KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2017/április
FILM ÉS IRODALOM
• Bikácsy Gergely: Don Quijote filmet keres Cervantes-adaptációk
• Varró Attila: Az író szelleme Philip Roth
• Baski Sándor: „Filmeket látok a fejemben” Beszélgetés Dragomán Györggyel
• Pethő Réka: Elillanó mágia A fehér király
• Murai András: Élet és mű Bergman tükörképei
GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ
• Bácsvári Kornélia: A mozgóképíró García Márquez és a film
• Bácsvári Kornélia: És ideje van a halálnak Gabriel García Márquez
MAGYAR MŰHELY
• Szekfü András: Filmes múltunk jövője Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Tóth Pál Péter: Tanítványok A Gulyás testvérek – Pálya és kép
• Horváth Eszter: Apokalipszis után Tarr Béla: A világ végéig
• Kránicz Bence: Nem mindenki Magyar Filmhét: Kisjátékfilmek
ÚJ RAJ
• Varró Attila: Érdekkapcsolatok Joachim Lafosse
A KÉP MESTEREI
• Lichter Péter: A kép mesterei Janusz Kaminski
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A nevetés gyógyító ereje
• Bartai Dóra: Az elnyomottak félelme Cseh Filmkarnevál
• Szalkai Réka: Északi szivárvány Finn Filmnapok
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Kísért a múlt 1945
• Huber Zoltán: Nyereg alatt Kincsem
• Kránicz Bence: Mellébeszélők Víziváros
DVD
• Pápai Zsolt: Mirka
• Kránicz Bence: Harc a szabadságért
• Varga Zoltán: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Soós Tamás Dénes: A mi emberünk
• Géczi Zoltán: A sanghaji maffia
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

A nevetés gyógyító ereje

Simor Eszter

Korunk abszurditását a humor tette elviselhetővé a berlini fesztivál filmjeiben. Erre a legszebb példa épp Enyedi Ildikó Arany Medvével díjazott alkotása.

 

A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál bizottsága mindig figyelt az aktuális politikai és társadalmi változásokra, idén azonban a kiválasztott filmek a szokásosnál is nyíltabban foglaltak állást. A parázs hangulatú sajtótájékoztatókon az újságírók nyíltan rákérdeztek a meghívott alkotók politikai véleményére. A mexikói színészt, Diego Lunát, a berlini falról kérdezték, míg az amerikai színésznő Maggie Gyllenhaal elmondása szerint európai jelenlétével hazája politikai vezetésével szembeni „ellenállását” fejezte ki. Az abszurd humoráról híres Aki Kaurismäki, miután arról beszélt új filmjével, A remény másik oldalával kapcsolatban, hogyan kellene emberségesebben bánnunk az Európába érkező menekültekkel, ironikusan kijelentette: „ez nem politikai állásfoglalás”. Felhívta a figyelmünket: bármelyik nap, bármelyikünkből lehet menekült. Sok újságíró tett fel kérdéseket a Brexittel kapcsolatban is. Az angol Danny Boyle válaszában kifejtette, hogy a Trainspotting folytatását, a T2-t azért nem kizárólag az eredeti filmnek is helyszínt adó Skóciában, hanem Hollandia és Bulgária bevonásával forgatta, hogy ezzel álljon ki Európa sokszínűsége és a nemzetközi kapcsolatok fontossága mellett. A szintén angol származású Sally Potter még nyíltabban fogalmazta meg véleményét. A Berlinalén bemutatott filmjéről A partiról, azt nyilatkozta, hogy „abszolút politikai állásfoglalás a darabokra tört Angliáról”. Potter arról is beszélt, hogy az emberek manapság megfeledkeznek belső értékeikről. Új vígjátéka kapcsán ezért a humor gyógyító erejére hívta fel a figyelmet. Különleges emberi képességünk, hogy a nevetéssel a szörnyű vagy tragikus dolgokon is felülemelkedhetünk. A fesztivál válogatása igazolni látszott a kijelentését: sok film ábrázolt – történetét akár a múltba, akár a jelenbe helyezve – súlyos politikai vagy társadalmi változásokat a humor eszközével.

 

 

Brexit buli

 

Sally Potter Partija (The Party) egy fekete-fehér szubjektív beállítással indít: egy ideges nő pisztolyt fog a nézőre. Hogy miért, az csak az utolsó képkockán derül ki. A valós időben játszódó film minden partiszervező legrosszabb rémálmát jeleníti meg. Annak a története, hogy a címet ihlető buli hogyan végződhet ezzel a potenciálisan halálos szituációval. A mindössze 71 percnyi akciót magában foglaló, agyafúrt szerkezetű film meglepő csattanóra épül. A főszereplő Janet (Kristin Scott Thomas) élete legnagyobb elismerését ünnepli, egy hosszú és keményen végigdolgozott kampány után kinevezik egészségügyi miniszternek. Az ünneplésére csak pár közeli barátját és ismerősét hívta meg. A parti azonban hamar tragédiába fullad: férje (Timothy Spall) sokkoló bejelentést tesz, ami váratlanabbnál váratlanabb vallomások láncreakcióját indítja el. A feszes, szellemes dialógokra épülő szituációk egy rendkívüli (nemzetközi) színészgárda alakításában kelnek életre: Kristin Scott Thomas, Timothy Spall, Patricia Clarkson, Bruno Ganz, Cillian Murphy. A nemzetköziség fontosságának kihangsúlyozása még olyan apró részletekben is megjelent mint hogy Potter ír származású színészét, Cillian Murphy-t, arra bíztatta, hogy tartsa meg eredeti akcentusát. A filmben a rendező éles megfigyelései fejeződnek ki rendkívül szórakoztató módon. A karakterek személyes bukásai a Brexit következtében széttöredezett ország törésvonalait jelenítik meg.

 

 

Fonákjáról nézve

 

Aki Kaurismäki abszurd humoráról ismert. Új filmje a jelenleg zajló menekültválságot ábrázoló vígjáték. A friss szemléletének hála, A remény másik oldala (Toivon tuolla puolen) felemelő opusz a barátságról. A film nyitójelenetében egy férfi emelkedik ki egy fekete halomból. Khaled (Sherwan Haji) egy szénszállító hajó rakományában érkezik Finnországba Szíriából. Kormosan sétál a városban, ez még jobban kiemeli idegenségét. A rendőrségen törvényes úton menekültstátuszt kér. Mikor elmeséli a tisztviselőnek a menekültek megpróbáltatásokkal terhes útját (testvérével a magyar határnál kialakult kaotikus helyzet következtében veszítették el egymást), a film tiszteletben tartja a helyzet komolyságát. Mindeközben a reflektált nézőpont az irónia megszületéséhez is teret ad: „Hogyan jutott el idáig? – kérdezi a rendőr. „Senki nem akart észrevenni.” Az állami apparátus végül nem ítéli a szíriai helyzetet elég veszélyesnek ahhoz, hogy maradhasson. Miközben ezt közlik Khaleddel, a háttérben a tévé épp a szíriai háború szörnyűségeiről közvetít riportot. Másik főszereplőnk, a finn Wikström (Sakari Kuosmanen) szintén elhagyta az otthonát. Ő alkoholista felesége elől menekül. Illegális pókerjátszmán nyert pénzén (ez a rendkívül jópofa etap önmagában külön kisfilmet érdemelne) éttermet nyit. Ide – a sors váratlan fordulatának köszönhetően – a rendőrség elől meglépő Khaledet veszi fel dolgozni. A film innentől az étterem szokatlan üzleti manővereire fókuszál: agyament ötletekkel próbálnak több vendéget csalogatni az étterembe. Ami igazán remek a filmben, hogy nem moralizál: akik segítenek Khalednek, azok ezt teljes természetességgel teszik.

 

 

Magyar siker

 

Az idei filmfesztivál a magyar közönség számára igazán különleges volt, hiszen Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről nyerte a fesztivál fődíját, az Arany Medvét. Nem vígjáték, mégis tele van abszurd humorral, ami igazán jellemző volt a fesztivál legjobb filmjeire. Több külföldi kritika is párhuzamba állította Enyedi filmjét Kaurismäkiével, akinek ez a minimalista humor a védjegye: a szereplők vicces helyzetekre pókerarccal, humortalansággal reagálnak. Enyedi filmjében két ember ugyanazt álmodja. Egy vágóhídon dolgozó férfi és egy nő álmában szarvasként találkozik, mialatt a való életben küszködnek a társadalmi kapcsolatokkal. A vágóhídi szarvasmarhák szűk karámjának brutális klausztrofóbiáját a rendező a szarvasok szabad szépségével ellenpontozza. Mintha a fenséges vad állatok a megölésre szánt szarvasmarhák idealizált álomképei lennének. A sajtótájékoztatón Enyedi elmondta, a vágóhídi állatok életének-halálának naturális ábrázolásával erős érzelmeket szeretett volna közvetíteni. A helyszín ötlete személyes élményből született: véleménye szerint a kórházak kevés tiszteletet és érzelmet tanúsítanak a rájuk bízott élettel és halállal szemben. Az alkotók azt is elárulták, hogy a film természeti felvételein szereplő szarvasok idomítottak, sőt a filmet kizárólag két állattal vették fel: meghatározó személyiségük miatt a film álomjeleneteiben végig ugyanaz a két szarvas szolgált Endre (Morcsányi Géza) és Mária (Borbély Alexandra) alteregójaként.

Az angol filozófus Simon Critchley az abszurd testről szóló leírásában arról ír, hogy mi emberek hogyan élünk meg egyfajta egzisztencialista szakadékot a saját testünkkel kapcsolatban: birtoklunk egy testet (having), de ezzel egy időben mi magunk vagyunk is az a test (being). Az abszurd humor pontosan az összeegyeztethetetlenség szakadékára világít rá: ami alapvető emberi vágyunk, a racionalitás (szeretnénk érteni a körülöttünk zajló világot) és a világ irracionalitása között feszül. Az egyszerre megvalósuló létezés és birtoklás a test esetében ezt az abszurd egzisztenciális élményt hangsúlyozza, a közelség és a távolság ellentétpárján keresztül, a testünk fizikai megvalósulásával szemben érzett egyidejű azonosulás és elidegenedés érzésén keresztül. Ez a reflektált kapcsolat teszi lehetővé az irónia létrejöttét, mivel kritikai pozíciót feltételez és ezzel a kétértelműség létrejöttéhez szükséges teret alkotja meg. A film nem freudi álomelemzés az elfojtott vágyainkról, sokkal inkább álom és valóság kapcsolatát, az álom megvalósulásának lehetőségét kutatja. Ebben az értelemben nagyon hasonlít a rendező korábbi, szintén kritikailag elismert (Cannes-ban díjazott) filmjéhez. Az 1989-ben készült Az én XX. századomban a történet végén a nézőpont azt sugallja, hogy az imént látott film a két iker főszereplő közös álma. Létezik-e közös álom, kollektív én-tudat? – teszi fel ismét a kérdést Enyedi.

A fesztiválon bemutatott másik magyar filmet is értékelte a kritika. Török Ferenc 1945 című filmje igazán kemény munka árán született meg, tizenkét éven keresztül dolgoztak rajta. Török olyan tragikus történelmi eseményt ábrázol – a mai, krízisekkel terhelt Európa parabolájaként – amelynek során a többség bűnt követ el a kisebbséggel szemben. A film kevésbé az egyén, inkább a társadalom közös felelősségvállalásáról tesz fel kérdéseket.

 

 

Mese a Holokausztról

 

A humor gyógyító erejéről szól Sam Garbarski rendező komédiája, az Egyszer volt, hol nem volt Németországban… (Es war einmal in Deutschland…). A címével mesét ígérő film vígjáték, ami azért izgalmas, mert 1946-ban, a második világháború lezárása után játszódik. A koncentrációs tábort túlélő zsidók egy csoportja úgy dönt, hogy nem emigrál, hanem Frankfurtban kezd új életet. Nem is lehetne időszerűbb egy kisebbség beilleszkedésének nehézségeire reflektáló film. A történet valós eseményekre épül. A második világháború után 4000 zsidó döntött úgy, hogy Németországban marad. A film végén megjelenő felirat szerint ezt a döntésüket saját gyerekeiknek sem tudták megmagyarázni. Miért maradtak? Dacból vagy megalkuvásból? A film ezekre a kérdésekre keresi a választ. A narratíva emiatt újszerű; nem a külföldre emigráló zsidókról szól (mint a háború utáni korszakot feldolgozó filmek általában), hanem azokról, akik maradtak. Hasonlóan érdekes a régimódi kosztümös film könnyed hangvételű stílusa: a történelmi tragédia következményeit még erősen magánviselő időszakot a humor eszközével közelíti meg. Németország új látószögből néz szembe saját múltjával.

David (Moritz Bleibtreu) a textilkereskedő Bermann család egyetlen Holokauszt-túlélője új üzletet indít, négy kereskedőtársával (az egyiküket Mácsai Pál alakítja) importált vászonneműt kezdenek árulni a németeknek. „Hitler halott, de mi még élünk” felkiáltással a kereskedők különböző trükkökkel, a németek bűntudatát kihasználva csalják ki a vevők pénzét. Színpadias, bohózatszerű jelenetekben vernek át hiszékeny háziasszonyokat. Az árusok bohóckodó performanszait a megrázó, közelmúltra való visszaemlékezéseik ellensúlyozzák. A film mind az áldozatok, mind a bűnösök szempontjából foglalkozik a bűntudat kérdésével. Bermannt náci kollaborálással gyanúsítják, így az ő múltja egy amerikai kihallgató tisztnél tett látogatásai során, a történetbe ügyesen beleszőtt flashback segítségével tárul fel. A forgatókönyvet a rendező, Sam Garbarski, közösen jegyzi a svájci-német író, Michel Bergmann-nal. A film Bergmann Teilacher trilógiájának adaptációja a koncentrációs tábort túlélő, a háború után kereskedő zsidókról, melyet saját családjának története ihletett. A filmben Bermann visszaemlékezései során derül ki, hogy humorérzéke és jó előadókészsége miatt hogyan lett kiváltságokat élvező kedvence az egyik SS-tisztnek (Christian Kmiotek), kinek udvari bolondjaként még Hitlerrel is találkozott (eredeti missziója szerint a viccmesélést kellett volna megtanítania a Führernek). Humorérzéke jelentette számára a túlélést. Bermann-t lehengerlő történetmesélői stílusa – Moritz Bleibtreu (A lé meg a Lola, A Baader Meinhof csoport, München) remek alakításában – miatt nehéz komolyan venni, nem tudjuk, mennyire színezi ki a történetét. Az őt kihallgató, amerikai ügynöknő (Antje Traue) nem hisz neki. Ő is a saját bűntudatával küzd, mivel ő még időben elmenekült Németországból, a háború után azért jött vissza, hogy munkájával hozzájáruljon a nácik megbüntetéséhez. A Toni Erdmann-nal feléledő német humor ebben a filmben kissé melankolikus formában jelenik meg. A történet meglehetős hihetetlensége felhívja a figyelmet a film különleges szemléletmódjára. Újabb próbálkozás történelmi horrortól terhes időszak humor általi feldolgozására.

 

 

Néma komédia

 

Az abszurd humor tette különlegessé a Mr. Long (Ryu san) című filmet is. Sabu, a hazájában, Japánban különcnek számító rendező gengszterfilmnek induló, sötét fordulatokkal teli családi vígjátékot rendezett. A Variety kritikájának találó leírása szerint a filmben Charlie Chaplin találkozik Takashi Miikével. És valóban, a klasszikus némafilmes slapstickes humor – nem beszélve arról, hogy a Mr. Long Chaplin klasszikusához, A kölyökhöz hasonlóan egy különc férfi és egy kisfiú barátságának története – meglepően jól működő párosításban egyesül az erőszakot bizarr módon stilizáló japán filmművészeti irányzattal (Takashi Miike jegyzi például a Tarantinót is szerepeltető Sukiyaki Western Djangót).

A némafilmes tradícióhoz kapcsolódva, a film nagy része tényleg hangtalanul zajlik, szinte dialógusok nélkül, képekben bontakozik ki a történet. A címszereplő Mr. Long tajvani bérgyilkos, a munkájában brutális, de a magánéletben félénk és szűkszavú. A film első, Takashi Miikét idéző véres jelenetében gyorsmontázsban hullanak a pengéjét forgató Mr. Long körül a nehézfiúk. Tokiói küldetése (egy japán bandavezért kellene megölnie) azonban balul sül el. A mulatságos (!) mutatvány kis híján az életébe kerül, így menekülni kényszerül, majd Tokió egy lepusztult külvárosi negyedében talál menedéket. Szerencséjére egy félénk kölyök (Runyin Bai) érkezik a segítségére, élelmet és ruhát hoz a sebesült férfinek. Innentől a történet családi drámává/vígjátékká változik. Nyomon követhetjük, hogy a szűkszavú bérgyilkos hogyan barátkozik össze a kisfiúval és illeszkedik be a szegénynegyed életébe. Mr. Longról kiderül, hogy remek szakács, egy zen szerzetes alázatával készít ínycsiklandozó – és Kôichi Furuya operatőr képein szemet gyönyörködtetően megjelenő – ételeket. A Mr. Long valódi hivatását illetően teljesen tájékozatlan, bolondos szomszédok is a segítségére sietnek és felállítanak neki egy büfékocsit. Új barátai szótlanságát is elfogadják, érthető, hogy a Japánban ragadt tajvani férfi nem beszéli a nyelvüket (a film japán, hongkongi, tajvani koprodukció). Chang Chen alakításának hála (aki olyan rendezőkkel dolgozott együtt mint Wong Kar-wai (A nagymester), Ang Lee (Tigris és sárkány) és Hou Hsiao-hsien (The Assassin) a néző Mr. Long minden arcrezdülését érti. A film humorának egyik forrása, hogy a férfi (majdnem) minden helyzetben képes megőrizni pókerarcát. Míg az első jelenet a stilizált erőszak ábrázolásával vonta be a nézőt, a film végére a kiteljesülő barátság története csal könnyeket a szemünkbe. Még ha érezzük is „a bérgyilkosnak is járhat még egy esély” klisé abszurditását.

 

 

Bosszús humoristák

 

A spanyol rendező Fernando Trueba tizenkilenc év elteltével folytatást készített Az Álmaid asszonya (La niña de tus ojos, 1998) című vígjátékához. A korábbi film hősnője Macarena Granada, spanyol színésznő (Penélope Cruz alakításában), akibe Goebbels szerelmes lesz, mikor a spanyol stáb a náci Németországba érkezik. Az új film, a Spanyolország királynője (La reina de España), Macarena történetét az 1950-es években folytatja. Az addigra Hollywoodban karriert csináló, többszörösen elvált, de még mindig lélegzetelállítóan szép színésznő (most is Penélope Cruz játssza) visszatér Franco Spanyolországába, hogy egy musicalt forgasson I. Izabella kasztíliai királynőről.

A film tisztelgés a hetedik művészet előtt, teletűzdelve cinefileknek szánt poénokkal. Kortárs rendezők tűnnek fel a filmbeli forgatáson cameo szerepekben (a producert például Arturo Ripstein mexikói rendező alakítja). Más rendezőket a film felidéz: a forgatást csak jelenlétével instruáló, idősödő, egyik szemén szemkötőt viselő rendező John Scott egyértelműen John Ford paródia (Clive Revill alakításában). Trueba egy igazi mozirajongó lelkesedésével és rengeteg nosztalgiával teszi át Hollywood legsikeresebb korszakát Spanyolországba. A film technicolor montázsban foglalja össze az előzményeket, belemontírozva az 50-es évek valódi filmjeibe a Magdalénaként megjelenő Penélope Cruzt. A Trueba korábbi filmjében szereplő rendező-karaktert (Antonio Resines) balos nézetei miatt letartóztatták és a mostani filmben kényszermunkásként kell dolgoznia a Franco által rendelt (és ma az ő hamvainak helyet adó) bazilika építésénél. Munkatársai mentőakciót szerveznek a kiszabadítására: 15. századi lovagoknak öltözve a forgatott film egyik jelenetének álcázzák az akciót. Ezt a filmet a könnyed, szentimentális hangnem jellemzi és a mesés kosztümök, a romantikus díszletek és a még mindig lélegzetelállító Penélope Cruz-nak hála a néző a színészek fárasztó bohóckodását és a történet idiotizmusát is megbocsátja.

Az osztrák színészt, Georg Friedrich-t Ezüst Medvével jutalmazták a Fényes éjszakák (Helle Nächte) című filmben nyújtott alakításáért. Friedrich korábban többször feltűnt olyan nagy osztrák rendezők filmjeiben, mint Michael Haneke (A zongoratanárnő, Farkasok ideje) és Ulrich Seidl (Import/Export, Kánikula). A Fényes éjszakák Thomas Arslan (Arany) rendezése egy érzelmileg elszigetelt férfiről (Friedrich), aki megpróbál kapcsolatot teremteni eddig elhanyagolt, tinédzser fiával egy norvégiai kiránduláson.

Georg Friedrich egy másik versenyfilmben, a német-osztrák koprodukcióban készült Wilde Maus-ban is szerepelt. A filmet rendező Josef Hader Ausztriában ismert színész (Stefan ZweigBúcsú Európától), humorista és író. A Vad egér nem csak első saját rendezése, de ő a film forgatókönyvírója, valamint főszereplője is. Egy osztrák zenekritikust alakít, akit huszonöt év után rúgnak ki a munkahelyéről, mivel túl sok pénzbe kerül a lapnak. A feltörekvő fiatalok sokkal kevesebb pénzért is megírják a cikkeket. A hivatására gőgös kultúrsznob képtelen a hírt feldolgozni és bosszúhadjáratot indít a főnöke ellen: először csak a kocsiját karcolja meg, de a később veszélyesebb indulatok szabadulnak fel benne. Szégyene abban is megakadályozza, hogy elbocsátását feleségének bevallja, ezért úgy tesz mintha még mindig munkába járna, ámbár az idejét valójában a Práterben tölti egy szintén munkanélküli, egykori iskolatársával (akit Georg Friedrich alakít). A szellemes rövid történetek előadásában jártas humorista író szereplői poénokra és nem érzelmi mélységre vannak kitalálva. Míg Hader karaktere saját kapuzárási pánikjának áldozata, addig a háttérben a tévéből és a rádióból kizárólag a menekültválságról tudósító hírek szólnak a bécsi polgárság apró-cseprő gondjainak ellenpontozásaként. Kabaré fellépésein a rendező Hader gyakran űz gúnyt a felső társadalmi réteg sznobériájából, így érthető, hogy filmjében is ez a saját közegét kifigurázó, ironikus humor kerül a középpontba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 42-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13152