KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
   2014/április
JANCSÓ MIKLÓS
• Báron György: Képek a hagyatékból A formalista és a moralista Jancsó
• Pintér Judit: Éljen Garibaldi! Jancsó Olaszországa − az olaszok Jancsója
• Muhi Klára: Jancsó-domb Beszélgetés Kende Jánossal
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 2. rész
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 2. rész
MESTERKURZUS
• Forgách András: A háromnevű Philip Seymour Hoffman (1967-2014)
• Nánay Bence: Rendet, rendet, műrendet! Wes Anderson képkompozíciói
MŰKINCSEK NYOMÁBAN
• Kránicz Bence: Mona Lisa meséje Hollywoodi képhamisítók
• Géczi Zoltán: A Führer múzeuma Műkincsrablók, műkincsvadászok
MAGYAR MŰHELY
• Szalay Dorottya: Trenden innen és túl Magyar kísérleti filmes körkép
• Lichter Péter: Láthatatlan határsértések Kísérleti kerekasztal
• Schubert Gusztáv: Kontracinema.com A kísérleti film honlapja
FESZTIVÁL
• Horváth Eszter: A szabad akarat illúziója Frankofón Filmnapok
• Szatmári Zsófia: Üdvözlet a kisvárosból Beszélgetés Guillaume Brac-kal
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: A szélcsend hullámain A mai bolgár film
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Digitális operaház Társművészetek a mozikban
TELEVÍZÓ
• Roboz Gábor: A lápvidék rémei A törvény nevében
FILM / REGÉNY
• Forgács Nóra Kinga: Az emlékezés kórháza Charlotte Roche//David Wnendt: Nedves tájak
KRITIKA
• Varró Attila: Művészi véna Műkincsrablók, műkincsvadászok
• Margitházi Beja: Vissza a természethez Viharsarok
MOZI
• Kolozsi László: Gyermekeink
• Barkóczi Janka: Az ártatlanság virágai
• Forgács Nóra Kinga: Mr. Morgan utolsó szerelme
• Margitházi Beja: A hang ereje
• Vajda Judit: Szerelem a felhők felett
• Alföldi Nóra: 9 hónap letöltendő
DVD
• Nagy V. Gergő: Buffalo Bill és az indiánok
• Pápai Zsolt: Nebraska
• Soós Tamás Dénes: Világvége
• Bocsor Péter: Moby Dick
• Géczi Zoltán: Oldboy (2013)
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Műkincsek nyomában

Műkincsrablók, műkincsvadászok

A Führer múzeuma

Géczi Zoltán

A zsarnoki elme mindig meghirdeti saját esztétikáját, de hiába a rablott kincsek, a diktátor mindig parvenü marad.

 

A Führer a Kancellária kertjében kialakított bunkerben fogadja Albert Speer Haditermelési Minisztert, korábbi Birodalmi Főépítészt (A bukás – Hitler utolsó napjai – Oliver Hirschbiegel, 2004). A végső hadállásába visszaszorult Hitler, megfeledkezve a fővárost elemésztő pokolról, révetegen bámulja a Berlin átépítési tervét szemléltető makettet, és áhítattal szónokol: „Maga zseni, Speer! Csak mi tudjuk, hogy a Harmadik Birodalom nem áruházakból és gyárakból áll, nem csak felhőkarcolókból és szállodákból. A Harmadik Birodalom a kultúra évezredeket túlélő tárháza lesz. Bizony, Speer. Ez volt a vízióm, és még most is az.”

Nagy Sándor, Napóleon, s a történelem valamennyi diktátora meghirdette a maga kultúrharcát. Adolf Hitler hatalomra lépését követően rendeleti úton látott hozzá a kártékonynak ítélt irodalmi művek megsemmisítéséhez (A könyvtolvaj – Brian Percival, 2013), s miután Leni Riefenstahl zsenialitását kihasználva megalapozta a nemzetiszocialista filmesztétikát (Az akarat diadala, 1934), eltökélte, hogy gyökerestül irtja ki az Európát megfertőző „degenerált művészeteket”, az értékes műkincseket pedig a világ minden szegletéből összegyűjti, hogy a Harmadik Birodalom dicsőségére állítsa ki a kontinens kulturális fővárosává tett Linzben, valamint Berlinben. Más zsarnokokhoz hasonlóan az örökkévalóságon kívánt nyomot hagyni, ugyanakkor mélyen személyes sérelmek is tüzelték: a bécsi művészeti akadémia felvételijén elbukott, középszerű festő gyűlölte a modern művészetet, és kezdetleges esztétikai elképzeléseit általános zsinórmértékké téve kívánta kipurgálni az Entartete Kunstot az új világrend egységes szövetéből.

Az Erőszaktétel Európán (Rape of EuropeRichard Berge, Bonni Cohen, Nicole Newnham, 2006) című, imponálóan alapos dokumentumfilm lépésről-lépésre mutatja be a náci műkincsrablás menetét: a hitleri rendezőelv először a német műgyűjtemények sorsát pecsételte meg, majd Ausztria annektálását követően a bécsi múzeumok is sorra kerültek. Lengyelország megszállását követően félmilliónál is több műtárgyat ládáztak be és szállítottak el Németországba (ezek egy része sosem került elő), illetve több tucat múzeumot és kastélyt tettek a földdel egyenlővé. A rákövetkező években speciális felhatalmazással rendelkező katonai különítmények (Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg, Dienststelle Mühlmann, Sonderkommando Ribbentrop, stb.) portyáztak a megszállott területeken, a Berlinből instruált fosztogatás Belgiumtól Észak-Afrikáig precízen konstruált tervek szerint zajlott: festmények, szobrok, ódon könyvek és kéziratok, bútorok, szőnyegek, kegytárgyak, numizmatikai kollekciók váltak a Harmadik Birodalom prédájává, amelyek tekintélyes hányada Hitler, Göring vagy Himmler személyes gyűjteményébe került.

A második világháború töretlenül népszerű filmvászontéma, a történelem legnagyobb műkincsrablása azonban csak elvétve találtatott méltónak a rendezők és producerek figyelmére. Ezen kevesek közé tartozik az Alku az életért (The Aryan Couple – John Daly, 2006) című, magyar környezetben játszódó dráma, melynek forgatókönyvéhez - a hivatkozások szerint – a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek 1944-es kisajátítása szolgáltatott történelmi referenciát. Miközben a náci megszállók birtokba veszik a gyárat, Heinrich Himmler megbízottja alkut ajánl az idős iparmágnásnak: „Nem jó dolog manapság zsidónak lenni, ugye? Holnap még rosszabb lesz. Úgy látom, meglehetősen szép gyűjteménye van, szóval válaszoljon a kérdésre: fel kívánja ajánlani ezeket a műkincseket a Reichsführer számára?”. A Waffen-SS tisztje a Berlinben megírt forgatókönyvet mondja fel a sárga csillagot viselő aggastyánnak, aki rábólint az egyezségre, hogy családjának egérutat biztosíthasson.

John Frankenheimer korai filmje (A vonat, 1964) homlokegyenest más üzenetet tolmácsol, álláspontja jellegzetesen amerikai; a kollaboráció megtagadása a körülményektől függetlenül hazafias kötelesség, az oppozícióra nem a hivatkozott ügy súlya, hanem elvi megfontolás kötelezi az embert. A francia ellenállás fenegyerekei inkább furfanggal, mintsem erővel szegülnek szembe a német katonákkal, hogy hazai területen tegyék mozgásképtelenné a műkincseket szállító szerelvényt, s bár a katonai művelet szabotálása sikerrel jár, a film lezárása sokkal inkább keserű és felkavaró, mintsem katartikus. Ahogy Burt Lancaster bicegve elsétál, végtelen elkeseredettséggel hagyva maga mögött a kisiklott vonat mellett fekvő holttesteket, a vágány mentén szétszóródott, felbecsülhetetlen értékű festményeket, a néző korántsem biztos benne, hogy a kényszer szülte hős magánvéleménye szerint is megérte annyi vért áldozni a szállítmány megmentéséért.

George Clooney legújabb rendezése (Műkincsvadászok, 2014) az MFAA önkénteseinek állít emléket, akik a francia ellenállókhoz hasonlóan magasabb ideák hívószavára vonultak háborúba. Eisenhower tábornok, a szövetségi haderő főparancsnoka egyébiránt is komolyan vette az európai kulturális örökség megmentését (szigorúan tiltotta a fosztogatást, a tiszteket a taktikai céloktól függetlenül a műemlékek megóvására utasította), az MFAA felállításával pedig egyértelművé tette, hogy a konfiskált gyűjtemények felkutatását nem rendészeti, hanem katonai feladatnak tartja. A Műkincsvadászokban tetten érhető a dokumentarista igényű kísérlet a múltbéli események nagyjátékfilmes rekonstrukciójára, ám a szövetségesek erőfeszítéseit, amint azt a nemrégiben – a vakszerencsének köszönhetően – előkerült Gurlitt-gyűjtemény esete is jól mutatja, nem koronázhatta teljes siker – a náci műkincsrablások aktája ma sem tekinthető lezártnak.

Frankenheimer filmjének (A vonat) nyitójelenetében a Wehrmacht Lovagkereszttel kitüntetett tisztje így mereng a bedobozolásra váró Paul Gauguin festmény előtt: „Ez volna az elfajzott művészet. Nekem, mint a Harmadik Birodalom tisztjének, meg kellene vetnem. De gyakran elcsodálkozom azon a kíváncsisággal vegyülő önteltségen, ami megpróbálta rendeletek által meghatározni az ízléseket és ideákat.”

Valóban nehéz megérteni, honnan is eredt az egyetemes kultúra átírására törekvő, elképesztő magángyűjteményeket összeharácsoló, a klasszikus alkotók művei előtt gőgösen pózoló náci vezetők bizarr érdeklődése a művészetek iránt, hiszen egytől-egyig iskolázatlan fráterek voltak (Göring festmények dolgában a birodalmi márkában kifejezett kereskedelmi érték és a négyzetméter szorzatát tartotta döntőnek), akik hatalomra kerülésük előtt vajmi kevés figyelmet szenteltek az ilyesféle bolondságoknak. Ámokfutásukat nem a nemzetiszocialista ideológiának való megfelelés törekvése vezette (hiszen magángyűjteményük számára „fajilag tisztátlan” alkotásokat is rekviráltak), hanem egy sokkal mélyebb ösztön, ami rendre előtör a magas pozícióba vergődő fajankókból. Mohóságukban a teljes világot fel akarják zabálni, és ha értelmezési nehézségek lépnek fel, mennyiségi kérdés helyett minőségi problémákkal szembesül a bárdolatlan elme, szerencsésebb esetben a birtoklás nyers aktusával, a szimbolikus értékkel rendelkező tárgy kilóra történő megvételével kívánja leplezni a csalhatatlan vezető hamis önképét megrendítő zavart. Hosszan lehetne sorolni a kortárs példákat, hiszen a Viktor Psonka főügyész villájában talált sajátos portrék, avagy a hírhedt akasztói csodavállalkozó rendelésre készült, páratlanul komikus tételekből (Vendégem, Claudia) álló műgyűjteménye egyaránt a modern folklór részét képezi. Az ily módon megszólított örökkévalóság azonban, mit sem törődve az önjelölt kurátorok erőfeszítéseivel, valós értékükön kezeli ezeket a súlytalan próbálkozásokat, mert az egyetemes kultúra sem anyagiakkal, sem hatalom által nem korrumpálható, miként fegyverekkel sem lehet lerombolni; az emberi civilizáció esztétikai bázisát képző művészetet csakis géniuszok formálhatják, és a közönyön kívül más nem pusztíthatja el.

Az utókor ma is csodálja a súlyos áldozatok árán megmenekített festményeket és szobrokat, olvassák az egykoron máglyára ítélt könyveket, miközben a művészettörténelem a legkevésbé sem igazolta az ideig-óráig fennálló diktatúrák esztétikájának szupremáciáját. Egy Gauguin-kiállítás bárhol a világon tömegeket vonz a galériákba, a fiatal Adolf Hitler Bécsben készült akvarelljei pedig egyéb, ideológiailag terhelt tételek társaságában a US Army Center for Military History washingtoni múzeumának alagsorába lettek száműzve – a Führer legjelentősebb művészettörténeti hozzájárulásává egy obszcén módon gúnyos akvarell vált, amelyet az általa olyannyira megvetett „degenerált” művész, Salvador Dali készített a „felülmúlhatatlan katasztrófaértéket” képviselő diktátorról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11809