KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2017/április
FILM ÉS IRODALOM
• Bikácsy Gergely: Don Quijote filmet keres Cervantes-adaptációk
• Varró Attila: Az író szelleme Philip Roth
• Baski Sándor: „Filmeket látok a fejemben” Beszélgetés Dragomán Györggyel
• Pethő Réka: Elillanó mágia A fehér király
• Murai András: Élet és mű Bergman tükörképei
GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ
• Bácsvári Kornélia: A mozgóképíró García Márquez és a film
• Bácsvári Kornélia: És ideje van a halálnak Gabriel García Márquez
MAGYAR MŰHELY
• Szekfü András: Filmes múltunk jövője Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Tóth Pál Péter: Tanítványok A Gulyás testvérek – Pálya és kép
• Horváth Eszter: Apokalipszis után Tarr Béla: A világ végéig
• Kránicz Bence: Nem mindenki Magyar Filmhét: Kisjátékfilmek
ÚJ RAJ
• Varró Attila: Érdekkapcsolatok Joachim Lafosse
A KÉP MESTEREI
• Lichter Péter: A kép mesterei Janusz Kaminski
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A nevetés gyógyító ereje
• Bartai Dóra: Az elnyomottak félelme Cseh Filmkarnevál
• Szalkai Réka: Északi szivárvány Finn Filmnapok
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Kísért a múlt 1945
• Huber Zoltán: Nyereg alatt Kincsem
• Kránicz Bence: Mellébeszélők Víziváros
DVD
• Pápai Zsolt: Mirka
• Kránicz Bence: Harc a szabadságért
• Varga Zoltán: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Soós Tamás Dénes: A mi emberünk
• Géczi Zoltán: A sanghaji maffia
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Magyar Filmhét: Kisjátékfilmek

Nem mindenki

Kránicz Bence

Oscar-díjas rövidfilmet is vetítettek a Filmhét kisfilmes programjában, de a siker mellett súlyos mulasztásokat is elkönyvelhettünk.

 

Válasszuk is rögtön szét a filmeket és a Filmhét szervezése körüli komoly problémákat. A Magyar Filmakadémia 2017-ben nem az előző évi filmtermést kívánta reprezentálni a filmszemlék helyébe lépett Filmhéten, hanem elsősorban a különböző kategóriákban Magyar Filmdíjra jelölt filmeket vetítette. Tartottak azért retrospektív és versenyprogramon kívüli vetítéseket is, így a nagyjátékfilmek közül csak az Ernelláék Farkaséknál hiányzott igazán, amelyet Hajdu Szabolcsék nem neveztek a Filmhétre.

A rövidfilmeket – kisjátékfilmeket, rövid dokumentumfilmeket és animációs filmeket – annál hátrányosabban érintette az új szisztéma. Hat alkalommal is levetítették a kisjátékfilmes kategória jelöltjeit, amelyeket a Filmakadémia rendezői és produceri tagozatának tagjai választottak ki titkos szavazással, ám ezeken túl egyetlen megmutatkozási lehetőséget biztosítottak egyéb kisfilmeknek, a mindössze egyszer vetített „Egyetemi blokkban”. A megnyitó hetén vált csak nyilvánossá a blokk programja: a hagyományosan legnívósabb, rövidfilmes vagy animációs fesztiválokon is jól szereplő SZFE-s, MOME-s, vagy a Metropolitan Egyetemen (régebben BKF) készült filmek helyett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem és a szintén határon túli Filmtett nyári workshopján készült vizsgafilmek kerültek be a válogatásba.

A Filmakadémia részéről azzal magyarázták a csonka diákfilmes programot, hogy a megadott nevezési határidőig ezek az intézmények neveztek be filmeket, pedig küldtek felhívást minden magyarországi és határon túli, mozgóképkészítéssel foglalkozó egyetemnek és főiskolának. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen érdeklődtünk, hogy valóban elmulasztották-e beküldeni hallgatóik vizsgafilmjeit. Kiderült, hogy neveztek filmeket ők is, és valóban: végül a nyomtatott műsorfüzetben és a Filmhét honlapján hirdetett időpont előtt fél órával kezdődött a vizsgafilmek vetítése, három SZFE-s rövidfilmmel. Igaz, erről a kérdezősködő újságírókon kívül legfeljebb az alkotók és ismerőseik tudhattak, mert csak a moziban derült ki, hogy hozzátoldottak még három rövidet a blokkhoz.

A Metropolitan Egyetem fesztiválszerepléseket intéző munkatársával, Barkóczi Jankával is beszéltünk, aki elmondta: az animációs versenykategóriába neveztek filmet, egyetemi blokkról viszont nem kaptak hivatalos értesítést. Azt Barkóczi sem értette, hogy az egyik legrangosabb animációs fesztiválon, Annecy-ban díjat nyert filmjük, a Balkon miért nem kerülhetett be az egyetemi filmek közé, ha egyszer az animációs kategóriában nem kapott jelölést.

A hagyományosan kevés megmutatkozási lehetőséghez jutó, moziban még ritkábban vetített egyetemi vizsgafilmeknek tehát ezúttal csak a töredékét lehetett látni a Filmhéten, más gyártási rendszerben készült kisfilmekről nem is beszélve. Fájdalmas búcsút kellett tehát vennünk az egykori filmszemléken hagyományosan erős kisfilmes mezőnytől, be kellett érnünk a kisjátékfilmes versenykategória öt jelöltjével és a hiányos egyetemi blokkal.

*

Az Oscar-díjnak köszönhetően a kisfilmes versenyprogramban minden a Mindenkiről szólt (természetesen Deák Kristóf munkája nyerte a kategória díját is). A rendszerváltás óta aligha érdeklődött annyi néző és újságíró magyar rövidfilm iránt, mint most. A zajban nem könnyű higgadt, elfogulatlan állításokat tenni a Mindenkiről, de annyi megállapítható, hogy Deák szűk félórás munkája megérdemelten nyert Oscar-díjat, és az sem véletlen, hogy éppen Oscar-díjat nyert.

A Mindenki pozitív üzenetet zeng, a demokratikus közösség győzelmét hirdeti az önkény uralma felett: egyszerű, de frappáns, jól érthető politikai allegória. A kórusvezető Erika néni birodalmában mindenki egyenlő, de vannak az egyenlőbbek, és énekelni csak nekik szabad, a többi gyerek inkább fogja be a szájacskáját. Ám már a kilencvenes évek elején járunk – ez a körülmény a filmből csak a figyelmes (újra)néző számára derül ki, az alkotók nyilatkozataiban viszont rendre előkerül –, és az Erika nénikkel végre szembe lehet szállni, ki lehet őket zavarni a koncertteremből. A gyerekek nélküle is elboldogulnak.

A korfestés, a magyar általános iskolák örökkön lepusztult, linóleumos kisvilágának felidézése pazar. Erika néni szerepében Szamosi Zsófia alakítása elsőrangú, és a két főszereplő kislány, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya is üde, természetes, mesterkéletlen jelenléttel és nagy kedvvel játszik. A film érzelmi hatása erős, ebben a körültekintően kiválasztott, gyönyörű záró dalbetétnek nagy szerepe van. A Mindenki hőseinek feszülten lehet drukkolni, miközben történetüket nagyobb léptékben is érdemes átgondolni. Mi több, mindenki könnyen megértheti az utalásokat, a film címe büszkén és bátran jelöli ki a célközönséget.

A Mindenki tanmese, és a tanmesék óhatatlanul egyszerűsítenek. Ezért énekelnek a film végén gyönyörűen a kórus tagjai, sőt azt kell hinnünk, a hamisabb hangoktól szól még angyalibban a dal. De nem volna igazabb és bátrabb a film, ha nem énekelnének tökéletesen a gyerekek? Ha a rendező a didaktikus tanulság helyett merné azt állítani: együtt gyengébb a teljesítményünk, de kit érdekel, hiszen erősebb a közösségünk? Ha tényleg a filmbeli gyerekek énekelnének a hangsávon, nem egy rangos iskolai kórus? Akárhogy is van, az Oscar-díjnak köszönhető, hogy ezekről az alapvető kérdésekről többen és többet beszéltek, mint bárki remélhette, és ezért a Mindenki összes alkotójának hálásak lehetünk.

Deák Kristóf filmjének gravitációs mezejébe mintha más filmheti rövidfilmek is bekerültek volna, a lázadás, az önkénnyel való szembefordulás egyetemes témáit variálta több más munka is. Az Uchebnik, Csicskár Dávid rendezése vissza is röpít a sötét diktatúrába, úgyszintén gyerekszemszögből ábrázolva az 56-os forradalmat követő napokat. Ha a Mindenki a közösség erejét ünnepelte, az Uchebnik rámutat, csak magunkban bízhatunk, választott hőseinkben kizárólag csalódni lehet. Mindez akkor derül ki, amikor a nagyhangú gimnazista forradalmár november 4. után inkább ismét beszerezne egy orosz tankönyvet, lerombolva alsós pártfogoltjának, a film hősének erkölcsi tartásról és állampolgári bátorságról szőtt illúzióit.

Nemcsak a gyerekek lázadtak, hanem a nők is. Szamosi Zsófiát a Filmhéten A martfűi rém női főszereplőjeként díjazták, de látható volt még a Mindenkin kívül az SZFE-s Nagy Zoltán két rövidfilmjében, melyek közül a kisfilmes versenyprogramban vetített Enyhén sós érdemel külön említést, nem kis részt éppen Szamosi miatt. Ő alakítja a folyamatos munkahelyi szexuális zaklatásnak kitett, magányos pincérnőt, aki Angliába vágyakozik, de amíg nem jön össze a pénz, csak pár nyugodt perc jut neki az éttermi hűtőkamrában. A hősnőben fokozatosan gyűl a méreg, egyre rosszabbul érzi magát a bőrében. A rendező tehetségét mutatja, hogy a nézőt is érzéki tapasztalatként éri a hősnő rosszulléte: magunkon érezzük a gusztustalan főnök vizslató tekintetét, a hajszárító melegét és a fagyasztó hűvösét. Nagy Zoltán óvatosan, biztos kézzel készíti elő a terepet, hogy abszurdba fordítsa az Enyhén sós végjátékát. Csattanója szemtelen és harsányan vicces.

Hasonlóan eredményesen ás le hősnője lelke mélyére Szilágyi Fanni. A Mán-Várhegyi Réka novellájából adaptált A csatárnő bal lába életveszélyes most az egyetemi blokkban volt látható, de ez a kisfilm bármilyen válogatásban kellemes színfolt: humora, érzékenysége, a hétköznapi könnyedséget és a nagy életfeladványokat egyszerre megengedő szituációi teszik emlékezetessé. Meg az a szóló, amivel a pálya széléről beálló hősnő elkápráztatja és vérig sérti a focizó fiúkat. Feminista programbeszéd arról, hogyan kezeli a magát felvilágosultnak vélő férfitársadalom, ha egy nő tényleg jobb náluk? Bohókás, szubjektív történet egy kapcsolat fordulópontjáról? Ki-ki döntse el maga.

*

Az újhullámos, közérzetfilmes formát legtisztábban a Semmi bogár követte, Visky Ábel munkája, aki korábbi rövidfilmjeivel (Maflicsek, Játszótársak) már bizonyította, hogy mindig érdemes figyelni rá. Ezúttal is egy intim és kényes kapcsolatot mutat be pontosan, érzékenyen. A tavalyi Primanima fesztivál beharangozójaként készült filmjében fiú és lány véletlenül találkoznak újra a négyeshatoson, évekkel a szakításuk után. Nem történik semmi, csak egy rövid sétaúton elbeszélgetnek, és elgondolkodhatunk rajta, melyiküknek hogyan sikerült, sikerült-e egyáltalán továbblépnie. Mészáros Blankát és Vecsei Miklóst jó nézni, és többnyire hallgatni is jó őket, néhány papírízű mondattól és erőltetett poéntól eltekintve.

A kisjátékfilmes versenybe a Mindenkin, az Uchebniken, az Enyhén sóson és a Semmi bogáron kívül Bernáth Szilárd Fizetős nap című filmje került be, egy másik eleven hagyomány, a vidéki szociofilm képviselője. A Semmi bogárnak jól álló fekete-fehér stilizáció itt inkább a valóságot megszépítő finomkodásnak hat, és az uzsorások hierarchiájában nem elég felül álló kisbűnöző kálváriája is kiszámíthatóan alakul. A film legfőbb erénye így az a néhány amatőr szereplő, akik sejthetően hasonló életet küzdenek végig, mint a történetbeli, uzsorától uzsoráig tervező falusiak.

Az egyetemi program gerincét adó kolozsvári filmek érezhetően rosszabb technikai körülmények között készültek, színvonaluk erősen ingadozott. Kameragyakorlatoktól, párperces vizsgamunkáktól kezdve a húsz perc körüli portréig terjedt a skála. A bolyais munkák közös pontját a szociológiai indíttatás adta: filmre kívánkozó arcokat, sorsokat sikerült találniuk a hallgatóknak, de nemigen tudtak távolságot tartani alanyaiktól, mondandójukat bő lére eresztették, és a falvédőbölcsességeket sem szűrték ki elég szigorúan. A Filmtett workshopon készült rövideket pedig inkább a lelkesedés fűtötte, a jó hangulatú műhelymunka látszott meg rajtuk. Örömteli, hogy ezeket a diákfilmeket is meg lehetett nézni a Filmhéten, és igazán nem az alkotóik tehetnek róla, hogy a hiányzó nevek és intézmények miatt furcsának, disszonánsnak hatott a válogatás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13159