna jegyezte, legérdekesebb műve azonban a direktori debütálást jelentő Society (Félelmetes társaság címen forgalmazta egykor a VICO), melynek Bosch, Dalí és Sade márki fantáziáját ötvöző csúcspontja – ha lehet – még Gordon legvadabb lázálmain is túltesz. A Yuznával fenntartott, gyümölcsöző munkakapcsolat mellett mások is jószerével állandó résztvevői a Gordon-filmeknek, legyen szó Mac Ahlberg operatőrről, Dennis Paoli forgatókönyvíróról, Richard Band zeneszerzőről, na és persze színészeiről, akik közül mindenekelőtt Jeffrey Combs mondható emblematikusnak. Herbert West, a Re-Animátor címszereplője csak a kezdet volt: a mániákus doktor megformálásával Combs a műfaj egyik kultikus színészévé vált, aki később szinte valamennyi Gordon-filmben feltűnt, a Tágra nyílt elme (1986) zavarodott főszereplőjétől kezdve az egy-egy jelenetre korlátozódó cameókig – például fogadást kötő ágrólszakadt a Robot Joxban (1990) és mogorva motelrecepciós az Edmondban (2005). Amikor tehát Peter Jackson a Törjön ki a frász! eszelős FBI-ügynökének szerepét Combsra osztotta, egyértelműen a Gordon–Combs páros kultikus együttműködése előtt tisztelgett. A Re-Animator csapatából a rendre meglehetősen sikamlós szituációkban feltűnő Barbara Cramptont is viszontláthatjuk Gordonnál: ugyancsak provokatív a Tágra nyílt elme doktornőjeként – akinek személyiségváltozását igen érzékletesen fejezi ki a levetett orvosköpeny helyett magára öltött szadomazo-bőrruha –, de gyötrődő feleségként is feltűnik A kastély torzszülöttjében (1995), míg az Űrkamionosok (1996) végkifejletében epizodistaként csal mosolyt a „beavatottak” arcára. Gordon színészcsapatának talán legtöbb filmjében feltűnő tagja mégis a felesége, Carolyn Purdy-Gordon, akivel a 60-as évek vége óta társak – igaz, a filmekben olykor sárkánytermészetű mostohaanyaként vagy autoriter pszichiáterként hal kínhalált az asszony, lásd a Babákat (1987), illetve a Tágra nyílt elmét.

 

 

Az iszonyat burleszkje

 

A baljós prológust követő főcím lilába-zöldbe áztatott anatómiai ábrákat mozgató animációval vezet be a Re-Animator világába, a vizualitás azonban hiába idézi Hitchcock Szédülését, a zene pedig – komplett Bernard Herrmann-parafrázisként – a Psychót, az igazi kulcsot a filmcím fölött megjelenő név nyújtja a nézőnek: H. P. Lovecraft. Az amerikai horrorirodalom meghatározó alakja a Gordon-életmű visszatérő hivatkozási pontja; ráadásul éppen a Re-Animator adott igazi lökést a Lovecraft-adaptációknak, jóllehet ezek többnyire jelentéktelennek bizonyultak, s érdekes módon a legkiválóbb lovecrafti film nem adaptáció, hanem hommage: John Carpenter filmje, Az őrület torkában. Gordon később a Tágra nyílt elmét, a Dagon – Az elveszett szigetet és A horror mesterei-széria egyik epizódját (Álmok a boszorkány-házban) is Lovecraft alapján készítette, s bár nincs feltüntetve, de az író egyik novellája áll A kastély torzszülöttje mögött is. A Herbert West-novellaciklusból merítkezik a Re-Animator, amely a forrásművekkel rögtön két alapvető szempontból is szembehelyezkedik, s ezt a pozíciót többnyire a későbbi Gordon-filmek is továbbviszik. A lovecrafti „kozmikus horror” jeges iszonyatélményét a rendező nem kísérli meg visszaadni, helyette a fekete humorra erősít rá; továbbá a rémségek leírhatatlanságának lovecrafti koncepcióját fordítja a visszájára a megmutatás, a vérfröcskölő látványosságok (az ún. splatter) középpontba helyezése – sőt, egyenesen karneváli jellegű halmozásuk. Leginkább a Dagon – pontosabban annak is az első fele – harmonizál az író vízióival; Gordonhoz képest kifejezetten szorongáskeltően jelenik meg a hajótörést szenvedő pár férfitagjának bolyongása és üldöztetése a borzalmak szigetén, s az arctalan rémek – a halemberré korcsosult támadók – is ijesztőnek mutatkoznak.

A Re-Animator beleillik a Frankenstein-mítosz variációiba, igaz, itt nem sosemvolt életet teremt az őrült tudós (azaz Herbert West) a holtak maradványaiból, hanem a holtakat – vagy akár egy-egy testrészüket – kívánja visszahozni az életbe, zölden izzó széruma segítségével. Nemcsak a félresikerült feltámasztási kísérletek vezetnek problémákhoz, de West idősebb kollégájának intrikái is, melynek fővesztés lesz az ára: persze nem West veszti el a fejét, hanem az ármánykodó dr. Hill, aki a posztmodern horrorfilm egyik legbizarrabb figurájaként „Salome, Keresztelő Szent János és Heródes démonikus karikatúrája egy személyben: tálcán hordozza a saját fejét” (Király Jenő: A film szimbolikája II/2). Végül Hill professzor feje veszi birtokba egykori felettese, a dékán fiatal lányának kikötözött mezítelen testét, az Amerikai szépségben is emlegetett ízlésborzoló, ám szürreális fantáziájával mégis megkapó jelenetben (melynek párdarabja A kastély torzszülöttjében található, amikor a pincemélyben rejtegetett szerencsétlen egy elrabolt prostin próbálná ki a cunnillingust – hegyes fogazata azonban borzalmakhoz vezet, nem kéjekhez). Dr. Hillnek hipnotikus hatalom is adatik, s ezt arra használja, hogy a hullaházban verbuvált zombisereggel támadást intézzen West és asszisztense ellen. E hajmeresztő túlzások igazolják Király Jenő találó szavait, aki szerint a Re-Animator „legfőbb hatóanyaga az iszonyat burleszkje, melynek nem a nevetés a célja, mégsem humortalan”.

Ha összeolvasztanánk David Cronenberg A légy és Karambol című filmjeit, alighanem a Tágra nyílt elmét kapnánk eredményül: a Re-Animator ikerfilmje folytatja és fokozza az émelyítő effektusokat. Az „odaátról” (lásd az eredeti címet: From Beyond) visszatérő dr. Pretorius (akinek neve egyértelműen a Frankenstein menyasszonyának intrikusát idézi) elátkozott házának régi és új lakóit átváltoztatással és bekebelezéssel fenyegeti – kiváltképp szexuális értelemben. A Tágra nyílt elme egyfelől mintha a rózsaszín fényeket dicsőítő óda lenne (a túlsó dimenziót megnyitó masina ilyen fénybe borít mindent, ha bekapcsolják), másfelől viszont zavaros és kevéssé humoros egyvelege a Re-Animatort is fémjelző elemeknek. Kevésbé látványos és hangütésében is eltérő, ám kifejezetten szívmelengető tétel a Babák, amelyet előbb forgattak, mint a Tágra nyílt elmét, az animációs utómunkálatok elhúzódása miatt azonban csak később mutatták be. Gordon itt az életre kelő bábu rémfigurájához nyúl – röviddel azelőtt, hogy a Gyerekjáték Chuckyjának sikere divatba hozta volna a figuratípust –; megsokszorozza a „gyilkos bábukat” és egy elátkozott-elvarázsolt kastélyba helyezi őket, ahol menedékkérők verődnek össze egy viharos éjszakán. A játékkészítő Hartwicke-házaspár bizarr babaházában a vendégek élete a tét, s ki-ki érdemei szerint ítéltetik meg: a babák játszótársuknak fogadják a kislányt és a gyereklelkű felnőttet, a többieket azonban – a mostohaanyát, az elutasító apát és a lopni készülő punklányokat – megbüntetik, s bábukként végzik. A babák burkolata belső szerveket, húst és vért takar; feltörésük és megégetésük képsoraiban ezért aktivizálódik a Gordon-féle splatter: a Re-Animator véres esztétikája ezúttal a mesei hangolású, klasszikus horrorfilm világába épül be. Szerencsére az utóbbi dominál a Babákban, a gyerekképzeletet és gyereklelkűséget fürkésző, a freudi kísértetiesség élményére is építő szép horrorfilmben (lásd még róla Bencsik Orsolya írását: Megszólal a „megismerhetetlen”. Apertúra 2012. nyár).

 

 

Vérszínház

 

Semmiképpen sem lehetne a Stuart Gordon-filmeket a „lefilmezett színház” címkéjével illetni, a rendező mégsem tagadta meg színpadi múltját: filmjeiben van valamiféle – jó értelemben vett – színpadiasság, ami már a Re-Animator hullaházi nagytermében is felfedezhető, s ez még erősebbé válik a következő művekben. A Tágra nyílt elme és a Babák felfoghatók alig néhány szereplőt mozgató kamaradaraboknak is, sőt a Pretorius-ház ominózus padlástere és a Hartwicke-kastély ódon folyosói és szobái egyaránt értelmezhetők színpadtérnek. Ezt a sort folytatja A kút és az inga (1991), amely mintha egy Poe-adaptáció ürügyén az inkvizíció kínzókamráit bejáró grand guignol-darabot vezényelne le, középpontban Lance Henriksen egzaltált Torquemada-alakításával. (Nem az egyetlen Poe-adaptáció Gordon munkásságában: A horror mesterei számára készített A fekete macska a címadó novella fiktív keletkezéstörténetét bontja ki – a rémlátomásoktól eszét vesztő írót pedig ki más alakítaná, mint Jeffrey Combs.) Meghökkentő módon A kút és az ingához szinte ikerfilmként köthető az egészen más műfajt képviselő Fortress – 33 emelet mélyen a pokolban (1992): a sci-fi akciófilm negatív utópiájában a földmélyi, szupertechnikával irányított börtön feleltethető meg a gótikus horror inkvizíciós tömlöcének, s a főgonoszokat egyaránt egy-egy ártatlanul elítélt feleségfigura megszerzése motiválja (ráadásul mind Torquemadáról, mind a Poe névre keresztelt börtönigazgatóról kiderül, hogy impotens). A Fortress persze közelebb áll a rendező horrort mellőző tudományos-fantasztikus munkáihoz: a Robot Jox a Transformers-játékok és -képregények népszerűségét igyekezett kiaknázni, s legfőbb szenzációit a stop-motion animációval kidolgozott képsorok jelentik az emberi vezérléssel mozgatott óriásrobotok összecsapásáról; az Űrkamionosok pedig a western és a kalózfilm műfajainak elemeit „fordítja le” a sci-fi nyelvére, jutalomjátékot adva a John Wayne-figurákat idéző Dennis Hoppernek.

Gordon színpadi kötődése nem véletlenül eredményezett tényleges színdarab-adaptációkat, melyek közül a legnagyobb figyelmet – nem utolsó sorban William H. Macy alakítása miatt – az Edmond kapta. David Mamet drámájának megfilmesítése kezdetben olyan, mintha a Lidérces órák és az Összeomlás vegyítése lenne, hogy aztán teljesen váratlan utakra kanyarodjon el: acte gratuit-ként elkövetett gyilkosságba sodródó címszereplője végül a börtönben talál igazi önmagára, s úgy tűnik, ott ismeri meg a meghittséget is – az őt szodomizáló fekete cellatárs ölelő karjaiban. A Halálra ítélve (2007) talán kevésbé kavarta fel az állóvizet, pedig nem kevésbé érdekes, mint az Edmond. Eredeti címe, a Stuck, arra utal, ami a film valós hátterét adó bűnesetben történt: egy baleset áldozata beragadt az őt elgázoló autó szélvédőjébe, s a tulajdonos így hajtott vele haza – és hagyta meghalni. Gordon ott fordítja fikcióba a történetet, hogy nála az áldozat és a bűnös között idegfeszítő macska–egér játék bontakozik ki – a vérben ázó, meggyötört férfit a Neil Jordan-filmek fétisszínésze, Stephen Rea játssza, az elképesztő elaljasodást produkáló gázolót pedig a nem mellesleg az Amerikai szépségből ismerős Mena Suvari. Harmadikként kapcsolódik az összetűzésbe a lány szeretője – egy drogdíler. A Stuck minimalista thriller, amely a garázst avatja színpadtérré, ahol élet-halál kérdésévé válhat egy mobiltelefon elérése, egy toll birtoklása. Az Edmond és a Stuck emberroncsai és kegyetlenkedései távol állnak a Re-Animator fantáziarémeitől, de ijesztően közel kerültek a mindennapok valós tapasztalataihoz – ez Stuart Gordon eddigi rendezői útjának keserű, illúziótlan konklúziója.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/08 42-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13307