KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Titanic

Hozamkorlát

Huber Zoltán

A verseny egyre élesedik a fesztiválok között, az idei áramvonalasabb programmal kihajózó Titanic azonban elkerülte a jéghegyeket.

 

A filmrajongók kegyeiért a Titanic már nemcsak a legális és illegális internetes forrásokkal száll versenybe, de az erősödő hazai versenytársakkal is. Különféle filmnapokból, filmhetekből és fesztiválokból szerencsére egyre több van, az őszi Cinefest pedig évről-évre nívósabb és izgalmasabb kínálattal jelentkezik. Az aktuális nemzetközi trendek olyan metszetét adni tehát, ahol máshol nem látható ínyencségek, ismeretlen kult-potenciálok és váratlan meglepetések futnak be, ma gyakorlatilag lehetetlen. A szervezők idén úgy próbálták megoldani a feladatot, hogy a mennyiséget áldozták fel minőség oltárán. Kevesebb alkotással találkozhatott a közönség, de a merítés mélysége számottevően nem csökkent, sőt, sikerült néhány valódi csemegével szolgálni.

 

*

 

Hiába ismerhették sokan a tavalyi év egyik legjobbjaként számos helyen kiemelt Kongszongi siratót, moziban, vásznon látni az utóbbi évek egyik legizgalmasabb horrorját így is különleges élmény volt. Már ha egyáltalán rásüthető ez a műfaji címke, hisz a film pont az éles kanyarjaival és stílusváltásaival hozza zavarba a közönséget. A fordulatos és kiszámíthatatlanul csavarodó cselekmény valahol a krimi, a családi melodráma, a természetfeletti mesék és sötét rémtörténetek határvidékén játszódik, jó adag fekete humorral és igen komplex utaláshálóval lepve meg a legedzettebb nézőket is.

Na Hong-jin rendező nem tesz engedményeket a könnyebb érthetőség kedvéért, a markáns helyi motívumokkal átszőtt sztori a jó és a rossz közötti határvonal elmosódását a távol-keleti hiedelemvilágon keresztül ábrázolja. A szellemek, démonok és sámánok felbukkanásával a racionális ok-okozati láncokban gondolkodó nyugati néző végleg elveszíti a megszokott kapaszkodóit. A film az érzékeinken és ösztöneinken keresztül cserkész be, különösen az ördögűzés intenzív szertartásai emlékezetesek. Bár a masszív két és fél órás játékidő nem feltétlenül indokolt, a méregerős finálé mindenért kárpótol és jó darabig nem fogjuk elfelejteni. Az is rendkívül beszédes, hogy az interneten több tucat videó és fórumok sora foglalkozik a lehetséges megfejtésekkel és magyarázatokkal.

A dél-koreai filmipar energiája láthatóan nem csökken, már közel másfél évtizede megbízhatóan szállítja a jobbnál jobb darabokat. A Titanic idei programjának másik biztos befutója is innen érkezett, az Árnyak ideje míves kémtörténete lazán felvette a versenyt a szuperköltségvetésű hollywoodi produkciókkal. A japán megszállás nemzeti traumája mostanában rendre felbukkan a távol-keleti ország filmjeiben, az árulásokkal és kettős játszmákkal teletűzdelt látványos eposz az ellenállásnak állít emléket, de a lokális viszonyoktól függetlenül is tökéletesen működik.

A vérgőzös bosszúdrámák és éjsötét bűnfilmek után a csavaros történelmi thrillerek jöttek divatba, Kim Jee-woon alkotása egyértelműen az új trend eddigi csúcsteljesítménye. A dél-koreai sztárokkal teletűzdelt, rendkívül látványos mű tökéletesen bizonyítja, hogy az ország alkotói egyre magabiztosabban beszélik az amerikai blockbusterek nyelvét. Bár a titkos földalatti mozgalom vezetői és az őt üldöző rendőrök macska-egér küzdelme hangulatában a szesztilalom alatt játszódó gengszter-mozikat idézi, a japán katonai diktatúra rémuralma végig ott lappang a háttérben. A film hibátlanul egyensúlyoz a drámai komolyság, a patetikus heroizmus, a kényeztető vizualitás és a szórakoztatás minőségei között, nem véletlen tehát, hogy hetekig uralta a hazai pénztárakat és sikerült komolyabb nemzetközi figyelmet keltenie.

Ahogyan azt az elmúlt időszak fesztiválszereplései is bizonyítják, a helyi ízek és globális műfaji formák hatásos keverésében Argentína is az élen jár. A spanyol közreműködéssel készült Az alagút végén ugyan nem ér fel az ország huszadik századi traumáit feszes thrillerekkel boncolgató világsikerekkel, de kimondottan izgalmas és élvezetes alkotás. Mozgáskorlátozott főhősünk a pincéjében egy nap különös zajokra lesz figyelmes, a háza mellett ugyanis bankrablók ásnak alagutat. A férfi a rendőrség helyett inkább az újonnan beköltözött albérlőjét vonja be és végül a zsákmány megdézsmálása mellett döntenek, amiért nyilván súlyos árat kell később fizetniük.

Mivel egy tolószékhez kötött figura próbálja átverni a legkevésbé sem szimpatikus bűnözőket, a néző törvényszerűen neki szurkol, különösen azután, hogy apránként feltárul a karakter tragikus múltja. A rablás eltérítése és a terv megvalósítása fokozatosan az elveszített cselekvőképesség és önértékelés, a családi boldogság visszaszerzésével lesz egyenértékű, elegánsan igazolva a főhős nem feltétlenül tisztességes szándékait. A film a Hátsó ablak alapszituációját a heist-filmek szokásos dramaturgiájával keresztezve tartja fent a feszültséget és bár Rodrigo Grande író-rendező az utolsó felvonásra kissé túlcsavarja az eseményeket, az okos alapképlet simán elviszi a hátán az egész művet.

 

*

 

Ismerős alaphelyzetből építkezik a dán Shelley is, bár az elsőfilmes, iráni származású Ali Abbasi inkább a fenyegetően rideg atmoszféra megteremtésében jeleskedik és a témában rejlő társadalomkritikus lehetőségeket szinte teljesen zárójelezi. A jó pénzért béranyaságot vállaló román Elena és a különc dán házaspár furcsa viszonyában nem nehéz megpillantani a bevándorlók és befogadók igen ellentmondásos viszonyát, az alkotók rendre kihagyják a kínálkozó ziccereket. A Rosemary gyermeke fontosabb dramaturgiai elemeit újrahasznosító film lassan bontakozik ki és rengeteg kulcsinformációt hallgat el, így próbálva megnyitni a történetet a különféle értelmezések számára.

Abbasi sok energiát fordít a szürke vidéki környezet ábrázolására és a két nő közötti párhuzamok és különbségek aprólékos bemutatására. Az egyre sűrűbb rejtély és a fokozódó feszültség a játékidő utolsó harmadára számtalan érdekfeszítő irányba elvihető lenne, az addigiakat felülíró finálé azonban meglepően konvencionális megoldást kínál. A gazdag nyugati ország és az oda áramló keleti munkaerő ambivalens szimbiózisa helyett az anyaság univerzális témájában sikerül egy már unalomig ismert horror-közhelyet elismételni. A meghökkentő reveláció helyett a film beváltatlan ígéret marad.

Nem úgy a Huszadik századi nők, mely a nőiség nagyon is aktuális gender-témáit képes volt többfajta fénytörésben, eltérő nézőpontokból vizsgálni. Az író-rendező Mike Mills már önmagában azért komoly dicséretet érdemel, mert úgy mutat be három igen összetett női figurát, hogy a körülöttük felbukkanó férfiak csupán passzív szemlélődők. A sztori középpontjában álló tinédzser fiút ugyanis három nő, az anya, a nővér-pótlék és a barátnő formálják, folyamatosan ütköztetve az egymástól igen eltérő világlátásukat. A film ráadásul 1979-ben, az Egyesült Államok erkölcsi- és értékválsága csúcsán, a macsó-kultuszt hivatalos ideológiává emelő Reagan-korszak előestéjén játszódik, tovább árnyalva a szereplők viselkedését.

Ahogyan a cím is eligazít, a patinás, szebb napokat látott kaliforniai házban együtt élő nők a huszadik század három kulcsfontosságú pillanatában születtek, így a fájdalmas társadalmi krízisre is máshogyan reagálnak. A klasszikus férfiideál eltűnésével szembesülő anya, az önmegvalósításra fókuszáló harcos feminista albérlő és a bonyolult, kaotikus tinédzser lány rendkívül erős és árnyalt jellemek, a reakcióikat és döntéseiket figyelve egyre inkább megértjük és megismerjük őket. Ez pedig sajnos még mindig ritkán fordul elő női figurákkal az amerikai fősodor filmjeiben.

A különféle gender-szerepek dilemmái szerencsére egy pillanatra sem tűnnek tételszerűnek, a remekül megírt forgatókönyvet kiváló színészek keltik életre. Mills nagy bravúrja, hogy a keserédes kamaszdrámán keresztül nemcsak az őt felnevelő nők előtt hajt fejet, de egy kitüntetett történelmi pillanatot, egy eddig kevéssé hivatkozott kulturális fordulópontot is képes érzékletesen megragadni. A Huszadik századi nők az amerikai független film legszebb hagyományait folytatja, a kollektív változások és személyes problémák összefüggései rendkívül hatásosan rajzolódnak ki.

 

*

 

Hasonló nézőpontból mutatta meg a mai kínai társadalom egészségtelen torzulásait a tíz éves kora óta Kanadában élő Johnny Ma is. Bemutatkozó filmje, a Halálos adósság testközelből, egy becsületes kisember vívódásán keresztül készít szomorú pillanatképet egy névtelen kínai városról, illetve a deformálódó családi és társadalmi kapcsolatokról. Taxisofőr hősünk a belső erkölcsi tartását követve nem hagyja magára a véletlen baleset áldozatát még akkor sem, mikor kénytelen egymaga fizetni az egyre tetemesebb kórházi költségeket.

Hiába a kollégák, a rendőrség és a feleség felől érkező jelzések és a folyamatosan kínálkozó kiutak, ő inkább marad a többség szemében balek, de szeretne segíteni a másikon. Bár a dilemma ismerős, a lényeg ezúttal a részletekben rejlik. A sztori hátterében ugyanis feltárul Kína egy ritkán látható arca, a lepukkant kocsmák, a koszos utcák, a párás irodák világa, ahol az ügyét intézni kívánó kisember hajlongva tukmálja cigarettával a hivatal dolgozóit. Ha a személyes és kollektív morál súrlódásairól nem is mond sok újat a film, kéretlen realizmusa és elkapott hátterei miatt mindenképp érdekes színfoltja volt az idei kínálatnak.

Szintén különleges csemege volt a finn sufni-chambara, a Kisvárosi szamuráj is, ami a japán kardforgatók szigorú világát a gyéren lakott északi kisváros unalmával keresztezte, igen különös módon. Az alkotók dicséretére legyen mondva, a durva és erőszakos, hangsúlyosan alkoholista hős bukását sikerült egészen meghökkentő módon elmesélniük. A szamurájfilmek motívumait és stílusát úgy imitálják, mintha gyerekek játszanának újra egy ilyen történetet, az idézőjelezés vagy a hű reprodukció helyett így egy egészen bizarr világot teremtenek. A csapongó, szertelen játékosság a film legnagyobb előnye és hátránya is egyben, de a hol nézhetetlen káoszba, hol zseniális látomásokba átcsapó jelenetek egyediségéhez kétség sem férhet.

Pont ellentétes okokból, de hasonlóan felemás élmény volt a felhozatal egyik legjobban várt filmje is. Ben Wheatley legújabb munkájával látványos lépést tett a szélesebb közönség felé, ami viszont nem feltétlenül vált a Kereszttűz előnyére. Az egyetlen helyszínen, gyakorlatilag valós időben pergő morbid akciókomédia egy balul sikerült fegyverügylet ólommal jól megszórt utóhatásait követi úgy, ahogyan az a műfaj nagykönyvében meg van írva. A csípős párbeszédek, a hetvenes évek barkói és öltönyei, az egymásra tüzet nyitó gengszterek kétségtelenül szórakoztatóak, csak épp nagyjából két évtizedet és egy lecsengett Tarantino-divathullámot késtek.

Wheatley hibátlan utánérzése minden tekintetben laza, gördülékeny és végtelenül profi munka. A színészgárda remekel, a folyamatosan változó frontvonalak fenntartják a feszültséget, a pontosan érkező poénok és beszólások ülnek, a film nagyszerűen néz ki. Ha mindezt a kilencvenes évek második felében látjuk, bizonyára lelkesítőbb a hatás és talán még a kultusz sem kizárt. A Kereszttűz remek kora esti program, de az önfeledt nevetgélést és a kellemes pillanatokat leszámítva nem okoz maradandó emlékeket, ami a brit rendező eddigi életművét ismerve mindenképp csalódás.

 

*

 

Könnyedséggel biztosan nem lehetett vádolni az idei Titanic fő attrakcióját és menetrendszerű hype-mágnesét, a francia Nyers előzetes híre csurig megtöltötte a nézőteret. A film rafinált promóciója a felzaklató előzetes mellett taktikusan játszott rá a kannibalizmus témájára és a vetítések utáni rosszullétekkel és hányásokkal csinált étvágyat az emberhúsra fanyalodó egyetemista lány történetéhez. Ha hangos öklendezés és látványos kivonulás végül nem is volt, sőt, többen zavartalanul majszolták a pattogatott kukoricát, a cinikus felnövéstörténet és a zsigeri gore keveréke célba talált és még a fináléra is maradt benne energia.

Julia Ducournau író-rendező az új francia horror törekvéseit viszi tovább, brutális és sokkoló eszközeivel elementáris hatást gyakorol a nézőre. Egy levágott ujj elfogyasztása, a hősnőből előtörő kannibál-ösztönök olyan extrém allegóriák, mely a betagozódás és a közösségi elvárások húsba vágó témáit boncolgatják, igen erőteljes eszközökkel. A vegetáriánus szűz lány az állatorvosi egyetem kollégiumában kénytelen felvenni a közösség szokásait és értékeit, miközben a gyakran egymásnak is ellentmondó elvárások között őrlődik. A Nyers rendkívül frappáns és a maga módján irtózatosan humoros és gúnyos hangon reflektál a mindenkit folyamatosan irányító passzív hatalmi struktúrákra, hisz a hősnőjéből emberevő csúcsragadozót farag.

Bármennyire is didaktikusnak tűnik, hogy egy testileg és lelkileg is ártatlan vega tinédzser az állatorvosi egyetemen ízleli meg a társai húsát, az egyszerre felkavaróan közvetlen és éjfeketén vicces film új megvilágításba helyezi a témát. Különösen a nőkkel kapcsolatos társadalmi nyomás ízekre szedése tetszetős, a szorongató teljesítménykényszer, gyantázás vagy az első buli borzalmai ritkán jönnek át a vásznon ennyire érzékletesen. Ducournau alkotása ugyan a húzósabb jelenetei miatt kapott hírverést, ám a sorok között a Nyers egy vériszamos, végtelenül kiábrándult szatíra arról a társadalomról, mely a szabadságot és az egyéniséget tűzi a zászlajára, miközben ellentmondást nem tűrve próbál uniformizálni, különös tekintettel a nőkre. Ennyiben a főhős és az író-rendező harapós válasza is érthető, az már más kérdés, hogy a megfelelően erős gyomor vagy a kellő távolságtartás nélkül nem biztos, hogy működni tud a szarkasztikus, epés poén.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 44-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13240