KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2017/április
FILM ÉS IRODALOM
• Bikácsy Gergely: Don Quijote filmet keres Cervantes-adaptációk
• Varró Attila: Az író szelleme Philip Roth
• Baski Sándor: „Filmeket látok a fejemben” Beszélgetés Dragomán Györggyel
• Pethő Réka: Elillanó mágia A fehér király
• Murai András: Élet és mű Bergman tükörképei
GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ
• Bácsvári Kornélia: A mozgóképíró García Márquez és a film
• Bácsvári Kornélia: És ideje van a halálnak Gabriel García Márquez
MAGYAR MŰHELY
• Szekfü András: Filmes múltunk jövője Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Tóth Pál Péter: Tanítványok A Gulyás testvérek – Pálya és kép
• Horváth Eszter: Apokalipszis után Tarr Béla: A világ végéig
• Kránicz Bence: Nem mindenki Magyar Filmhét: Kisjátékfilmek
ÚJ RAJ
• Varró Attila: Érdekkapcsolatok Joachim Lafosse
A KÉP MESTEREI
• Lichter Péter: A kép mesterei Janusz Kaminski
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A nevetés gyógyító ereje
• Bartai Dóra: Az elnyomottak félelme Cseh Filmkarnevál
• Szalkai Réka: Északi szivárvány Finn Filmnapok
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Kísért a múlt 1945
• Huber Zoltán: Nyereg alatt Kincsem
• Kránicz Bence: Mellébeszélők Víziváros
DVD
• Pápai Zsolt: Mirka
• Kránicz Bence: Harc a szabadságért
• Varga Zoltán: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Soós Tamás Dénes: A mi emberünk
• Géczi Zoltán: A sanghaji maffia
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cseh Filmkarnevál

Az elnyomottak félelme

Bartai Dóra

Idén is átfogó képet kaptunk a sokszínű és izgalmas kortárs cseh filmgyártásról a Filmkarneválon.

 

A Cseh Centrum szervezésében megrendezett Filmkarnevál még csak 5 éve indult el, de megtalálta a helyét a budapesti nemzeti filmmustrák között és sikeresen viszi tovább a cseh mozi jó hírét. Bizonyítva, hogy az újhullám remekművei után is készülnek olyan cseh filmek, melyek a magyar közönség számára fontosak lehetnek a közös szocialista múlt és a jelen hasonló társadalmi konfliktusai miatt.

A Filmkarnevál két, a tavalyi Berlinálén bemutatott darabbal kezdett, melyből az Én, Olga Hepnarová (Já, Olga Hepnarová) kapott végül nagyobb nemzetközi figyelmet sokkoló témája és hatásosabb stílusa miatt. A szocialista Csehszlovákia egyik elhíresült, de ma már elfeledett bűntényét dramatizálta két elsőfilmes rendező, Tomáš Weinreb és Petr Kazda. A film Olga Hepnarová életén alapul, ő volt az utolsó nő, akit gyilkosság vádjával kivégeztek Csehszlovákiában, a hetvenes években. A huszonéves lány teherautóval egy prágai villamosmegállóban hajtott, azzal a céllal, hogy minél több ember halálát okozza. Tervét előre megfontolta és levélben két újsághoz is eljuttatta a nyilatkozatát. Azzal, hogy halálra ítélte magát és másokat, bosszút akart állni a vele kegyetlenül bánó embereken és tettét figyelemfelhívásnak szánta a világ más kirekesztettjei felé. Sötét és kudarcos felnövéstörténetet látunk, melyben végigkísérjük mi vezette a hősnőt a végső tettéig, hogyan szakadt el teljesen a társadalmi léttől. A gyermekkorában lelki traumákon és feltehetően szexuális bántalmazáson áteső lány egész életében mentális betegségekkel küzdött, családja körében sosem tapasztalta meg a szeretetet, az iskolatársai is kirekesztették. Szexuális öntudatra ébredését (amely a queer mozi egyik alaptörténete) sem fogadta el soha, csak alkalmi leszbikus kapcsolatokat tudott létesíteni, és idővel tudatosan választotta a magányt.

Testileg is megnyilvánuló kívülállását, idegenségét a lengyel Michalina Olszańska minimalista eszközökkel játssza el: lehajtott fejjel, kezét szorosan a testéhez szorítva, lassan, görnyedt testtartással mozog. Nem vesz részt a közösség életében, inkább csak megfigyeli a többi embert. Olga ritkán szólal meg, akkor is csak tőmondatokban beszél, önreflexióit, intellektusát a leveleiből vagy a terápiákon elhangzottakból lehet kikövetkeztetni. Olszańska erős színészi jelenléte miatt tudjuk valamelyest mégiscsak megismerni a sötét lelkű antihős belső világát. A rendezőpáros mindvégig tárgyilagosságra, dokumentarista megfigyelő pozícióra törekedett. Az operatőr Adam Sikora nem különben, statikus beállításokban, pontosan megkomponált fekete-fehér képekben mesél, többnyire Olga arcát mutatva.

Az alkotók nem hárítják a környezetre a felelősséget, filmnek nincsenek direkt politikai vonatkozásai – pedig a korabeli vezetés számára tabunak számított Hepnarová ügye, mivel tettét sokáig rendszerellenes lázadásnak vélték – a háttérben mégis kirajzolódik a korszak fojtogató légköre, a munkásosztály lehetetlen helyzete. Ebben a világban minden intézményesítetett, de ezek az intézmények (például az egészségügy) nem képesek felismerni és kezelni az egyéni lelki problémákat. Aki eltér az átlagostól, nem remélhet segítséget, Hepnarová személyiségét a közöny, a kirekesztés deformálta.

A Sosem vagyunk egyedül (Nikdy nejsme sami) szintén a 2016-ban mutatkozott be Berlinben, ami bár nem emelkedik ki a kelet-európai társadalmi korrajzok közül, mégis fontos darabja tavalyi cseh filmtermésnek. A tavalyi Kobrák és siklókhoz (Kobry a užovky) hasonlóan a film közege ismét a cseh vidék, melyben az emberek elszigetelten élnek a saját rögeszméik fogságában. Egy vegyesbolt, egy sztriptízbár és egy börtön. A kis cseh falu életébe mindössze ez a három intézmény visz némi színt. A falusiak egyedül küzdenek a félelmeikkel, képtelenek egymással valódi kapcsolatba lépni. A hipochonder családfő (Karel Roden) munkanélküliként azzal tölti a napjait, hogy rögeszmésen képzelt betegségeket jeleit kutatja magán. Ha testileg nem is, de lelkileg tényleg haldoklik. Csak ordítva, sírva tud kommunikálni feleségével és szerinte haszontalan gyerekeivel. A házasságában végtelenül boldogtalan középkorú eladónő (Lenka Vlasáková) ezért másnál keresi a törődést, a sztriptízbár roma kidobójával (Zdeněk Godla) kezd kapcsolatot. A férfi egy gyermekét egyedül nevelő táncosnőt szeret, aki a gyerek börtönben ülő apját várja haza – az amatőr Klaudia Dudová a rendező, Petr Václav előző filmje, a Kiút (Cesta ven) felfedezettje.

Václav társadalmi tablójában az eseményeket nem futtatja ki drámai csúcspontokba. Az egyéni tettek láncreakcióit figyeli meg, hogyan vezet az egyik felelőtlensége a másik konfliktusához. A szereplők közti interakciók nagyon pontosan leírják a mifelénk is jellemző bajokat; a családok széthullását, a gyermekek nevelésének teljes elhanyagolását, az örök félelemben élő átlagemberek mentális állapotát. A legsúlyosabb eset a Miroslav Hanuš alakította paranoiás neokommunista börtönőr, aki még az erdőben is az iszlám terroristáktól retteg, kényszeresen megfigyeli a szomszédait, és legszívesebben a saját házában élne bezárkózva. Egy személyben testesíti meg a mai kelet-európai morális pánikot és idegengyűlöletet. Karaktere sötét és abszurd humort visz a filmbe. Petr Václav nem csak a csehországi társdalom egy szeletét szerette volna filmre vinni, de napjaink szétszakított Európájáról is borús képet fest.

Az országban jelen lévő etnikai ellentéteket humoros formában a Jihlavában is díjazott FC Roma mutatta be. Remek, hogy szervezők bíztak abban, hogy dokumentumfilmben hagyományosan erős Csehország egyik fontos darabja nálunk is bevonzza majd a nézőket. Egy észak-csehországi városban egy többségében roma származású játékosokból álló harmadik ligás focicsapat egyik szezonját figyelik meg a film társrendezői, Rozálie Kohoutová és Tomáš Bojar. A csapat hiába szeretne játszani, a balhés múltjuk miatt, és mert mások agressziót feltételeznek a részükről nem hajlandóak velük meccset játszani. A két protagonista, a kapus Patrik és az edző, Pavel pedig mindeközben reflektálnak a cigány-cseh konfliktusokra, olyan széles körben elfogadott és megingathatatlan sztereotípiákat beszélnek ki, miszerint a cigányok nem adóznak, ingyen kapják a gyógyszer és persze Pavelt munka közben a kukásautón utazva éri a vád a fehér munkatársa által, miszerint a cigányok persze nem is dolgoznak.

 Számon kérni a filmen, hogy adjon valamilyen választ, miképp lehet túljutni az általános feszültségeken, nyilván nem lehet. Ahogy a rendezők is elmondták, a szándék sokkal inkább a két focimegszállott portréja volt, akik láthatóan szeretnek szerepelni és kifejteni a véleményüket, indulataikat és frusztráltságukat a helyzettől. A rögzített anyagból nem lehetett volna összeállítani a játékfilmekből ismerős narratívákat; nem egy roma származású ember felemelkedés története ez, aki a sportban végre meg találja az elhivatottságát és végre ki tud törni a rossz körülmények közül, – erre a két évvel ezelőtti szlovák Koza (Kecske) című dokufikció is rácáfol. Az FC Roma sem fest idilli képet arról, hogy a sport végre összebékíti az ellenséges feleket. A másik csapat szurkolótáborából érkező hitlerezések vagy az olyan beszólások, mint a „nem vagyok rasszista, de az ember legyen fehér” nem könnyítik meg a focisták érvényesülését, így egyre cinikusabban, csalódottabban ébrednek rá, hogy nem csak a harmadik ligában nincs helyük, de az országban sincsenek otthon. A csapat belső konfliktusai, veszekedései (a legszórakoztatóbb, hogy mindez egy „Mondj nemet a rasszizmusra” molinót tartva bomlik ki) végül arra késztetik Pavelt, hogy feladja álmát. Nem hisz már abban, hogy itt valaha is közösséget építhet, külföldre költözik, felborítva a rendezők eredeti szándékát a befejezésről.

A Hepnarovához hasonlóan a Filmkarnevál zárófilmje, A tanárnő is a szocialista korszakba visz vissza, de a fekete-fehér helyett színekkel, harsány hangnemben teszi ezt. A cseh Jan Hřebejk szlovák nyelvű filmje Pozsonyban, az 1980-es évek puha diktatúrájában játszódik, és egy mikroközösség megfélemlítéséről, szervilizmusáról és későbbi lázadásáról szól. Egy rendkívüli szülői értekezlet adja a történet keretét, itt derül ki egy tárgyalótermi drámához hasonlóan, hogy a gyerekek új osztályfőnöke manipulátorként befolyásolja a szülőket. Gyenge, özvegy nőként sajnálatot keltve kér egyre több szívességet a felnőttektől, akik így jobb előmenetelt és ez által biztosabb jövőt szeretnének a saját gyerekeiknek. Zuzana Mauréry a némiképp túljátszott (de Karlovy Varyban díjazott) szerepben, a mézes-mázos álarcból azonnal át tud változni agresszív, undok manipulátorrá, akik ragaszkodik a párttitkári pozíciójához és természetesnek veszi a bizonytalanabb helyzetűek feletti hatalomgyakorlást. Szokatlan választás, hogy ezt a nyomasztó közeget ilyen könnyed stílusban vitték filmre.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13153